Mr. Black és a többiek…

 

 A sokat sejtetős címmel ellentétben ez közel sem egy, amolyan NDK-s hard pornó történet lesz, mint amire gondoltok elsőre, bár az igazat megvallva némi vérbőségem még most is van, ha visszaemlékszem erre a fullasztó délutáni balinozásra.

Napok óta olyan igazi, klasszikus, fülledt, fojtogatós, gatyarohasztó meleg van. Esténként ugyan mentrendszerűen, nagy csinnadrattával érkezik a vihar, de különösebb enyhülést sajnos ez sem hoz ránk.

Az igazat megvallva létezni is nehezemre esik ilyenkor, gondolom nektek is!?

Rövid napom ígérkezett a melóban, így az esti program előtt kerekedett néhány lyukas órám, amit pecának szentelhettem.

Megmondom őszintén, még csak véletlenül sem reménykedtem kiemelkedő fogási eredményben a nap legmelegebb óráiban, vagy mondhatnám úgy is, hogy az esetleges betli bekövetkeztének lehetősége erősen hendikeppes! J

Miden esetre egy marék, vegyes balinos csalival felvértezve, egy közeli csatorna felé vettem az irányt.

Az autóból kiszállva azonnal letaglózott a meleg. Itt éreztem, hogy a magammal cipelt 2 l víz nem sokáig lesz elég, de ameddig van belőle, igenis jó szolgálatot tesz, érdemes volt tehát a hátizsákot magammal hozni, amiben cipelhetem majd.

Leballagtam a vízhez, és egy igazi őserdő fogadott…

Tavasz óta nem jártam erre és bizony gyökeresen megváltoztak a körülmények.

Bizton állíthatom, az Everglades kutya fasza az itteni elburjánzott vegetációhoz képest, annyi szent!

Nád, sás, virágzó békatutajfélék, „kacsafű”, és kiterjedt hínármezők borítják a felszínt, szinte végeláthatatlanul. Gyönyörű, szemet kápráztató jelenség, igaz, ami igaz, de a pergető horgászatot még csak véletlenül sem könnyíti meg számomra.

Mondjuk, utólag belegondolva nem tudom mire is számítottam, így a nyár derekán… J

Ezen tények tudatában az alig tucatnyi műhal, amit a kapókeszegeknek szántam, az is ripsz-ropsz lefeleződött.

A különböző minnow és blade csalik a sűrű növényzet megléte miatt most alapból kiestek a játékból. Mivel poppert meg nem hoztam magammal, így kizárásos alapon csupán néhány wtd esetleges fogósságában bízhattam.

Közelebb merészkedve a vízhez, újabb, a horgászat szempontjából igen nagy jelentőséggel bíró megállapításokat tettem.

1: A csatorna vize kristály tiszta, valamint a szokottnál is gyorsabban folyik. (Ez jó is lehet, vagy éppen nem!)

2: A viszonylagos erős sodrás rengeteg, kisebb-nagyobb leszakadt növényszigetet szállít magával. (Elsőre nagy nehezítésnek tűnik)

3: Rengeteg a kishal. (Ez szuper, hiszen akkor vélhetően balin is van!) J

4: Mozognak balinok a pályán, igaz, hogy mennyire aktívak azt még nem tudom, de utána járok a dolognak! ( Legalább itt vannak, valamivel meg csak sikerül felhergelni őkelméket! ) J

 

WESTIN W3 ULTRASTICK 7-28 g...

Kezdődjön hát a móka…

Az első, vélhetően pontyosok által a nádfalból „kitört” állás nem sok jóval kecsegtet…

Látszólag régóta nem használja senki, hiszen a szúrós hínár a parttól több méterre is lefedi a felszínt.

(Szemét persze van dögivel!) :-(

A másik oldal sem sokkal reménnyel telibb, hiszen ott is a „gaztenger” az uralkodó.

Két, amolyan kisebb lyukba sikerül azért bele pöccintem a kutyámat, de igazán jól vezetni nem tudom a helyhiány miatt. Nem is erőltetem a dolgot, inkább továbbállok.

