Egy csali mennybemenetele... Westin ZanderTeez

 

Mi, pergető horgászok valahol a lelkünk mélyén gyűjtők is vagyunk, de ha barátnőket vagy feleségeket kérdeztek ugyanerről a jelenségről, akkor lehet, hogy inkább a „nagy gyerek” jelzőt fogják rátok aggatni, amin talán nem is kell meglepődni és megsértődni sem. Itt jegyezném meg halkan, hogy valahol még igazuk is van a témát illetőleg. Felnőtt fejjel, megszállottan keressük a fogósabbnál- fogósabb csalikat, amivel becsaphatjuk imádott ragadozóinkat, és ha rátalálunk néhány különlegesebb darabra, az „cukor” a szemnek és a léleknek egyaránt. Persze külső szemlélőnek ez nem más, mint gyűjtése a fölösleges, gyermeteg játékszerek sokaságának. Sokszor több száz vagy estlegesen több ezer halfogásra alkalmas kütyüt is képesek vagyunk felhalmozni az évek során mi, pergetők. Én személy szerint a tilalmi idők alatt vagyok a legaktívabb, ilyenkor szoktam legtöbbször portyára indulni. Keresgélni a neten vagy valamelyik horgászboltban. Egyfajta pozitív élményt ad, ami a horgászathoz köthető és az ínséges időkben ez is ad némi kielégülést számunkra. Amikor találok egy szimpatikus tetszetős darabot, azonnal el tudom képzelni, hogy miként és milyen szituációban lenne ez a wobbler, vagy gumi igazán tökéletes. Mondanom sem kell, ezután szinte gondolkodás nélkül kerül a kosárba, majd azzal a lendülettel otthon valamelyik tároló doboz mélyére a többi csecsebecse közé.

Aztán kérdéses, hogy egy ilyen új szerzemény megkapja-e az esélyt arra, hogy valaha bizonyítson éles helyzetben - ha igen az is sokáig tisztázatlan, hogy tartósan bekerülhet-e, vagy megmaradhat-e abban a szűkített szortimentben, amit mindig magunkkal cipelünk, ha horgászni indulunk. Más szóval beköltözhet vagy sem abba a dobozkába, amibe a sokszor bizonyított elit csalik laknak. Azok a motyók közé, amik már legendák számunkra, amikkel sok nagy közös csatán és számtalan bomba pecán vagyunk túl együtt!

Megmondom őszintén, hogy nálam nagyon nehéz a „magasan pozícionált” ékszerek közé bekerülni.

Az évek folyamán annyi „halhatatlanom” gyűlt már össze, hogy a favoritok közül is sok már nem jöhet velem, mert az egész napos pecáknál így is a hátam szakad le az erősen szűkített kínálat cipelésétől is.

Lelkileg kötődöm a kedvenceimhez, amivel azt hiszem, nem vagyok egyedül a horgásztársadalomban, így nehéz otthon hagyni bármelyik számomra kedves imitációt.

Békaszaporulat...

Nehéz bejutni a körbe, de nem lehetetlen…

Konkrét példaként levezetem, mennyi mindenen múlik egy csali sorsa, hogy örökös foglalkoztatottságot kap-e, vagy végérvényesen megy a süllyesztőbe a tucatcsalik közé…

Figyelem, sikertörténet lesz! J

Westin ZanderTeez...

Westin ZanderTeez az új üdvöském…

 

A szokásos módon, március végén már vágtam a centit, hogy végre szabaduljon a csuka. A hosszúra nyúló tilalmi idő alatt azonban most sem tétlenkedtem, igyekeztem serényen pótolni a korábban elesett darabokat, és természetesen néhány újdonságot is beszereztem, amíg szaporodtak a krokik.

Így került a látómezőmbe a Westin ZanderTeez 12 cm gumija.

Mint a nevében is benne van ez egy realisztikus süllő formájú csali.

Élénk, de szűk mozgású gumi, amit kifejezetten nagyhalas horgászatokhoz fejlesztettek ki.

Egyenletesen húzva a hasi oldalát villantja, így kínálja fel magát a csukáknak, süllőknek és harcsáknak is.

A 12 cm-es mérethez egy 21g-os súly párosul, de nagyobb méretben is kapható és az is rendkívül fogós.

Jó kis párost alkot a WestinW6 PowerShad és a ZanderTeez...

