Tavaszi seggelések…

 

Előző évben többször is elkövettem azt a hibát, hogy akkor is erőltettem a ragadozó halak megfogásának szándékát, amikor az finoman szólva sem halmozott el pozitív élményekkel.

A tavasz is nehezen és némiképpen döcögősen indult, meg persze a késő nyári, ősz elejei fogások sem mindig kényeztettek kellőképpen.

Vagy csak az én igényeim nőttek hirtelen, már nem is tudom igazán eldönteni.

Mindenesetre rendületlenül erőltettem a dolgot, kár volt… Hiszen lett volna bőven más alternatíva is!

Legtöbbször fogtam ugyan, de a megszokotthoz képest sajnos viszonylag keveset és a méret sem volt mindig éppen kielégítő. Ennek okán sokszor nagyon nyögvenyelős X-ek kerültek a naplóba.

Mindezt persze álszentség lenne panaszkodásként legépelni, mert az év nagy részében sikerült beletenyerelni rendszeresen bomba pecákba is.

Azonban tanulva a hibákból „húszhúszban” kicsit más stratégiát kívánok követni.

Nem erőltetem, ami épp nem megy igazán!

Ezen a mezsgyén haladva alakult úgy a tilalmakkal kevert-kavart mostani tavaszom, hogy több alkalommal is a feederek mellett ücsörögve gyűjtögettem a horgász élményeket a pergetés helyett.

Nem bántam meg, hiszen mindenkinek jót tesz időnként a változatosság…

 

Első, „DÉLI” kaland…

 

Ebben az esztendőben váltottam először országos jegyet, ugyanis némi matekozás után hamar rájöttem, hogy kis hazánk különböző vizein barangolva bizony a sokszorosát költöttem korábban a „majdnem, hogy mindenhova IS jó zöld papíros” áránál! Viszont a mostani zsugával a zsebben még nagyobb a szabadság, így idén több, új, még ismeretlen vadvízre vagy a korábban látogatott folyók különböző, még felderítésre váró szakaszaira is ellátogathatok gond nélkül.

Igyekszem is élni ezzel a lehetőséggel…

Így esett, hogy a fővárosi Dunát elhagyva, Tomi barátommal elcsalinkáztunk egy délebbi, még fel nem fedezett szakaszra, ami Zsolt cimboránk jóvoltából került a látóterünkbe. Ő szép halakat fogott ott már március legelején, s mivel így megvolt a kellő löket, próbát tettünk mi is a környéken.

Az időnk napsütötte, bár kissé hűvös volt még, pláne hogy a halak sem dolgoztattak meg minket különösebben. Viszont határozottan jó nap volt. Nem is vágytam másra, mint ott üldögélni a folyó partján, körülöttünk az éledező természettel. Meg persze azt a néhány valamire való kapást igyekeztem halra váltani, ami beesett a nap folyamán. Ennyi már elégnek is bizonyult a boldogsághoz!

Jót sztorizgattunk Tomival a korábbi „nagy” közös horgászatainkról. Remek nap volt…

Tavaszi hérics

Maradékból RSD…

 

Az „öreglányos” kaland után néhány nappal, a még ott bekevert etetőanyag maradékának elhasználásán törtem a fejem. Nem akartam megint a nagy folyó partjára menni, inkább egy jóval gyorsabban melegedő alternatívát kerestem a mozgalmasabb peca érdekében.

A hozzám közel lévő RSD jó választásnak tűnt elsőre.

Korábbi, aktívabbnak mondott, rezgőspicces időszakomban néhányszor ellátogattam oda pontyozni, keszegezni. Csupa jó emlékem van onnan…

Gondoltam, hát felelevenítem…

Az előző néhány nap szeles, borongós időjárása egy csapásra szelídülni látszott. Kisütött a nap és a bontakozó leveleket sem gyötörte már a csalafinta tavaszi lehelet. Bepattantam hát a kocsiba és alig 20 perc múlva már vizslattam is a víz felé meredő spiccet. Talán csak négy órát töltöttem a parton.

Viszont az idő rövidsége ellenére is bizton állíthatom, nagyon rég nem dévéreztem ilyen jót.