A következő nyiladékban még ennél is rosszabbak a kilátásaim, itt szinte nem is látom a csillogó víztükröt. Konkrétan nincs meghorgászható felület…

Séta tovább…

A soron következő beállóban végre felvillan némi reménysugár számomra…

A tömör zöld pokolban van egy-egy hosszabb tiszta, csalivezetésre alkalmas sáv mindkét irányban, ami már elég ahhoz, hogy pontos dobásokat követően a jól terelgetett „dogra” lecsapjon mondjuk egy ólálkodó nádi balin.

Jobbra kezdek…

A top water jó helyen csobban, amit jól jelez számomra a faragvány mögött megjelenő toló hullám is.

Néhány méteren keresztül követi a testet, de a cérna csak akkor szakad nála, mikor megállítom neki.

Bummmmm.

Ja, bum!!! Látványra, és hangra, de a csalihoz hozzá sem ér! Szinte azonnal ismét életet lehelek a játékszerbe, a kulcsingert mégsem sikerül kiváltani a korábbi támadóból!   

Néhányszor még elhúzom neki, mielőtt oldalt váltok, de hiába… 1-0 oda!

Ez idő alatt a másik „folyosóra” bekúszott egy újabb úszó sziget, lefelezve az eddig tisztán dobható távolságot.

Mivel néhány fix pontot leszámítva állandó mozgásban van a felület, érdemes várni néhány percet, hátha elmozdul a torlasz.

A néhányból közel 10 minutum lett, de legalább a következő tiszta dobás lehetősége végül újabb akciót adott…

Az eredmény sajnos itt is negatív, hiszen egy böhöm aláburványlással jelezte aktivitását a ragadozó, az akadás azonban megint elmaradt! 2-0!

A következő két placcon újabb 1-1 technikai rontással növelték az előnyüket ezek a szemetek…

Khmmm, 4-0!

Itt még üresen...

A fokozott érdeklődés ellenére csalit váltok, nem színben és a mozgásban látom a hibát, inkább a kutya méretével lehet a baj, ezért kisebbre cserélem.

A következő blokk inkább hajaz egy nehezített, természet alkotta tetris pályára, mintsem egy horgászhelyre.

Akkora a jövés menés a vízen, hogy azt elmondani sem tudom.

Vannak tiszta részek, de csupán néhány pillanatig.

Hol itt zárul be egy kapu, hol pedig ott!

Persze ezzel párhuzamosan újabb és újabb akadómentes kis csatornák is képződnek, esélyt adva 1-1 megfelelő dobásra.

Mint egy elcseszett, mágikus vízi labirintus!

Amúgy izgalommal teli ez az egész játék…

Egy ideig figyeltem ezeket a tolódásokat, majd a megfelelő pillanatban útjára engedtem a felszínre termett cikázó imitációmat.

A csobbanást követően azonnal alárohant a hal…

Elindítottam és végre úgy dörgölte le a víz tetejéről, ahogyan azt kell…

Az akadás szerencsére tökéletes, a W3 Ultrastickem pedig azonnal lágyan, de kellő határozottsággal kezdte őrölni a villámkeszegem erejét.

Végre sikerült merítő fölé terelnem az elsőt, ami egyben az új szák avató-pillanata is volt.

Hozzá méltó módon egy csodás, arany és fekete színekben pompázó fogatlan ragadozó pihent a puha, gumírozott háló ölelésében.

Akkor 4-1!

Szerencsére az üzlet beindult végre…

Erről a nagy és mozgalmas szakaszról a következő 20 percben (ami kb. 4 dobást jelentett) sikerült még két fekete harcost leszedni. Szóval kezdek feljönni, mint a talajvíz… HAHÓ, 4-3!

 

Az ezután lévő spoton az egyetlen megdobható terület a nádas totális takarásában volt.

Lábbeli le és irány a hűsítő közeg… Addig lépdeltem a bizonytalan állagú és eredetű iszaptengerben, míg végre egy helyütt kibújva sikerült a „tánctérre” ejteni a fahalamat.