Akkor lássuk a menetet, bolttól a partig…

 

Az első fázis a meglátni és megszeretni… Ezen hamar túlestünk. J

A második etap felismerni a lehetőséget benne és elhinni, hogy nekem erre a plasztikra van szükségem ahhoz, hogy sikeres legyek a csukázások alkalmával. Szerencsére jó a fantáziám, szóval ez is pipa… J

A harmadik, hogy pénzt is áldozzak a hobbimra… már csippan is a kártya. J

Nahh és akkor eddig volt könnyű egy új csali élete…J

Vészesen közeleg az április, ezért már rendezgetem az első csukázás kellékeit.

Variálok, ki-be pakolom a cuccokat.

Az első kör túl sok… szűkíteni kell.

Azután is sok, dehát bármire is szükség lehet a nap folyamán, szóval ismét dilemma, mi maradjon még itthon.

Mikor már úgy gondoltam, hogy megvagyok, tűrhető a mennyiség, mégis mindenre fel vagyok készülve, akkor jöttem rá, hogy frissen beszerzett áruból nincs is nálam.

Elővettem hát azt a kupacot is, és abból szemezgettem pár finomságot.

Végül „hősünk” is kapott helyet az utazó keretbe…

Az áprilisi csukázás olyan, mint maga a tavaszi időjárás: szeszélyes és bolond.

Az első napom nem is sikeredett túl fényesre…

Egy csukát sikerült csak meríteni, amit mondanom sem kell, egy régi motoros Westin ShadTeez vert át. Azonban volt még egy említésre méltó jelenet, ami a rengeteg csalicserélgetés közepette adódott.

Egy jó halat még sikerült akasztani, ami sajnos idő előtt intett búcsút. Ebben nincsen semmi extra, hiszen nemegyszer előfordul az ilyen. Ám ami érdekes lehet, hogy az új jövevényre a ZanderTeezre érkezett a rávágás… Ekkor még véletlennek könyveltem el a dolgot, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kellett volna…J

Egy jó fogó elkél ilyen szúrós pofákba...

Alig két nap telt el és én már megint csukázni készültem. Igaz csak pár órám volt, de legalább horgászatra tudtam fordítani.

A délután nagy része kísérletezéssel telt… 

Ebből adódik is, hogy megint nem volt egy bomba nap…

De - és itt jön a lényeg - a nehezen kicsikart két akcióból mindkettőnél főszerepet vállalt az újonc.

Szerencsére sikerességét most már egy kifogott krokodil pofájú fényképe is bizonyítja.

Erre mondják, hogy ugyan megcsillantott valamit a tudásából, de még bizonyítania kell ahhoz, hogy nagy sztár legyen belőle (jó úton jár!). J

Tavaszi Tőzike...

A harmadik fellépés következett…

Változékony, fronttal terhelt napot fogtam ki ismét…

Nehezen indult a buli, de mivel a csuka legtöbbször ciklikusan táplálkozik, bizakodtam benne, hogy lehet ez még jó.

Lett is!

Az első kapás a kis „süllőmre” érkezett… Nem lett meg… Kár érte, mert igazán jól tekeredett a mélyben.

20 perccel később egy már korábban rongyosra dobott helyen, ahol semmivel nem tudtam kapásig jutni, de éreztem a halat, ismét kapocsba került a kis üdvöském.

Első dobásra könyörtelenül bebombázta egy jobbacska csukesz.

Erre már nehezen lehet ráhúzni, hogy véletlen…

De, hogy a szkepticizmusom tovább lanyhuljon újabb bizonyíték érkezett arról, hogy most már talán a dobozban lenne a helye…

Miután rendbe szedtem a horgait és a fazonját, újra csatába küldtem egy beállóval odébb.

Egynél most ugyan többet, de tíznél biztosan kevesebbet lendítettem, mikor ismét rajta veszett egy esox a horgon. Megint nem az aprajából hozott bizonyítékot a fogósságáról.

W6...

Azután csend…

Dobások-csere, dobások-csere volt a sorminta.

Sok régi darab került a harapásálló előke kapcsába, de sajnos minden hiába.

Majd ahogy ismét cseréhez készülődtem akaratlanul is az addigra már doboz aljára keveredett ZanderTeez felé nyúltam…

Most először nem a kísérletezés hajtott, hanem valamiféle bizalmat és reményt éreztem ebben a gumiban. Kicsit talán mosolyra is kanyarodott a szám, ahogy botvégre tűztem és csatába küldtem.

Jól döntöttem, hiszen már menetrendszerűnek mondhatóan meghozta a halat.

Olyan ártatlannak tűnik ugye???!!!

Egy bedőlt fa alól sikerült kimozgatnia a ragadozót, majd a finoman imbolygó mozgásával elszakította a cérnát az éles fogú húsevőnél, ami ennek okán elnyelte a gumit.