Akciódúsra sikeredett a délután. A végére koronaként még ugyan örültem volna egy pontyocska megfogásának is, de a virágzó fák alatt merítőbe terelt dévhal sokadalom is maximálisan boldoggá tett…

 

Ismét Duna, de most ÉSZAK…

 

Halbogár barátommal tavaly ősszel már volt egy nagyszerű közös kalandunk a festői Dunakanyarban. Erről itt olvashattok...

Klasszikus, sok halas, hamisítatlan, őszi márnázáshoz volt akkor szerencsénk. Úgy döntöttünk, megnézzük, hogy a tavaszi arca is van-e legalább annyira gyönyörű és változatos, mint amikor már kissé rozsdásodik a táj. A látvány most is magával ragadó. Csupán pár hét telt el az előző dunai turné óta, de lélegzetelállító a különbség. A reggelek persze még csípősek, de a Nap ereje egyre fokozódik.

A szemközti hegyek fái is már lassan zöldbe borítják a lankák erdeit. Akkor is megérte volna idejönni, ha kapásunk sincs a nap folyamán, de persze azért szerencsénkre akadt néhány hal a horgainkra.

A lassacskán, de stabilan melegedő folyó mutatott nekünk valamicskét a kincseiből.  

Persze nem mondom, hogy alig győztük a kapásszámot, de számos faj több egyedét is merítettük a horgászatra szánt időnk során. Márnák, szilvák, bodorkák, koncérok és cimborámnak egészen furcsa körülmények között, de még pár, amúgy ragadozó vénával megáldott balin koma is elhúzta a horgát. Szóval, elég jó kis mozgalmas napunk volt megint csak! Meg persze inkább a szabad levegő, mint a karantén…

Felújítás után Tiszaug…

 

Ha már rengeteg szabadidőnk lett a párommal a kialakult járványhelyzet miatt, mint sokan mások, mi is belefogtunk néhány renováló munkafolyamatba a portánkon. Pár napos festés és idegtépő bútor szét- és összeszerelősdi amúgy kicsit sem szórakoztató tevékenysége után úgy döntöttem, ellátogatok a tiszaugi telkünkre, amit idestova négy éve kerestem fel utoljára.

Jelige: Teljes pihenés…

Nagyon sok, jó emlék fűz ide még egészen siheder koromból. A legnagyobb amurok és pontyok megfogásának élménye is ide köthető azokból az időkből. Persze, ez idő tájt még egészen más arcát mutatta ez a csodás félvad víz. A tanyánk előtt húzódó, akkoriban csak „zöld pokolnak” emlegetett tökleveles rész elképesztő halakat rejtett. Heteket tudtam ott úgy eltölteni, hogy csupán egyetlen hosszú napnak tűnt az egész. A „tökösnek” azóta nyoma sincs és sajnos a megfogható nagytestű halak száma is igencsak megkopott az elmúlt évtizedben… Azonban most mégis igazán jó szívvel érkeztem ide…

Magas élet...

Persze, azért most már a pergető felszerelés is bekerült a csomagtartóba, hiszen nem titkoltan szerettem volna pár nagybajszú harcsát elkapni az előttem álló éjszakák folyamán.

Tervnek jó is volt a dolog, de mint a vásárolt napijegyből kiderült, ettől az évtől TILOS a pergetés a holtágon az év minden szakában! Nem mondom, hogy ujjongtam örömömben a hírtől!

Ekkor azonban még igyekeztem nyugtatni magam, hogy hátha nem mutatják magukat a harcsák és akkor talán nem fáj majd a szívem az elszalasztott esély okán. Erre csak annyit mondok, hogy este kilenctől tizenegyig több, mint 25 összetéveszthetetlen buffanás dördült el a közvetlen közelemben, utána már nem is voltam hajlandó számolni… Nem láttam a pipától…

Tehát maradt a feederezés…

Szigorúan a már klasszikusnak mondható rumos, vaníliás, főtt kukoricás etetésen, ahogyan az ősidőkben is csináltuk. Semmi bojli, semmi pellet, semmi glanc és flanc, csak a kissé mászkosra készített tengeri.

Fahéjas, vaníliás csemcsula...

A „csodafegyver” ellenére a dolgom sajnos mégsem volt egyszerű, hiszen a patkó alakú holtág utolsó előtti telke a miénk. Ez miért lényeg?