Fáradalmaim megkoronázása gyanánt végül kezembe vehettem „sátánkát” a pokoli tekintetű ballert.

Az alvilág bugyraiból előkerült hal a torzsák rejtekéből úgy vetette rá magát a 6 cm-es műanyagra, hogy öröm volt nézni.

Meglepetésére most az én 3 ágú „vasvillámon” veszett rajta, legalábbis néhány fotó elkészültéig.

SÁTÁNI TEKINTET...

Akkor ezzel egál! 4-4!

Az ötödik megfogott - merthogy az következik - egy levadászott, látott, nagy hal.

Szántam rá nem kevés időt. Csendben kuporogtam a susnyásban és figyeltem a mozgását, mikor merre jár. A hátúszója rendre megtörte a rohanó víz felszínét, fordulásai látványosak, erőteljesek, határozottak voltak. A rajokba tömörült fehérhal menekülése szinte pánikszerű volt, ha a közelükbe somfordált.  Magabiztosan közlekedett a kis territóriumában, látszólag nem félt semmitől és senkitől. Ő volt itt a király.

Én azonban puccsra készültem…

Az uralkodónak szánt utolsó falattal a kapocsban vártam a megfelelő alkalmat.

Az első lendítéssel igyekeztem az orra elé kínálni a „harapnivalót”…

Az uraság rá is fordult, megnézte magának, majd hanyag eleganciával odébb állt.

Legközelebb azt a taktikát választottam, hogy egy viszonylag egyenes szakaszon elvezettem előtte a nagyreményű csalimat keresztezve az útját…

Mondanom sem kell, ez sem vált be…

Majd egyszer csak eltűnt…

Hosszú percek teltek el anélkül, hogy bármi is utalt volna a jelenlétére…

Kicsit lemondóan, egykedvűen hűsölni próbáltam a partoldalban húzódó bozótosban.

Amikor egyszer csak, alig néhány méterre a lábam alatt, komótosan, andalogva elvonult.

Lélegzetvisszafojtva, lassú mozdulatokkal nyúltam a felkapó kar felé és bothegyről elé, vagy inkább egy kicsit fölé-mellé dobtam. Elsőre úgy tűnt, tudomást sem vesz a dologról…

Majd a semmiből leírt egy hatalmas kört, megvillant a teste aranyló színe, és szemből letépte, konkrétan elpusztította a neki szánt csalétkemet.

Látványos, rövid zászlós fárasztással koronázta meg a vadászatot az immáron „bukott úr”!

Sok szép, egyedi színű és formájú balint tarthattam már a kezemben, de ehhez foghatót még talán sohasem. Mintha a legfényesebb aranyba majd a feketénél is feketébb szurokba mártotta volna valaki a testét. Igazi KIRÁLYHOZ méltó volt a díszes viselete!

Egy darabig gyönyörködtem még kivételes szépségében, majd útjára engedtem és néztem, ahogyan kissé megtört önbecsüléssel, egy hanyag farokcsapást követően eltűnik a hínár sötét rejtekében. 

 

Fordult a kocka! 5-4 ide, bár szerintem ez az előző bőven kettőt ért! J

Záró akkordként egy még csak megcsúfolt, hogy kihozzuk döntetlenre ezt a mai rövidke etapot.

Az időm lejárt! Az 5-5-ös döntetlen ellenére rég nem látott mosollyal hagytam el a vadregényes tájat.

Nyilván fogtam ennél sokkal többet, jöttek már bőven nagyobb balinok is, de ez a mai kaland egy igazi kuriózum volt számomra.

Szeretem az agyalós, különleges pecákat, és ez végre egy pont ilyen volt.

Más talán elsőre, fintorogva otthagyta volna ezt a pályát, én azonban szerencsére kitartottam és megfejtettem a vízi dzsungel titkát.

A csatornák fekete gyémántjai jutalmul pedig kellőképpen bearanyozták az elkövetkezendő napjaimat.