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor dicsérhetném és zenghetnék még ódákat erről a remekműről, de ha csak annyit mondok, hogy a teljesítménye alapján sztárrá nőtte ki magát és megérdemli a „nagy színpadot”, és lezárom a dolgot, akkor azzal elmondok mindent…

A nagyobbik ZanderTeez 17 cm...

 

Finnyás köveseknek dobj U- shad-et...

 A téli peca korántsem egyszerű műfaj, de kétségtelenül van egy misztikuma. Amellett, hogy az embernek meg kell küzdeni a zimankóval, még a halakat is nehéz megtalálni és talán még strapásabb kapásra bírni őket. Éppen ezért, amint a vasmarkú tél uralma alá kezdi vonni a lélektelen tájat, valahogy a horgász népség is látványosan fogyatkozni kezd vizeink partjairól.

A csónakos pecákban azonban továbbra is bőven van fantázia. Nem mindig könnyű kenyérkereset ez sem, de határozottan eredményesebbek lehetünk, mint lábon bóklászva.

Időjárástól függ, de november végére, december elejére a fehérhalak egy csoportja a folyókról a csendesebb, védettebb oltalmat adó öblökbe húzódik és ott egy nagy „masszát” alkotva, lebegve várják a reményt hozó tavasz eljövetelét. Az élet körforgása, mint mindenhol, itt is ugyanaz, hogy ahol a táplálék, ott előbb, vagy utóbb a ragadozók is fellelhetőek lesznek.

Ennek tükrében a bevonuló keszegraj nyomában süllők, kövesek, csukák és harcsák is megjelennek a felhőben levitáló prédaállatok alatt húzódó mélységben. Mi most fókuszáljunk a kövesekre…

A viszonylag kis területen összezsúfolódott húsevő halak ha étvágyuknál vannak, és a csillagok is együttállnak, akkor a didergős télben minden képzeletet felülmúló, igencsak sok halas horgászatokban lehet részünk.

Én azonban most nem ezeket a parádés napokat szeretném megénekelni nektek, hiszen olyankor kis túlzással ugyan, de körülbelül mindegy mit dobsz oda nekik, válaszul éles koppintással ütik, vágják a feszes botok spiccét. Nem nagy ördöngösség ilyenkor megfogni őket…

Azonban, mint ahogy máshol sem, úgy itt sincs ám mindig kolbászból a kerítés.  Vannak sajnos kimondottan nehéz napok is! A halak ilyenkor is ott lapulnak a fenékközeli sötétségbe burkolózva, csak az istenért sem hajlandóak az általunk vezetett csalit megtámadni - egész konkrétan szájzárat kapnak.

Ennek a jelenségnek számos oka lehet…

Az első és legfontosabb talán, hogy az a szó, hogy LETERHELT, ezekre a tartásokra egy nagyon enyhe kifejezés. A tél folyamán gyakorlatilag szüntelen ostrom alatt állnak a szóban forgó területek. A horgászok és az elszaporodott kormorán csapatok is a nap minden szakában abajgatják az itteni halakat. Nem csoda hát, hogy egy idő után egyre nehezebb belőlük fogni, mert a hagyományos gumik és vezetési technikák már nem mindig váltanak ki belőlük támadó ingert.

A szinte dermesztő vízben nagyon kevésszer fordul elő, hogy a nyári hónapokban megszokott vezetési stílus (viszonylag nagy, 5-7g-os súlyokkal gyorsan, feszesen pattogósan vezetett nagyobb gumik) lenne eredményes. Persze azért megesik olykor-olykor azokon a csoda napokon, amit már korábban említettem, hogy ez a recept is működik. Megmondom őszintén ebben a jelenségben a mostani szezonban nem volt még részem, és mivel vészesen közeleg a tilalmi időszak, vélhetően már nem is lesz. Azonban ezeken a nyögvenyelős napokon is lehet azért szép számban a dunai csíkosokat ütni, ha megfelelően alkalmazkodunk a körülményekhez és optimális módon a kedvükre való csalit kínálunk a kissé elcsigázott bandároknak.

Az első és talán a legfontosabb lépés „lassítani” a pecát, amihez természetesen a felszerelésünk minden elemét összhangba kell hozni.

Lassítani legfőképpen úgy tudunk, hogy 1-2g-on, de előfordul, hogy akár 0,5g-on kínáljuk fel a plasztikokat. Még komótosabbá tudjuk tenni a kívánt mozgást, ha kizárólag lebegő műcsalit használunk ezeken a pecákon. Itt említeném meg először az ukrán FishUp U-shad gumikat, amik valamennyi FishUp csalihoz hasonlóan kizárólag lebegő kivitelben kerülnek a boltok polcaira. Fontos figyelnünk arra is, hogy a plasztik csalik többségét az extra könnyű fejek használata során egyszerűen nem tudjuk életre kelteni. Lehulló fázisban a gumik nagy része szinte élettelenül merül a félhomályba. Így csak igen kevés esetben vált ki ragadozó ingert.

