2018. december 30., vasárnap

2018, avagy hamvaiból születik újjá a Főnix…



Az esztendő végéhez közeledve sokan vetnek számot az elmúlt 12 hónap történéseivel, eseményeivel az élet majd minden területén. Így teszek hát most én is…
Nekem a „kutya” éve óriási változásokat hozott a horgászat berkein belül, és nem mellesleg rengeteg szerencsés pillanatot, és baromi jó élményeket is. Azért, hogy tisztább képet kapjon mindenki a változás milyenségét illetően, pár szóban összefoglalom a 2017-es idényt. Úgy kezdtem az évet, hogy a FŐHESZ által meghirdetett fotópályázat nyerteseként sikerült szert tennem egy éves, országos területi engedélyre. Azt gondolom, bármelyik, kicsit is aktívan tevékenykedő horgásznak ez maga lenne a kulcs a földi mennyország kapujához. A nyereménynek és a vele járó dicsőségnek örültem természetesen, hiszen évek óta nagy hangsúlyt fektetek az igényesen elkészített horgász témájú fotók készítésére. Azonban a kapott nyeremény sajnos a lehető legrosszabb kezekbe került akkor. Még leírni is alig merem, de csupán két alkalommal kellet X-et tennem a fogási napló erre fenntartott részébe. Szégyen…
Megszállott feederes, dunai márnákat üldöző énképem a totális feledés homálya felé sodródott.
Többen használták rám a kiégett jelzőt akkoriban, ami talán még kedvesen is hangzott, annak tudatában, mennyire nem érdekelt sem a horgászat, sem pedig a halak.
Aztán 2018-ban a hosszúra nyúlt telet követően késztetést éreztem egy dunai keszeges pecára.
Nem tudom honnan jött az érzés, de…


Azon kaptam magam, hogy váltom az engedélyt és irány a víz. Nem mondom, jól szórakoztam aznap, nem volt szűkmarkú az „öreglány”. A sok szép keszegfogás mellett volt egy érdekes momentuma a napnak… Iszonyatos tűzijáték keretein belül elképesztő zabálást rendeztek a nász hevétől bódult apróhal rajokból a falánk balin csordák. Nem a jelenség volt annyira egyedi vagy különleges, hisz sok ilyet láttam már, hanem inkább az, hogy még napokkal később is ott motoszkált a fejemben egy kósza gondolat, ami arra próbált sarkallni, hogy a sufni mélyén lapuló „mindenre is” jónak vélt pergető botot hadrendbe állítsam. Engedtem a csábításnak, és ezzel megkezdődött számomra egy olyasfajta utazás, amit talán több ezer oldalon sem tudnék elmesélni. 


Kezdődött a tanulás elméleti és gyakorlati síkon egyaránt… Minden fórumon a balin és annak horgászatával kapcsolatos témák után kutattam. Szerencsére, sok jó blogger korábbi írása is rengeteget segített a viszonylag gyorsnak mondható siker elérésében. Az első youtube videó megnézését követően, ami óriási hatással volt rám, szinte kötelező jelleggel a topwater, azaz a felszíni csalik felé kezdtem orientálódni. Aki nem érti miért, annak ajánlom, nézzen meg néhány ilyen videót… :-)
A tavaszi, nyár eleji hónapokra (május, június) megvolt az elfoglaltság.
Mentem, ha kellett, ha nem… képes voltam kora hajnalban, szakadó esőben is szórni a poppereket, és sétáló kutyákat a Dunán, és annak öbleiben. Nem mondom, hogy nem volt kudarcélményem, de a szerencsés csillagzat alatt születésnek köszönhetően, a suta favágó kezek ellenére is nagyszerű horgászataim voltak. 


Akkor még szentül hittem, hogy csak egy kósza fellángolás - mármint, ami a pergetést illeti - és inkább előbb, mint utóbb, de visszatalálok a kényelmes kis fotelomban elkövetett márnás pecáimhoz.
Már a nyári hőség keserítette a mindennapjainkat, mikor úgy döntöttem kicsit más vizek felé kacsintok. Elhagytam egy időre „szívem hölgyét”, a Dunát. Habár nincs éppen közel a Tisza-tó vadregényes tározója, a benne garázdálkodó Őn-ök miatt mégis számtalanszor indultam hajnalok hajnalán, hogy a felkelő nap első sugarait a Tisza kissé zavaros felszínén lássam megcsillanni.
Kezdő pergetőként itt is elképesztő csodákban lehetett részem, hála a kitartásomnak és a rengeteg tanulásnak is persze.