Kuni „memoriál”…

Néhány hete a semmiből támadt egy kósza gondolatom, miszerint el kellene látogatnom a Kiskunsági-főcsatornára… Ebben persze idáig semmi kuriózum nincsen, hiszen sok pergető és „csipeszes” horgász is járja ezt a vadregényes csatornát… Gondoltam én, merthogy ez régen így volt…

Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…

Ifjonti éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.

Imádtam!!!

Nem volt se TV, sem internet, nemhogy okostelefon, de még egyéb mobil is alig-alig…Valahogy mégsem unatkoztunk… Összefogtunk tücsköt, békát, körülvett minket az erdő és a végeláthatatlan délibábos mező, meg persze a csati…

Programnak számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.

Nyilván egy mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban égtünk…

Annyira felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.

Népszerűségének oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott, így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok, fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom. Pedig hát voltak intő jelek…

Az ember telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az ottaniak.

Tízen pár évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a hétvége zsákmányát…

20 pluszos torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…  

Több társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…

Aztán jöttek a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!

Ez nyilván nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…

A fogások elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a „közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…

Több negatív történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak mondható halat nem kerítettünk horogvégre.

Aztán sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…

Mint említettem, azóta eltelt több mint egy évtized. És milyen az ember? Ennyi év távlatában szinte csak a jóra és a szépre emlékszik. Mikor ma beültem az autómba és beütöttem a Kígyósi csárda címét az útvonaltervezőbe, ugyanaz a gyermeteg láz kerített hatalmába, mint annak idején tejfölös szájú suhancként. Valahogy eszembe sem jutott egész úton, hogy ne ugyanazt az arcát mutatná a víz, mint amiért annyira szerettük. Annyi esztendő telt el, és én meg voltam győződve, hogy augusztus elején, ami a csúcsidőszaknak mondható, egy gombostűnyi helyem sem lesz pergetni.

Régen a csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”… Most totál üres!!!

Sebaj… Majd beljebb…Első utam egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…

Életem első balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…

Azt a napot sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme! Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra… Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem, mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…

A műtárgy közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…

Mikor odaértem az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…

Egy pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…

A korábban erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több lett…

Kempingező horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…

A zsilip közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…

Pánikra semmi ok… majd a másik oldal…

Fél szemmel a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben. Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most, jobb tehát résen lenni.

Az 52-es forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…

Az első néhány beálló itt is üres… döbbenet…

Tényleg nem tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak körhinta nem volt felállítva…

Most sehol egy lélek…

Persze örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…

Aztán, mikor már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott… Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.

Gyalogszerrel haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…

Halmozgást nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…

Újabb emlék villan be…

Régen annyi balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet… Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…

A korábbi erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most kipontozni!

… … … … … … … …

Közben, csak hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…

Kicsit, amolyan csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)

Tovább menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A természet visszaveszi, ami az övé…

Egyetlen pozitívuma ennek a nagy humanoid hiánynak talán az, hogy a szemetünk nincs jelen… Nem tudom, ki és mikor mentesítette a területet a hulladéktól, de igazán jó munkát végzett, és legfőképp tartósat… Nem botlottam sörös vagy csontis dobozba, nem kergetett a szél etetőanyagos zacskókat, és műanyag palackok sem tobzódtak a bokrok tövében. Bravó!

Jut még egy szintén gigászinak éppen nem mondható balinocska a végére. Igen, végére, merthogy a visszaengedést követően nem a hal fröcsköl arcon, hanem az egyre baljósabban gomolygó felhők verejtéke csattan a fejem búbján. Nálam ez most legalább másodfokú viharjelzésnek minősül, szóval irány a járgány, mielőtt mocsárrá változik itt minden. Nem jutott sok peca mára, alig 3 óra sajnos, de így is van mit emésztenem a mai napból. Vélhetően nem várok újabb tízen X évet a következő látogatással… Ha másra nem is, egy őszi csukázásra szinte biztosan elcsábulok majd, ha már színesedik táj.

U.I.: Jó volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…

 

 

Esőben úgyis beadja...