Szerencsére az imént említett U-shad 2” méretben ennek a kritériumnak is maximálisan megfelel. Teste rendkívül lágy és erősen lamellált, ezért hihetetlenül agresszív viselkedésű műcsali, így a legapróbb fejeken kínálva is attraktívan mozog. Továbbá a kifejezetten nagyméretű, korong alakú farok miatt rendkívül széles amplitúdójú gumihalnak mondható, mely különösen csábító a süllőnek, kövesnek. Én szinte kizárólag a Duna öbleiben használom, de tervezők gondoltak a folyóvízi horgászok igényeire is. Ezzel a remekművel egy rendkívül stabil plasztikot bocsájtottak a gyors vizek horgászainak rendelkezésére. Ezt a fixálást pedig úgy értek el, hogy a test alsó, farok alatti része kapott egy alsó úszót, ami stabilizálja csalinkat. Az imbolygó mozgás így erős sodrásban is teljesen megszűnik. Ha már ilyen nagyszerű fegyver van a kezünkben, akkor jöhet, a következő lépés, a vezetés üteme. Ezeken a nehezen halat adós napokon sokszor legyen inkább pöccintős vagy vonszolós a mozgásforma, mintsem gyors és pattogós. Időnként néhány ütemet kihagyva akár másodpercekig is érdemes a fenéken pihentetni a gumit.

A kapás sokszor a passzív állapotban érkezik.

Ilyen csiga tempójú pecáknál szükségünk van extra ingerekre is a maximális siker érdekében.

Természetesen van még valami a tarsolyban, olyan plusz impulzus, ami top kategóriába emeli nálam ezt a gumit.

A varázslat pedig nem más, mint az, hogy mint minden FishUp termék, úgy ez is anyagában ízesített. Jelen esetben egy rákos ízesítésről beszélünk, ami kellően átható, ám az emberi orr számára mégsem visszataszító bukéval bír. A kis csíkosok azonban nem tudnak ellenállni az illatok csábításának.

Az imitáció speciális enzimeket, sókat, és aromákat tartalmaz, ami lassú pecák és passzív halak esetén utolsó kulcsingerként billentheti a mérleg nyelvét stabilan a sikeresség oldalára. Az imént feltételes módban beszéltem, de bizton állíthatom ez az életben is megállja a helyét. Az idei nehézkes szezonban számos alkalommal volt a sikereim kulcsa ez a nagyszerű termék, amit horgászok fejlesztettek ki horgászoknak.

Szín és méret variációi maximálisan kiszolgálnak minden igényt.

Próbáljátok ki, nem fogtok csalódni benne…

Kora tavaszi rák recegtetés Dél1-en...

 

Van egy szája...

Jééééé van nekem egy blogom… Ha már van, néha írni is kellene rá néhány sornyi szösszenetet… J

Kb. egy éve megfogadtam, hogy a kurv@ covidot igyekszem a lehető legkevesebbszer beleszőni a horgászós mondandómba, hiszen aki ezen sorok olvasására adja a fejét, úgy vélem a lehető legkevesebbet szeretne a vírusról hallani ezen a platformon, hiszen van éppen elég orgánum, ahol más sem zeng éjjel-nappal!

Most azonban mégis ejtenem kell néhány szót erről, ugyanis a 2021-es év első 2 hónapjában a peca gondolata, mint olyan, fel sem ötlött bennem. Finoman szólva sem voltam a helyzet magaslatán, kissé nehezen gyógyultam a betegségből, de szerencsére a március hava nem csak a természet rügyfakadását, hanem az én megújulásomat is magával hozta. Óvatosan, és sokat pihegve ugyan, de újra ráléptem a halfogás girbegurba útjára.

Halbogár Tomi noszogatott már egy ideje, hogy talán illő lenne megejtenünk az első közös túránkat valamelyik tó, vagy folyó partján. Nagyon is igaza volt!

Bár a testem nem igazán kívánta még a didergést hozó kora márciusi, fagyos leheletű, bolond szelekkel tarkított, sokat sétálós pergetős napot, de a lelkemnek már nagyon kellett az ilyesfajta gyógyír, így végül igent mondtam.