Mert, mint minden ilyen levágott kanyarulatnak a szélei, szinte törvényszerűen sekélyek és el is vannak iszaposodva rendesen.

Na, itt sincs ez másként…

Alapból nem is lenne gond ezzel, hiszen az évtizedek alatt mondhatni sikeresen alkalmazkodtunk az adott körülményekhez. Azonban a hómentes tél és a csapadékszegény tavasz kéretlen hozadéka, a szokottnál is alacsonyabb már-már extrém vízállás fogadott. A legmélyebb ponton is, ahol az etetés lett kialakítva, alig érte el a 60-70 cm-ert a vízoszlop magassága.

Gyorsan el is könyveltem, hogy de legalább szúnyog nincs, kaja, pia van, csak pihennem kell, mert a halak nem valószínű, hogy zargatnak majd a következő három nap folyamán. A szerencse azonban rám mosolygott, hiszen néhány óra alatt már a 3. pontyomat húztam a pocsolyának mondható vízből. Meglehetősen jó kezdés, ami reménnyel töltött el és ezek után érthető okokból, epekedve vártam az éjszakát…

Habár cudar hideget ígértek éjjelre (+3 fokot), mégis úgy döntöttem, hogy feladva a kényelmemet a botok mellett, sátorban töltöm az éjszakát. Szerencsére a közel 20 éves, még minőségi hálózsákomnak köszönhetően minden túlzás nélkül, de melegem is volt a felvert „rongylakban”, ahová hajnali egy után húzódtam be, miután a pontyok jószerivel, teljes mértékben leszartak…

Eseménytelen volt az éjszaka…

Mint, ahogy a másnap és az azt követő éjjel is! Ott még tettem egy kósza kísérletet stupeken ficánkoló kárásszal, de reggel sajnos érintetlenül engedtem útjára a kissé megviselt, ám de hősiesen küzdő „karcsit”. Igaz, az ezt megelőző estével ellentétben a harcsák aktivitása is hallhatóan vagy pont, hogy nem hallhatóan, de csökkent.

Mindenesetre nem panaszkodom most sem, mert élveztem az ott töltött időt, kellőképpen feltöltődtem. Meg, persze ha emelkedik a szint a várva várt esőzések következtében, akkor hamarosan újra támadok.

Ezzel a pár üldögélős történettel jutottam el május 1-ig, de most már a balinok, süllők és sügérek felé fordulva vetem bele magam ismét a pergetős, cserkelős pecák forgatagába.

Ütemes rablásrendszer a kolokánok földjén...

Isten tudja miért, de kicsit már hiányzott az őszi, téli, dropis „buzera” peca…

Ezért hát egyik délután úgy döntöttem, valami jó, hínáros, zsombékos, nádas helyet keresek magamnak és ott elcsípek néhány csíkost.

Fronttal terhelt az időjárás, déltől az ország bármely részén előfordulhat heves zápor, zivatar, legalábbis ezt ígérték. Mit se számít…

Felmarkoltam a gumis táskát, tele mindenféle apró finomsággal, meg persze mellétettem az iciri-piciri, kis mindenes, wobbleres dobozkámat, hiszen bármi lehet, akár még kellhet is.  Apró a tartó, alig 6-7 csali fér el benne, így nem túl nagy a választási lehetőség, de vész esetére talán megteszi.

Kocsiba pattanok és nagy rössel indulok neki a város forgatagának. Péntekről lévén szó minden olyan lámpaváltás, amin már 3-ik nekifutásra át tudok surranni, szinte ajándék. :-)

Azért idővel valahogy csak sikerül a kívánt helyre keveredni, kezdődhet a móka.

A terep tökéletes, pont olyan, mint gondoltam, hiszen rég nem jártam itt. A nyár közepére a flóra teljesen átvette az uralmat, szinte szőnyegként borítja a felszínt. Azért vannak lyukak, illetve olykor fél szobányi tiszta részek, amik tökéletes lehetőséget adnak a sügér horgászatára.

Még nem is dobtam, de már boldogság van… :-)

KOLOKÁN MEZŐ

Hamar hadrendbe állítom a fegyverzetet és kezdődhet a móka. Az első néhány nyiladékban teszek próbát. Egy-egy parányi ütés mutatja, itt vannak, de nem is túl nagyok és nem is túl éhesek…

Azért tovább próbálkozom…

Közben tekintetem elkalandozik az elém táruló vízi világ megannyi csodáján. Pezseg az élet!!!