Látványosan kódorgok a lakásban… A sarokban lévő új bot, valamint egy marék, kipróbálásra váró csali hívogat egy jó dunai pecára. Vívódok rendesen egy kora hajnali barangolós, pergetős horgászaton.

Érvek, ellenérvek cikáznak a fejemben. Az még nem is lenne gond, hogy valamikor az éjszaka második felében ébresztene a telefon, azonban az estére megérkező csapadékos hidegfront annál inkább aggaszt. Nem vagyok papírból, de azért jobb szeretek viharmentes, száraz ruhában abszolvált horgászatokon részt venni.

Botrányos lehet a szenvedésem ugyanis az asszony is megjegyzi „ebből holnap peca lesz”… erre csak sandán mosolygok, mert ő még csak sejti, amit én már tudok.

Így is lett… :-)

Pontban 4:00-kor, első rezzenésre nyúlok a telefonért és intem csendre a készüléket. Bolhaként pattanok ki, a pihe-puha ágy marasztaló öleléséből. Felmarkolom a táskám, vállamra csapom a botot és öles léptekkel haladok az autó felé. Szeretem a pergetésben, hogy egy kisebb hátizsák és törékeny pálca a kézben és már mehetsz is cserkelni, így most is kevés a cuccom.

A csatornából ömlő eső hangos ricsaja csörömpöl a fülemben, miközben az esőkabát kapucnija alól halkan átkozódva mormogok magamban. Akármennyire is szidom magam az idióta ötletért, hogy nekem pont ma, pont most kell menni bohóckodni a partra, vissza mégsem fordulok, pedig most még könnyedén megtehetném.

Az M0-ra kiérve tovább szórom a szitkokat, miközben szinte vakon próbálok navigálni a kamionok által húzott esőfüggöny leple alatt.

 Félelmetes...

Hiába van június vége, a hőmérő higanyszála alig vánszorog 10 fok közelébe, ha nem tudnám, hogy nyár van, simán eladnám egy késő őszi napnak a mait.

Sűrű lombozatú platán soron gurulok végig a parton megfelelő parkoló helyet után kutakodva. Hamar megvan a kívánt hely, ahol viszonylagos biztonságban tudhatom a járgányt, amíg én járom a kövezést. Esőkabát fel, telefon vízálló tokba be, és máris huppanok át az előttem húzódó derékig érő beton korláton. Irány a víz.

A töltés tetején még vetek egy kósza pillantást a hosszú egyenes folyószakaszra. A viszonylag alacsony vízállás miatt, szépen kint van a kövezés, jól járható lenne ilyenkor a Duna. De mivel egész éjjel eső áztatta a partvédő szikladarabokat, nyári korcsolyapályára hasonlít most leginkább.

Néhány napja is sikerült egy nagyobbacskát perecelni rajtuk, még most is sajog tőle valamennyi porcikám.

Az első néhány perc, csendes esőzésben zajlik. Nyugtázom is magamban, ha ilyen marad, akkor ez viselhető lesz. Talán csak ezt, a magamat megerősítő gondolatot várták az égiek, és mivel vicces kedvükben voltak, azonnal nagyobb intenzitással kezdték szórni rám az áldást.

A viszonylag csendes eső átcsapott vad zivatarrá, hogy éreztesse erejét az időjárás, némi hang effekt gyanánt közelinek ható dörgéssekkel kezdte cifrázni az egyre erősödő zuhét.

Fasza!!!

A kocsi menedéket nyújthatott volna, hisz még nem jártam messze, de úgy voltam vele, ha beülök hamar meggyőzőm magam arról, talán jobb lenne hazahurcolkodni. Így vállvetve mentem előre rendületlenül, és szórtam az egyre vadabb hullámok közé a felszerelés szúrósabb végét. Felszíni csaliként nem ártott volna azt is látni, amit csinálok, de a zuhogó esőtől nem hogy a túlpartot, vagy a csalit, de még az orromat sem láttam mindig megfelelően. Nehéz szakma ez!