Hazudnék, ha azt mondanám magasra tettem a lécet, már ami az elvárásaimat illeti a nappal kapcsolatban. Szinte előre borítékolható volt, hogy nagyon lassú, kevés akciót hozó, és jó esetben is max. 1-1 fogott hallal zárul majd az első fekázásunk Délegyházán. Szó sincs pesszimizmusról! Itt ilyenkor nagyjából ez a realitás. Nem vagyok próféta, és forgatókönyvíró sem, de az előre vázolt idea végül bizony igazolást nyert, de ne rohanjunk ennyire előre az időben.

Találka szokásos módon a Varsában, ha már a kocsma nem lehet nyitva, pedig Istenemre jól esett volna egy erős, frissen főzött fekete, amíg a napijegyünket töltik. Talán majd legközelebb…

Hagyományosan az 1-2-es összekötő környékét céloztuk be kezdésnek…

A remélt, de kicsit sem várt reggeli zimankó tette a dolgát, alig néhány dobás kellett csupán hozzá, hogy a felhordott víz dermesztésével a gyűrűk szűkítésébe kezdjen. Fagytak, ahogyan azt kell!

A délegyházi tavak soha nem arról voltak híresek, hogy kis átláthatósággal bírnak, ez tény, de most valami elképesztő mértékben áttetszőek a jelenleg extrán alacsony vízállással bíró tórendszer tagjai. Kimondva-kimondatlanul már-már akváriumi körülményekre hajaz a stádium, nem könnyítve ezzel a dolgunkat.

Az összekötő hídja alatt viszonylag intenzív volt a táplálékhal mozgás, néhány rablás (nem fekás) is jelezte, hogy talán a megfelelő helyen nyitottuk a reggelt.

Adtunk is időt a dolognak, rendesen megszórtuk ezt a részt. A grasszáló apróhal alatt kerestük a nagyszájú kedvenceinket, de csupán egyetlen tilalmas süllő ifjonc csábult el a texas rigren kelletett rákocskámra. A kapása határozott volt, élesen koppant, kicsit sem úgy, ahogyan az „amerikai barátaink” szokták ilyentájt. Egyből tudtam, hogy nem a célhalunk ficánkol a horgon!

Tovább haladtunk az igencsak urbanizált, stégek által szabdalt vízparton. Sorra látogatva az előző években rendre halat adó spotok mindegyikét. Finoman szólva sem túl jó eredménnyel.

Sétánk során, ha elég szemfülesek vagyunk, az ilyenkor megszokott módon szemtanúi lehetünk a csukák nászba állásának.

Ez időben, több beállóban is hűen kísérgetik egymást az alig arasznyi vízben andalgó bugylik.

Jó elidőzni a „szerelmesek” felett néhány percig, bepillantást nyerve így titokzatos világukba.

Ébredezik a természet...

Ahogyan haladunk előre a nap folyamán, egyre-másra fogynak a korábban halat adó részek, és persze ezzel arányosan a lendületünk is igencsak lefelé tendál.

De persze minden dobásban ott van a fogás lehetősége, és ha egyetlen sansz adódik, azt igencsak jó lenne megragadni. Azért a koncentrációt nehéz fenntartani egy kvázi eseménytelen napon, ezt őszintén bevallhatom…

Westin Bass Finesse T&C 5-15 g... Westin CreCraw...

A sokadik stégre lépek fel macskákat megszégyenítő lopakodással, amikor az építmény árnyékos része alól, nem kimondottan riadtan, inkább csak gyanakvóan, egy 5 főből álló feketesügér raj iszkol ki komótos tempóban. Úgy érzem eljött az időm, a lomhán mozgó kompánia elé pöccintem a gumi páncélost, bízva abban, hogy a féltésből fakadó ösztönüktől hajtva versengenek majd a finoman lehulló „ollósért”. Na meg, ahogyan azt Móricka elképzeli… J A csobbanást követően, öten szaladtak nyolc irányba, akkora volta a riadalom ragadozóéknál! J  

Igazi cinikus vigyorral a képemen folytattam a buzera pecát…

A stég legszélén egyensúlyozva szépen el lehet érni egy, a víz fölé nyúló sűrű bokrot. Mindig rejt a szövevényes ágai között néhány napozó fekuszt. Bár az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy ezek a halak a passzivitásukról híresek leginkább. Továbbá, legalább fél méter víz hiányzik a bozót száraz ágairól, ami megint csak nem túl jó ómen. Végül, csak megdobom…

A bokáig érő vízben szinte alig merek bele pöccinteni a gumiba, mert félő, hogy kiugrik a vízből… J

Lassan elhaladok a jónak vélt résztől, amikor az éppen pihentető fázisban lévő soft csalit elkezdi nyámnyogni valami. Nehezen parancsolok megálljt a kezemnek, hogy ne húzzon rá egyből a maszatolásra. Végül három pöci után szakad a cérna, és csak oda dörgölök neki, de ezzel a lendülettel akkor a luftot ütök, hogy csak na!