Szitakötők könnyed tánca, szárcsa mama aggódó ricsaja, valamint siklótól riadó békák loccsanása ad újabb és újabb impulzust az ide látogatónak.

A tápláléklánc szinte minden tagja vadászik, és maga is préda… micsoda körforgás!

Ábrándjaimból egy heves ütésváltás rángat vissza a valóságba, igaz picit azért belebambulok…

Szép sötét, erősen kontrasztos mintázatú csapó „punk” kölyök elégedetlenkedik.

Hamar megszabadítom fájdalmától és visszaeresztem az otthonául szolgáló dzsungelbe.

„Lólépésben” próbálgatom a tiszta, zsebkendőnyi részeket… nem az igazi! Grabancon ragadok még néhányat, de érzem, ha mára csak ennyi halas élmény ér csupán, nem leszek maximálisan elégedett.

Tavasszal sok gyönyörű, sötét, „mocsári” balint sikerült itt becsapni, viszont akkor még volt hová dobni a nekik szánt műcsalit… Összeszedelőzködtem és gondoltam sétálok egy nagyot, hátha akad még itt legalább egy olyan spot, ami még „hasznosítható” balinfogásra… :-)

Bot nélkül fedezem fel a környéket és legnagyobb megelégedésemre találok két olyan részt, ami rejthet fogatlan ragadozót. A kérdés csak az, hogy ott vannak-e?!

Leülök egy bokor takarásába és kémlelem a vizet…

Hamar kiderül, hogy táplálékhal van gazdagon. Legalább 6-8, rajban mozgó balincsemege grasszál, egyik hínárfolttól a másikig. A ragadozókat viszont nem látom, hogy abajgatnák őket.

Már készülök továbbhaladni, mikor egy bődületes rablás csattan el a túloldalon, egy növényekkel körülölelt kis öbölben. Több se kellett… Vissza a kocsihoz, gumis cuccot szét, wobblereset össze, és irány vissza. Mivel tudtommal nem túl mély a víz, úgy döntök egy wtd-vel a kapocsban térek vissza, és azzal próbálom kapásra bírni az imént hangoskodót. Nem kellett agyalnom, melyiket küldjem harcba, hiszen egyetlen gyári darab lapult a „vészdobozkában”!

Mielőtt lendíteném az elsőt, megint ugyanott durran a víz…

Hamar loccsan is a topwater az előző rumli helyén, de nem vált ki reakciót.  Megpróbálom még párszor, mielőtt más típusra váltanék, de kudarc!

Nem túl széles a pálya, „legyezőben” dobásról kár is beszélni, talán 3-4 sáv van, ahol fixen el tudom húzni a szerkót, és még így is játszani kell, hogy minden növénycsoportosulás mellett akadás nélkül el tudjam vontatni.

Közben másik helyen is rabol az Őn… nem az előző példány, mert ez látszatra is kisebb volt.

Aham, szóval többen is vagytok??!! Míg ezt konstatálom, újabb fröcskölésre kapom oda a fejem.

Nahh ilyenkor kell leülni és gondolkodni picit… nyilvánvaló, hogy itt a ’csak dobom-húzom’ dolog nem működik, hiába tudom hova kell ejteni. A közhiedelemben az kering, hogy a bujkáló, lesből támadó balinokat viszonylag könnyű átejteni. Hiszen, ha kifigyeled, hol tanyázik, és meg is tudod dobni a „lakás előtti tornácot”, akkor ha nem is elsőre, de viszonylag hamar ledurrantja az orra előtt imbolygó imitációt.

A Dunán ilyenre nem sok lehetőség van, viszont az tény, hogy a Tisza-tavon fogott balinjaim igazolást adnak erről a teóriáról. Azonban a horgászatban az a szabály, hogy nincs szabály és papírforma se.

Ekkor jön az, hogy a horgász leül, figyel és okosodik…

Elsősorban a legelső „nagy” rablás elkövetőjére próbálok valamiféle ütemet, rendszert felépíteni, hogy mikor, miért, és hogyan rabol…

A nap szépen süt még, így a víz tetején gyűrűző prédaállatok jól mutatják magukat, tehát könnyű őket szemmel követni. Szinte félelem nélkül köröznek az ominózus, leselkedő balin háza táján.