Majd bekerült az újabb szög abba a bizonyos koporsóba…
Régóta elfog egy különös érzés, ha meghallom azt, hogy Ipoly. Hasonló érzést kelt bennem, mint mikor a Tüskevár című regényt lapozgatom. Sosem jártam ott azelőtt, de rengeteget olvastam és hallottam a benne élő halakról és a mesebeli kanyarulatokról. Nagyjából zéró helyismerettel a tarsolyban, de annál nagyobb kalandvággyal vetettem bele magam az Ipoly hűs vizébe. Ezt nyugodtan lehet szó szerint is érteni. Hiszen a nyár legmelegebb napjait egy szál fürdőnadrágban a folyó közepén cserkelve töltöttem. „Ez az élet, Babolcsai néni!”


Szavakkal nem lehet leírni azt a csodát, ami ott körülvesz. Hibátlan, pompás fogásokat sikerült abszolválnom, de biz’ isten ez az a hely, ahol az ember akkor is csodásan érzi magát, ha egy fia halat sem fog a nap folyamán. A nyár is hamar tovaszállt és az X-ek egyre-másra kerültek a naplóba…
Kritikus időszaka következett az évnek…


Van az a mondás, hogy ha ősz, akkor márnák… Kvázi ez az utolsó esély, ami kizökkenthet a pergető horgásszá válás visszafordíthatatlannak tűnő folyamatából.
A márna horgászok istene foggal, körömmel ragaszkodott hozzám, hiszen az a néhány alkalom, amikor hajlandó voltam végre leülni a botok és a tripod mellé, akkor olyan élményeket adott, ami nyugodtan mondható 5*-osnak.  Lekenyerezni azonban ezzel sem tudott… :-)




Hiába a hosszú vénasszonyok nyara, ami kedvez a sikeres márnahorgászatnak, én mégis mindunatlanul vállamra csapott pergető bottal jártam a vizek partját. És rettegtem, hogy eljön a tél…
Felesleges volt…
Újra megtaláltam azt, amivel és azt, amire érdemes vagy lehet ilyenkor eredményesen „vadászni”.
A wobbleres pergetést szép lassan felváltotta az apró plasztik csalikkal történő módszerek használata.
Sügérek, süllők, kövesek kerültek a palettára. A rengeteg, innen-onnan felszipkázott tudásnak köszönhetően az elméleti síkon történő megvalósítást rendre siker koronázta.








Mindig is csodáltam azokat a horgászokat, akik szó szerint ki tudják maxolni az évet, sosincsen üres járat. Nem fajspecifikusan űznek egy-egy halat egész évben, hanem igyekeznek mindig az évszaknak megfelelő az éppen akkor legaktívabb faj egyedeit megcélozni. Szerencsére, most abban a fázisban vagyok, hogy nem csak azt várom, hogy zabáljon ősszel a márna, hanem hogy kicsavarja kezemből a pálcát egy termetes balin, vagy a növényzet rejtekéből kirongyoló fejes letépje a neki kínált bogarat a felszínről. Ameddig pedig ezek után sóvárgok, valahogy eltöltöm az időt a csíkos banditák kaffantós odadörgöléseivel. Az év szépen lassan teljesen kitöltve… :-)
Jó végre újjáéledni hamvaimból, és jó végre több lábon állni…
Vajon visszatértem??? :-)
Igen, mivel december utolsó napjaiban járunk, túl vagyunk a karácsonyi forgatagon, és lassan visít az újévi malac, én pedig még holnapra is pergető horgászatot tervezek… Szóval… Azt hiszem igen, visszatértem! :-) Boldog Új Évet Mindenkinek!