Megdöfni biztosan nem sikerült azt a behemót száját, azt éreztem volna! Ilyenkor, ha újfent próbálkozunk, gyakorta kapásra ingerelhetőek ismét.

Nem örökérvényű szabály ez, de végre valami, ami a mai napon pozitívan igazolja önmagát… J

Ugyanis visszadobtam neki, és Ő megette!!! J

Az első nyammogást követően már a zsinórt is vinné a kis mohó, az erélyes bevágás pedig szerencsére jól ül. Csobog-locsog, de végül szerencsére hálóba terelem…

Texas Rig...

Volt öröm...

Megmondom őszintén, régen örültem már ennyire megfogott halnak. Hosszú volt ez a pandémiás, kényszerű böjt számomra. Merítésre pont befutott a cimborám is, és ha már ott volt, néhány képpel igyekeztünk is megörökíteni az első közös tavaszi horgászatot. Több, említésre méltó esemény igazából nem történt a hátralévő kis időnkben, én mégis maximálisan elégedett voltam most ezzel az igencsak szerénynek mondható fogási mutatóval is. Végül is azt kaptuk Dél1-től, ami ilyenkor a megszokott tőle.

Egy igazi hamisítatlan, kora tavaszi, nyögvenyelős, rák recegtetős napot.

 

 

 

Kuni „memoriál”…

Néhány hete a semmiből támadt egy kósza gondolatom, miszerint el kellene látogatnom a Kiskunsági-főcsatornára… Ebben persze idáig semmi kuriózum nincsen, hiszen sok pergető és „csipeszes” horgász is járja ezt a vadregényes csatornát… Gondoltam én, merthogy ez régen így volt…

Hogy honnan tudom?

Hát onnan, hogy gyermekkorom egyik, ha nem a legikonikusabb vize ez számomra…

Ifjonti éveim majd minden nyári szünetében közel 1-1,5 hónapot töltöttem el itt a családdal, sátortáborban, igazi nomád vadkempingezés keretein belül.

Imádtam!!!

Nem volt se TV, sem internet, nemhogy okostelefon, de még egyéb mobil is alig-alig…Valahogy mégsem unatkoztunk… Összefogtunk tücsköt, békát, körülvett minket az erdő és a végeláthatatlan délibábos mező, meg persze a csati…

Programnak számított a „Kostökön” való fürdés, kagyló szedés a pontyozáshoz, hínárfogó építés, compóra, vörösre úszózás, frissen hengerelt szalmabálákon való önfeledt ugrándozás, és persze a mindennapi jégkrém megszerzésért való több kilométer gyaloglás a porszáraz, szikes utakon.

Nyilván egy mai gyereknek ez maga lenne a földi pokol. Mi mégis jobban vártuk minden évben a tesómmal ezt a fajta vakációt, mint bármilyen külföldi nyaralást… Az indulás hajnalán mindenkinél előbb keltünk és hallgattuk, hogy vajon a szomszéd kakasa mikor kezdi el fennhangon hirdetni a közelgő indulás reggelét?! Szóval lázban égtünk…

Annyira felkapott horgászhely volt akkoriban, hogy volt olyan, mikor vissza kellett fordulnunk, mert nem volt elegendő szabad hely a tábor építéséhez. Minden túlzás nélkül az összes beállóban horgásztak, még ott is, ahol gyakorlatilag kis túlzással, de tömött nádfal volt csupán.

Népszerűségének oka nem más volt, mint az elképesztő halbőség… Akkoriban az egész család békés halazott, így leginkább onnan vannak kézzelfogható emlékeim… Elképesztő vad pontyok, fenséges nádrágó amurok tették próbára a régi Silstar botokat… Aki oda járt, az szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaha is elapad ez horgászparadicsom. Pedig hát voltak intő jelek…

Az ember telhetetlen, és akkoriban a mértékletességet még csak hírből sem ismerték az ottaniak.

Tízen pár évesen többször szemtanúja voltam 8. emeleti panellakás hallal teletömött fürdőkádas jelenetének, ahol a ház ura számolatlanul osztogatta a lakóknak a hétvége zsákmányát…

20 pluszos torpedók és hibátlan nyurgák végezték mészárszéken…  

Több társaság is adta-vette egymás közt az etetett helyeket egész évben, minek eredményeképpen, szinte folyamatos volt a „szüretelés”! Akkora amurokat láttam a folyó közepére bepányvázva (nem egyesével, hanem ötösével), hogy azt el sem hinnétek! Szóval egy szó, mint száz, maga volt a horgászok paradicsoma…

Aztán jöttek a gyengébb évek… Már melósabb volt egy-egy jobb hal megfogása, de azért még mindig adta annak, aki kicsit is ismerte a vizet. Majd egyre többet lehetett hallani, hogy áramozzák a vizet ezen a szakaszon IS!