De még nem elég közel ahhoz, hogy rájuk rontson.

Azonban egyre közelebb, és közelebb kerülnek. Végül balról jobbra haladva szinte érintik a hínárt, a rablás viszont elmarad… Nem értem! Biztos, hogy ott van, akkor miért nem vág oda??!!

A növénysziget végéhez érve az aprónép megfordul és ugyanazon az útvonalon elindul visszafelé…

Lassan, komótosan haladnak és mikor a „vesztőhelyre” érnek, bummmmmm közéjük rohan a takarásból. Ez az, amikor számítasz rá, mégis kikerekedett szemekkel, meghökkenve nézed a jelenetsort. Igaz, hogy újabb, legalább negyed órámba telik, de kivárok még egy támadást.

Ha létezik tökéletes másolat, akkor ez az volt! Kishalak közelednek, balról jobbra elhaladva zavartalan az útjuk, visszafelé pedig megint bammmmmm. Parádés!

Úgy vigyorgok ott magamban, mintha már a kezemben szorongatnám a rafkós, lesből támadó fenekeszeget, pedig még nagyon nem!

Mindenesetre felkészülök rá, hogy a legközelebbi esetnél az én minnow-om is már az élő prédák között „árulja a testét”! 

Megint nem kis időbe telik, mire lehetőségem van végre lezárni ezt kis „háborút”.

Felkapó kar nyitva, szem a célra szegezve és várok!

Végre balról elhaladnak, majd fordulás, és 2 méter, 1 méter, fél méter, már kilövésre készen állok, indítom a csalit, tökéletes időzítéssel érkezik a lehető legjobb helyre! A snegók rebbennek, de talán túl nagyot ahhoz képest, mint amekkora riadalmat okozhat a kis 44 mm-es Yo-Zurim vízre érkezése! Persze, hát nem is attól ugrottak szét, hanem mert a bestia rontott ki a rejtekéből. A látvány és az érzés egyszerre hasít az érzékeimbe és tudatosul a fejemben! Ez bizony megvan, végre!!! Olyan kapása volt, hogy most is beleborzongok. A partra terelés is megér egy misét, hiszen rengeteg helyre lett volna lehetősége berongyolni, de végül meglett a „mocsári rém”!

Az alsó horog tökéletesen akadt, viszont a hátsó egyik ága nem túl szerencsésen, szemgolyó mellé csúszott. Szerencsére már rutinos vagyok a kényes helyekről való kampószabadításban, hiszen az elmúlt pár hétben kétszer is feladta a leckét, hogyan távolítsam el MAGAMBÓL a szúrós „vasat”.

Lefektettem egy puha kúszónövény „ágyra” és szerencsére viszonylag hamar, finoman, és precízen, óvva a szeme világát, sikeresen „megműtöttem”. Dr. Balán rendel!!! :-)

Yo-Zuri L minnow 44mm

Készült pár kép, és ha kicsit talán csorbult is az önbecsülése, de legalább visszatérhetett uralni a hínármezőt!

Figyelmem újabb rablók felé terelődött!!!

Egy jóval kisebb példány néhány perc alatt többször produkálta magát egy nádfal csúcsán. Az egyik ilyen támadásába sikerült jó ütemmel belekontárkodni és elvenni a kedvét egy időre a mohó zabálástól. 

Fiiish Power Tail...

Említettem, hogy volt egy másik rész, ami még talán ennél is szűkebb és vadregényesebb volt. Már a dobó pozíció felvétele sem volt éppen sétagalopp. Nem is mondtam még, időközben elered az ígért eső. Először, olyan jó nyári zivatarosan, majd kellemesen áztatós stílusban. Hamar csúszóssá téve az agyagos járatokat, amin haladtam.

Itt is néhány gyors felderítő dobással indítottam, az érdeklődők száma zéró.

Kicsit visszább vonultam! Egyrészt szemlélődni, másrészt a fák még meglévő sűrű lombozata is védett valamelyest az hulló cseppektől.

Nem kellet sokáig ott eseménytelenül kuporognom, hiszen viszonylag hamar mutatta magát egy újabb igazán combos dög. 