2018. november 14., szerda

Ezért érdemes írni - Horgászblog díj 2018






Egy sokévesnek mondható hagyomány szerint minden esztendő tizenegyedik havának tizenegyedik napján, nem nagy meglepetésre, de pontban tizenegy órakor közhírré tétetik az előző év nyertese által (Streamfun) az aktuális, jelen esetben 2018 legjobb horgászbloggere díj győztese.
Hallottam már korábban erről az úgynevezett vándorcímről és néhány általam is előszeretettel pörgetett blog nyert is ilyen elismerést, de őszintén megmondva nem túl gyakran keringett a gondolataimban, hogy mi lenne ha egyszer én is megkaphatnám.
Talán éppen ezért, érthető módon villámcsapásként ért az az üzenet, melyet kedves horgászcimborámtól kaptam.
Az állt benne feketén-fehéren, hogy gratulál, merthogy engem jelöltek meg győztesként.
Először nem is értettem, miről beszél! :-)
Igaz, hogy néhány éve forog már a blogom a keresőmotoroknak köszönhetően a nagyvilágban, de az elmúlt  horgászszezonokban finoman szólva sem töltöttem rongyosra tartalommal.
Viszont idén tavasszal újra visszataláltam a horgászathoz és vele együtt újfent rátaláltam a kalandok megírásának kacifántos ösvényére. Találtam benne valami újat, valami szépet.  Nem mondom, hogy innentől kezdve elárasztottam az internet népét végeláthatatlan irományok sokaságával, de azt meg kell hagyni, hogy a korábbi évek "termelésének" a sokszorosát pötyögtem virtuális hasábokra.
Újra élveztem a dolgot.
Akármennyire is úgy gondolom, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak hosszúnak mondható beszámolókat, mégis időről-időre jön pár kedves szó, néhány dicsérő megjegyzés, ami mégis visszaigazolás arra, hogy nem körmölünk hiába.
Ezzel bizonyosságot nyer, hogy van akiket érdekel, sőt talán várja is, hogy mi lesz az újabb kaland, amit megpróbálunk a lelki szemei előtt húzódó, képzeletbeli vászonra a szavainkkal megfesteni.
Ilyesfajta visszaigazolást nyújt számomra ez az elismerés is, amit büszkén fogok viselni a blogom nyitóoldalán.
Azt hiszem kötelességem megemlékezni arról is, hogy szerencsére kis hazánknak rajtam kívül sok más horgászbloggere is van, akik legalább ugyanennyire, ha nem jobban, de szintén megérdemelik, hogy szót ejtsünk róluk.
Mivel egyben feladatom is, hogy megnevezzek általam két, igen nagyra tartott blogot, akikkel szeretnék osztozni az elismerésben, így az első választottam:  Fishingeverywhere.blog.
A srácok történetei hasonló jegyeket tartalmaznak, mint az én irományaim, ezért érthető módon kedvelem őket. Szuper képekkel varázsolják el a nagyérdeműt, ami szerintem a mai blogolás egyik alappillére.
Olvasmányos, igazi beleképzelős, mesélős a legtöbb posztjuk, és ez a fajta stílus közel áll a szívemhez.

A sorrendet nem figyelembe véve, a második általam kiemelt blog pedig egy olyasvalaki, aki az előző esztendőben is "csak udvarhölgy" szerepet kapott, pedig ha valakinek, akkor neki igazán kijárna már a képzeletbeli dobogó legmagasabb foka. Sokoldalú, nagy tudású horgász ő, szereti a szép magyar beszédet, és pontosan tudom, hogy egy-egy bejegyzés mögött micsoda háttérmunkát végez, igazi maximalista! Jó példa lehet minden mai fiatal blogger számára!
Ő pedig nem más, mint: Mosonihorgasz.
Szívből gratulálok mindkét szerzőnek és további sok sikert kívánok a netes tevékenységükhöz!

Itt is szeretném megköszönni  Streamfun-nak ezt a csodás elismerést, igyekszem megszolgálni a jövőben!




2018. október 28., vasárnap

Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban...


Csukamentés Halbogárral a Dunakanyarban


A legutóbbi közös, úgymond ismerkedő Ipoly peca óta eltelt néhány hét. Azóta megállíthatatlanul, szinte rohamléptekben fordultunk bele az ősz halbő forgatagába. Közben néhány alkalommal összefutottunk egy-egy esti, vagy kora hajnali süllőzés okán a Duna kövezésein. Most viszont úgy döntöttünk, eljött az ideje megint egész napos túrát elkövetni. Ezúttal én mentem vendégségbe Halbogár cimborámhoz.  


Erre az esztendőre jellemzően pergető horgászatok kerültek előtérbe, most sincsen ez másként.
Folyami csukák reményében kerestük fel a Dunakanyar eldugott kis öbleit. Tomi jó tárlatvezetőnek bizonyult, már az odaúton a kocsiban több helyet, alternatívát, A, B, C tervet vázolt elém. Magabiztosnak tűnt, így hát szinte biztosnak gondoltam, hogy valahol, valamiképpen összehalazzuk a kezünket a nap folyamán. 