Ez nyilván nagyobb mértékű rablásnak számított, mint „a telhetetlen horgász”…

A fogások elmaradoztak, nyaranta hetek teltek el úgy, hogy érdemleges halat alig lehetett merítő fölé terelni. A horgászok kezdtek elmaradozni, foghíjasak maradtak a beállók még a legfrekventáltabb időszakokban is. Ezzel párhuzamosan a „közbiztonság” is rohamosan romlani kezdett…

Több negatív történetet is hallottam helyiektől, a lopás, bántalmazás sajnos egyre gyakoribb jelenséggé vált. Szerencsére minket semmilyen atrocitás nem ért abban az időben. Utoljára talán valamikor 15 éve járhattam ott egy éjszakai peca keretein belül, pontos eredményre nem mernék esküdni, de emlékeim szerint valamirevalónak mondható halat nem kerítettünk horogvégre.

Aztán sikerült szert tenni egy hétvégi telekre Tiszaugon, innentől kezdve ezen okok miatt is, de többet nem mentünk az imádott Kuninkra…

Mint említettem, azóta eltelt több mint egy évtized. És milyen az ember? Ennyi év távlatában szinte csak a jóra és a szépre emlékszik. Mikor ma beültem az autómba és beütöttem a Kígyósi csárda címét az útvonaltervezőbe, ugyanaz a gyermeteg láz kerített hatalmába, mint annak idején tejfölös szájú suhancként. Valahogy eszembe sem jutott egész úton, hogy ne ugyanazt az arcát mutatná a víz, mint amiért annyira szerettük. Annyi esztendő telt el, és én meg voltam győződve, hogy augusztus elején, ami a csúcsidőszaknak mondható, egy gombostűnyi helyem sem lesz pergetni.

Régen a csárda környékén lévő partszakasz, az 52-es út mindkét oldala sátrasokkal volt tele. A könnyű vízvételi lehetőség és a parkolóban akkoriban még üzemelő kisbolt közelsége miatt, ez egy frekventáltabb rész volt a „kényelmesebbjének”… Most totál üres!!!

Sebaj… Majd beljebb…Első utam egy közeli zsiliphez és a mellette lévő kis benyúló félszigethez vezetett…

Életem első balinjait itt fogtam… Emlékszem, heteken át minden hajnalban és este vagy az egyetlen arany vagy a másik ezüst körforgóval szórtam a vizet, hátha nyakon sikerül csípni egy hangoskodó ragadozót…

Azt a napot sosem felejtem el, mikor végre megtört a jég és végre megszánt a víz szelleme! Ráadásul rövid időn belül duplázni is sikerült… Hatalmas élmény volt számomra… Ordítva rohantam vissza a táborba, kezemben a kb. 40 cm-es balinnal, emlékszem, mint valami szent jobbot, úgy hordtam körbe büszkén mindenkinek…

A műtárgy közelében nagyon jó sügereket és böszme nagy naphalakat is lehetett fogni…

Mikor odaértem az imént említett helyre, jött a második arcul csapás…

Egy pillanatra azt gondoltam, nem is vagyok jó helyen…

A korábban erdős, ligetes, dzsungeles részből nem sok maradt, betonból viszont annál több lett…

Kempingező horgászok természetesen itt sem voltak fellelhetőek…

A zsilip közvetlen közelében nem pecáztam, mert tiltotta a tábla, de az alatta lévő kavargó vízből sikerült kipiszkálni egy kölyök balint… Aztán ennyi…

Pánikra semmi ok… majd a másik oldal…

Fél szemmel a felhőket mustráltam, miközben a most még csontszáraz agyagos, nyomvályús úton poroszkáltam. Sok kellemes/kellemetlen emlék elevenedett fel bennem közben. Szinte egyik év sem alakult úgy, hogy vagy beköltözésnél, vagy legalább a hazafelé induláskor ne esett volna az eső. Volt, hogy mindkét esetben kijutott a jóból… J Aki jártas ilyesfajta csatornapartokon, az pontosan tudja, hogy elég 10 perc intenzív eső és ez a repedezett, aszályos út olyan ragadós masszává változik, hogy gyakran még az elakadt zetorhoz is traktort kell hívni… J Szóval dagonyázni csupán egy kis nosztalgia kedvéért, azért nem szeretnék most, jobb tehát résen lenni.