Ennek ellenére az első fél órába sikerült kicsikarni 3 akciót, amiből kettő, ha nem is túl nagyot, de halat adott. Mondhatnám, hogy már megérte kijönni, de még csak véletlenül sem jutott ez eszembe, a két kis óvodás baller után. Nem ezért a méretért jöttem. Igaz, nem is ezekért a ragadozókért, de ez most, mellékes. :-)

Ami ezután jött az valami borzalom. Több órányi üres, süket, semmibe dobálás következett.

Isten tudja hány kilométernyit bandukoltam a lucskosra ázott bakancsomban. Több ígéretes helyen is elidőztem, minden dobásban éreztem a halat, de végül csalódnom kellett valamennyiben. Nem adta a Duna a kincseit. Több helyen is „csöves tanyák” mellett vezetett az utam. Jobb szeretem őket messziről elkerülni, ilyenkor inkább felsétáltam egészen az autóútig. A munkába igyekvők, kígyózó sorokban araszoltak már a munkahelyeikre. Kicsit irigykedve bámultam be rájuk az ablakon, na, nem azért ahová mennek, hanem, hogy ők a jó meleg utastérben, kellemes zenét hallgatva üldögélnek, míg én ázott ürgeként botorkálok az út szélén. Néhány kósza, megvető pillantást sikerült is elkapnom egyik-másik volán mögött ülőtől. Azonban, ha jobban belegondolok, én azt csinálom éppen, amit igazán szeretek, még ha a körülmények eléggé mostohák is. Viszont Ők robotok módjára haladnak dolgozni, mert KELL.

 Street Fishing...

Szóval felcsaptam egy széles mosolyt az arcomra, és folytattam a pecát. Mi bajom lehet alapon, hiszen vizesebb már biztosan nem leszek. :-) Időm, mint a tenger, már csak meg kell keresnem a halakat.

Időközben megérkeztem a Hajógyári-sziget H elnevezésű hídjához, és ha már ott voltam, gondoltam bekukkantok a sziget öblébe, úgysem jártam még ott, legalábbis horgászati céllal még soha.

Tervezek ide egy sügeres, jiges pecát a közeljövőben, szóval egy kis terepszemle nem árt.

Óvatosan, kicsit féltve a nyavalyás kis életemet, rásétálok a pontom hídra, és vizslatom a csendes, nyugis vizet. Mivel az eső alábbhagyott, gondoltam itt elköltöm a reggelimet íziben. Nézelődök, és hamar megállapítom, hogy rengeteg az ivadék hal, és ami még szembetűnőbb, hogy a partról meghorgászható területeket igen nagy százalékban buja, hínárszerű növényzet borítja. Igazi dzsungelpeca kell ide, ha az ember halat akar fogni ebben az időszakban. Talán ősszel jobb lesz… Nem is szeretnék szakadni, de ha már bejöttem gondoltam egy-két dobást azért csak megejtek. 1,5 grammos fejre húzok egy szép zöld (a fene se tudja milyen márkájú :-) ), de igencsak tetszetős mozgással bíró gumit. Nehéz a dobást kivitelezni a fölém magasodó öreg fák kesze-kusza ágaitól, de azért sikerül két zöld folt közötti, tiszta részre ejteni a csalit. Lassú mozgással pöcögtetem magam felé, és szinte a lábam alól ráugrik egy picike sügér. Fárasztani értelemszerűen nem kell, így azonnal próbálom kireptetni a kis csíkos hátú banditát. Azonban heves fejrázással idő előtt megszabadítja magát…

Dobok még párat, ami üresjárat. Hamar úgy döntök, visszaindulok a kocsihoz, mert varázsütésre javulni kezdett az idő. Levetem a vizes göncöket, és veszek fel szárazat, majd folytatom a vadászatot.

Hosszasan sétálgatok visszafelé, most látszik csak igazán, milyen messzire kerültem a kiindulási ponttól. Az idő tovább javul, időnként már a Napkorong is átsejlik a komor felhőtakaró alól.

Visszaúton a jobb részeket még megszórom, de nincs rá érdeklődő. Kicsit kedvemet is szegi ez a nagy haltalanság, ismét felmerül a hazaindulás vereséggel átitatott gondolata. Végül nem adom fel és tovább küzdök, mint malac a jégen.