A kora reggeli időjárás teljesen az aktuális évszaknak megfelelően indult. Tahiban kezdtünk, ahol egy csodálatos sóderos partszakasz sejlik fel a tejköd takarása mögül. Azonban csalóka képet fest elénk az októberi hűvös reggel, ugyanis délutánra szikrázó napsütést, és árnyékban mért 25 fokos, kora nyári meleget ígértek a jósok. Kicsit nehezen hihető még ebben a pillanatban, hogy ennek valamelyest is van valóságalapja, hiszen a kocsiból kilépve hűvös, metsző szél csípi az orcánkat. Bizony elkelt a réteges öltözködés…



Nem vesztegetjük sokat az időt, ugyanis addig lenne jó megbúvó csukára lelni, amíg optimálisak a körülmények, mert amint a Nap sugarai oszlatni kezdik a ködöt, úgy esélyeink arányosan kezdenek konvergálni a 0-hoz.
A sekély partszélbe húzódó kishalrajok hamar megmutatják magukat, és ha ők jelen vannak, akkor a ragadozók sem lehetnek messze gondoltuk… Megerősítésképpen balinok hangos fröccsenései jelzik, jó nyomon járunk. Reményeink szerint lapulnia kell legalább egy folyami tigrisnek is a kishalfelhő alatt. Gumikkal pöcögtetjük az apró kavicsos állóvíz legalját. Később előkerülnek a „gyengék fegyverének” titulált nagyobb méretű körforgók is, de érdeklődő ezekre sem jelentkezik. Néhány dobás erejéig balinos csalik vágják a vizet, de az eddig hangosan csapkodó Őnök most mélyen hallgatnak. Újabb két nagy földnyelv által körülölelt csendes, nyugodt szakaszra vetünk szemet. Rendületlenül fésüljük át a több szobányi területet, kitartásunk töretlen.
Minden dobásban ott a hal lehetősége, de sajnos ezúttal itt is kudarcot vallunk.
Tomi úgy dönt, a másik irányban található, nagyobb kőgátnál lehet esélyünk. Illetve az amögött húzódó öböl csendes vize szolgálhat némi reménnyel a fogásra.
Mire felballagunk már szinte feloszlik a tejköd, egyre kontrasztosabban rajzolódnak ki a környező hegyek őszi színekben pompázó sziluettjei. Meseszép a táj. 


Térdig érő vízben habzsoló, váltózó méretű balinok egyedei rohamozzák a csoportosult kishal tömegeket. Felforr a vérünk, újból fenekeszeg fogására alkalmas woblerek kerülnek elő a táska mélyéről. Alig néhány dobás kell csupán, mikor vendéglátóm brutál ütést kap. Tetszetős fogatlan ezüstös ragadozó rázza a fejét, miközben ellentmondást nem tűrően ragadja tarkón Tomi a megérdemelt zsákmányt. Fél szemmel őt figyelem, de azért lendítek én is… Méretben sajnos bőven elmaradok az övétől, de én is akasztok egy fajtársat.



Az első dupla fogás a mai napon. Öröm, boldogság! :-) Aztán rajtamaradunk a pályán, rengeteg ütést kapunk, és igen változó méretben sikerül partig terelni a balincsorda tagjait. Az elosztás nem túl egyenrangú, Halbogár méretben és darabszámban is bőven fölém kerekedik. Ügyes kezű pecás, jól olvassa a ragadozók mozgását, és az általa favorizált csali is átlagon felül teljesít…


A műcsalik terelése közben több apró csipkelődést is kapunk, ami nem balint sejtet, ezért apróbb csalival próbálkozok tovább, és a tekerési sebességet is jócskán visszalassítom. Hamar fény derül a csipkelődők kilétére. A foltokban magasra növő hínárcsomók között éhes, csíkos kis banditák lesik áldozatukat. Óvatlanságukat kihasználva meg is vámoljuk őket némiképp. 




Majd társam is, és én is még egy-egy kisebb balint ütünk zárszóként.
Továbbállunk… újabb helyek után kutatva.
Mélyebb szakaszra látogatunk, ahol nagyobb jigeket ejtegetünk, de a meder alját így is nehezen érjük el. 
Akármennyire fasza haltartó helynek tűnik, komoly érdeklődő innen sem jelentkezik. Persze Tomi egy randalírozó Balin habzsolását megelégelve rápróbál, és be is csapja az újabb dunai ragadozót. Pár képet itt is kattintunk, majd útjára engedjük őt is. Kordul a gyomrunk, ezért a kocsi felé bandukolunk a visszahúzódó Duna saras, ragadós, dagonyás partján. 