Az 52-es forró aszfaltján átbukva ismét közelítek a vízhez…

Az első néhány beálló itt is üres… döbbenet…

Tényleg nem tudom, hogyan érzékeltessem veletek azt, hogy régen olyan volt, mintha valami állandó majális lett volna a parton. Pezsgett az élet… Mindenhol ropogott a tűz a bográcsok alatt, hatalmas 15-20 fős társaságok söröztek mindenfelé, épp csak körhinta nem volt felállítva…

Most sehol egy lélek…

Persze örülnöm kellene, hogy egymagam vagyok a parton, hisz ez a legjobb kikapcsolódás. Csak az akkori állapotokat ismerve, olyan mintha leciánozták volna az egész térséget. Meg persze, ahol ilyen kevés a horgász, ott vélhetően a halállomány is közel azonos lehet, ha nem vonzza ide a népeket…

Aztán, mikor már tényleg kezdtem azt hinni, hogy egyedül maradtam a bolygón, végre egy a fák alatt hűsöltetett autóra lettem figyelmes, amihez nyilvánvalóan horgász is tartozott… Közelebb érve kiderült, nem a „sátrazós fajta”, de most ez is megteszi.

Gyalogszerrel haladok nyiladékról nyiladékra… A víz csodálatos… mindenhol burjánzik az élet…

Halmozgást nem igazán látok, így meglehetősen vaktában dobálok, sűrűn váltogatva a csali repertoárt…

Újabb emlék villan be…

Régen annyi balin volt itt, hogy egy-egy horgászhely jobb és bal oldalát is más-más baller uralta. Nagyok voltak és erősek… meg persze egész nap hangosan verték a vizet… Tudom-tudom, megint csak panaszkodom, de ennek a korábbi emlékképnek most nyoma sincs. Azért csak bandukolok előre és ráfordulok arra a szakaszra, ahol a legtöbb alkalommal sátraztunk… Újból tájolnom kell magam, hogy biztosan ott vagyok-e, ahol gondolom, mert itt sem az a látvány fogad, aminek kellene…

A korábbi erdősáv helyén, ahol a rongykunyhók sorakoztak, most gyakorlatilag tarra van vágva, ameddig csak a szem ellát… amit most gondolok, azt jobbnak látom most kipontozni!

… … … … … … … …

Közben, csak hogy picit jobb kedvem legyen, egy hínárlakó, sötét ragadozót sikerül leszedni a pályáról… nem nagy ez sem, de legalább valami…

Kicsit, amolyan csukásabb szakasz következik… feldobom a drótot és gumival próbálok becsapni legalább egy valamirevaló „kuni tigrist”! Ahogy így ejtegetem a növényfoltok közé a plasztikot, egy járőr cirkál el előttem… Pont szárazon van a motyó, pár méterre elépöccintem a hypoteezt, majd rohamtempóban csévélem felé… Először azt hittem, elijed és kereket old, de nem így tett! Egy hatalmas félkört leírva bebombázta az attraktív korongfarkút. Kuni-Ati: 0-3 :-)

Tovább menetelek a rengetegben… elvileg az úton haladok, de itt most nem minden jármű mozogna otthonosan. Embermagasságú bokros cserjék vették át az uralmat, nem csak a nyomvonal szélén, hanem gyakran annak közepén is… A természet visszaveszi, ami az övé…

Egyetlen pozitívuma ennek a nagy humanoid hiánynak talán az, hogy a szemetünk nincs jelen… Nem tudom, ki és mikor mentesítette a területet a hulladéktól, de igazán jó munkát végzett, és legfőképp tartósat… Nem botlottam sörös vagy csontis dobozba, nem kergetett a szél etetőanyagos zacskókat, és műanyag palackok sem tobzódtak a bokrok tövében. Bravó!

Jut még egy szintén gigászinak éppen nem mondható balinocska a végére. Igen, végére, merthogy a visszaengedést követően nem a hal fröcsköl arcon, hanem az egyre baljósabban gomolygó felhők verejtéke csattan a fejem búbján. Nálam ez most legalább másodfokú viharjelzésnek minősül, szóval irány a járgány, mielőtt mocsárrá változik itt minden. Nem jutott sok peca mára, alig 3 óra sajnos, de így is van mit emésztenem a mai napból. Vélhetően nem várok újabb tízen X évet a következő látogatással… Ha másra nem is, egy őszi csukázásra szinte biztosan elcsábulok majd, ha már színesedik táj.

U.I.: Jó volt nosztalgiázni, talán legközelebb sátrat is hozok magammal…