Ő nem bujkált, mint az előző, inkább a megfelelő helyre való terelés taktikáját alkalmazta.

Ez úgy nézett ki a valóságban, hogy a partvonaltól kb. 5 méterre, a parttal párhuzamosan volt egy félköríves növény sáv, ami úgy nézett ki, mint mondjuk egy hullámtörő a tengereken… :-)

Az egyik felén - ami majdnem összeért a szárazfölddel - volt a képzeletbeli bejárat, ezen az alig 50 cm széles nyiladékon járt be a koma portyázni, de úgy, hogy ott bejött a háborítatlan kis öbölbe, megkerülte a gyanútlan halrajt, majd mikor a hátuk mögé ért, elkezdte zavarni őket a keskeny járat felé! Még nem támadta őket élesben, hiszen az igazi rablás csak a legszűkebb részen következett be, mikor már nem volt hová menekülniük. Mesteri ragadozó…

Persze nem szoptam ki ezt sem elsőre az ujjamból… nem kevés időt töltöttem azzal, lassan már bőrig ázva, hogy „kulcsot” találjak ehhez a halhoz is…

És persze dobáltam neki a „fahalamat”, mikor jött befelé és kezdte bontogatni a kis akcióját, de hiába!

Na, de majd most!!!

A terv a következő, marad a rejtőzködés, megvárom, míg bejön a táplálékért, megkerüli őket és mikor megkezdi a terelést, én eldobok abba az irányba, ahol bejött, jóval túl azon, és úgy vezetem be a csalit a szűk helyen, hogy pont addigra haladjon el az orra előtt, mire kialakul bent a káoszhelyzet!  Elsőre megcsináltam, amit elterveztem, de nem működött, inkább az élő halat választotta most! Újból nem kevés idő telt el várakozással… Aztán egyszer csak megint megnyílt őkelme háta felett a víz, ahogyan a sekély vizű bejárat felé haladt.

Megkerülés, majd terelés! Én dobok és húzom, ahová kell, viszont a támadás már a csalim mögött kezdődik! Elcsesztem!

 Illetve mégsem! Egy nagy villanást látok, majd hatalmas hullámot, ahogy visszakanyarodik, és teljes gőzzel bebombázza megint a kis L-minnowot. A rövid pórázos fárasztás alatt olyan előadást produkál, hogy szemem, szám tátva marad, és csak bízom a sikeres végjátékban.

Végül Ő is kézbe kerül.

Méltóképpen egy friss hínármező tetején pózoltatva kattintok róla párat. Lenyűgöző, morcos jószág!

 

Amíg tevékenykedek vele, újabb durrogást hallok, látni nem látom, mert a nád benyúlása takarja.

Gondolok egyet, végül is már így is vizes vagyok, mi baj lehet. Cipő, zokni le, majd próbálok bemerészkedni a vízbe, természetesen békanyál, hínár, szúrós ágak között lépkedek, csak reménykedek benne, hogy valami eldobott konzervkukoricás dobozba, vagy félbe tört sörösüvegbe nem sikerül belelépnem.

Végül csak addig merészkedek, hogy kilássak a „zöld fal” mögül. Egész szépen dobható nyílt víz tárul elém… Ha már itt vagyok, akkor párhuzamosan a növényzettel elhúzom a csalit kezdésnek.

Alig veret néhány másodperce a kisméretű balinmágnes csalim, de máris elnehezedik, majd megáll…

Ezt most nem kellett túlagyalni!!! :-) 

Jót meccselünk egymással, majd hálám jeléül az élményekért cserébe őt is útjára engedem.

Kicsit elfáradtam és a szűnni nem akaró égi áldás is arra sarkall, hogy az autóhoz csúszkáljak.

Az első sikereim helyszínén még azért megállok a szokásos utolsó-utolsó, na, jó tényleg az utolsó dobásokra, persze még fél órát maradtam legalább! :-)

És milyen jól tettem! Még két sötétruhás útonállót sikerült lépre csalni!

Egyet csak úgy random a „nyílt vízről”, egy másikat pedig a már-már szokásos ÜTEMES RABLÁSRENDSZER kifigyelésével!!! :-) Remek délután volt! Majdnem jót sügereztem!!! :-)

Szevasztok!