Csukás napot terveztünk, de egyelőre nem állunk nyerésre, sajnos a krokiknak nem szólt senki a jövetelünkről…
Falatozás közben úgy döntünk, egy másik csukás rész reményében útnak indulunk, de közben még egy balinos résznél megállunk, ahol az egónkat még kicsit megcibálják a ballerek, mert csúnyán a képünkbe röhögnek.
Következő állomásunk színhelyén - sajnos az extrém alacsony vízállás miatt - szinte porrá száradt mellékágakat találunk. Na, itt sem lesz meg, amiért jöttünk.  Kiballagunk az ártéri erdőn keresztül az élő folyóhoz, közben a távolban víztükrön megcsillanó fény tereli a tekintetem. Egy jókora kubik látképe tűnik fel. Messze is van, és innen nézve is rendkívül sekélynek tűnik, ezért hát különösebben nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Tovább-ballagunk, és ismét kőgátak mögötti állóvízben keresgéljük a csukát. Mondanom sem kell, totál zéró itt is.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok egymagam a korábban felfedezett maradványvíz felé. Sétálgatok a szélén, és valamiféle élet jeleit kutatom a kissé posványos, algás vízben. Sehol semmi!
Meg sem rezzen a víztükör. 


Végül úgy döntök, megpróbálok egy aprócska forgót elvezetni a mocsaras vízben. Ahogy felszínt ér az apró aranyszínű pörgettyű, azonnal 3 irányból rombolnak rá. Nem is tudom én lepődtem–e meg jobban, vagy az apró kis ceruzacsuka, aki elsőnek ragadt meg a vason. Gyorsan szabadítom, majd úgy döntök, visszamegyek Tomihoz, és az élőbe engedem vissza a kis fogast.  Hamar visszatérek, de immáron nem egyedül. 


Mindketten sorra szedegetjük a kis krokikat, majd futunk velük az öreg Duna irányába, hogy mentsük, amit csak lehet. Mondanom sem kell, 1-1 fogott hallal több száz méter sprintet vágtunk ki, ami a közben gatyarohasztó meleggé vált időben hamar izzadságcseppeket csalt a homlokunkra. 






Csoda, hogy ebben a kis vízben, amiben látszólag a legkevesebb táplálék nélkül tengették az életüket, mégis életben maradtak. Azt reméltük, méretesebb darabot is rejt ez a mini élővilág, de éppen hogy méretes darabnál nagyobbat nem tartogatott számunkra. Rengeteg ifjoncot sikerült áthelyeznünk, egy élhetőbb környezetbe, ami jó érzéssel töltött el mindkettőnket. Régóta horgászom, de ilyenben még nem volt részem soha. Érdeklődésünk ismét a szentendrei ágra fókuszált, ideje lenne normál körülmények között megfogott csukát is abszolválni. 





Egy vízbe dőlt hatalmas, kiszáradt fa ágai között keresgélt Tomi, én pedig a másik irányba folytattam a kutatást.
Alig telt el pár perc, mikor éles, sikerszagú kurjantásra lettem figyelmes.  Nem voltam rest, azonnal kerestem a hang forrását, és rohantam annak irányába. Pont mikor odaértem, az addig széles vigyor fancsali arccá kezdett formálódni… Egy rosszul akadt, legalább 50 cm csuka oldott kereket, a gumiba rejtett horogról. Nem láttam még a cimbit sokat keseregni, de most rendesen elvolt kenődve, csak azt hajtogatta, hogy tett annyi jót a növendék csukákért, hogy igazán megérdemelte volna, ha legalább egy fotó erejéig kézbe vehette volna ellenfelét.
Persze igaza van, de az élet sajnos nem ilyen… 



Eljárt felettünk az idő, az októberi nap már hamar a horizont alá kúszik, így hát mi is szedtük a sátorfánkat, és búcsút intettünk a Duna vadregényes kanyarulatának.
Utólag visszagondolva, nagyon nem volt még igazi csukafogós az idő, persze lehetett volna szerencsénk, és foghattunk is volna rendesebb körülmények között is csukát, de majd legközelebb, talán nem is olyan sokára revansot veszünk a galádokon.