Megérte!!!

Egy rövidke szakaszra korlátozom a lehetőségeimet. Ezt a részt tartom ígéretesnek, alaposan megfaggatom. Cserélgetem a csalikat, figyelem a vizet és a benne történő eseményeket.

Ahogy lesétálok az egyik állásba, észreveszem, hogy megugranak a snecik. Valamitől megijedtek, de biztosan nem tőlem, mert én ahhoz még messze járok, nem vehettek észre. Kicsit oldalazva a növényzetben keresek utat magamnak és néhány méterrel a korábbi szétugrás felett indítom a csalit. A már lenyugodott víz tetején csodaszépen táncol a picike csali, minek hatására azonnal ledurrantja egy balin. Sokadik felszíni kapásom ez már, de valamiért mindig úgy élem meg, mintha most látnék ilyet először. Nem fajtája óriása a koma, de azért megéri előbányászni a telefont a tokból, egy visszaengedés előtti fotó kedvéért. 

A babahalak egy kiugró kő mögötti, meglassuló, vagy inkább szinte álló vízben tobzódtak, és itt szedte le a csalimat a fenekeszeg is. Megmondom őszintén, mivel domolykó miatt jöttem ki, egyébként is ezeket a részeket próbáltam erőltetni, de eddig dominak se híre, se hamva. Viszont a balin legalább úgy fest, megtalálható.

A következő kiszögellésnél megint odavágott valami a csalinak, de most csak az ütést éreztem, akadás sajnos nem volt. Bár ez sem tűnt méretes halnak, így talán jobb is, hogy elkerülte az akadás okozta sérüléseket. Jó 10 percig megint a semmibe dobáltam. Csaliváltás megint, hátha másik színt jobban eszi. Suhintok egy jókorát, szépen hasítja a levegőt a csali. Csobbanás, majd csévélem vissza magamhoz. Közben tőlem nem messze megint rebben az apró nép, de csak úgy csendben, szolidan. Begyorsítok, és igyekszek kevés hadonászással az előbbi jelenetsor elé ejteni.

Olyan adrenalinfröccsöt kapok a következő pillanatban, hogy azt hittem magam alá hugyozok.

Szerintem még fel is kiáltottam… úgy csavarta le a 2-7 g-os pálcát a kezemből, hogy öröm volt nézni.

Nem volt feszesre húzva az orsó, de tetemes mennyiségű zsinórt követelt magának néhány szempillantás alatt. Még most is borzongok, ahogy visszagondolok rá.  :-)

Egy kis huzavona után azért csak tarkón csípem a mohó ezüstöst.

A csalit olyan mélyen torokra vette, hogy azt bármelyik Holland kuplerájban megirigyelnék… :-)

Így eltartott egy kis ideig, mire a fogóval óvatosan kiműtöttem a torkából a „vasat”.

Picit aggódtam is érte, hogy talán megsínyli a találkozásunkat, de végül szépen, határozottan csapott oda a villás farkával búcsúzóul. 

 Miatta megérte ázni, fázni...

Cirka 200 méter van vissza a kocsiig, ez alatt háromszor sikerül még összehalaznom a kezem, hozzáteszem sajnos ezek az elkövetők sem dolgoztatták meg a könnyű kis felszerelést, szóval volt benne egy kis óvoda.

Az utolsó lejárónál még igazán szerettem volna egy „kilépő” halat fogni. A sok utolsó utáni, utolsó dobás sem volt nyerő.

Ha csak darabszámot nézek, az a 7 balin cefet jól hangzik, de ebből kettő volt olyan, amit minden pecán elfogadnék. Az az egy kósza sügér, meg csak fűszer volt azon a keserű, korai órán.

Sokadszor bizonyosodik be számomra, hogy bármennyire is utálatos dolog esőben, viharban, a számunkra legkevésbé sem komfortos időjárási körülmények között horgászatra vállalkozni, végül mégis mindig kiderül, hogy esőben úgyis beadja… :-)