Youtube-ról Balinra, Walk The Dog stílus...

 Csend, nyugalom, Duna...

Aki ismer, az tudja rólam, hogy imádok feederezni. Ebben a fajta pecában megtaláltam önmagam, jól érzem magam benne és gyorsan lekopogom, de a fogásaimra sem lehet különösebb panaszom. Viszont egy jó ideje foglalkoztat a dolog, hogy hogyan kellene csillapítani a horgászat utáni vágyamat, amikor kedvenc halaim majd minden tagjára időszakos tilalom van. Egy darabig még megoldást jelent a dévérek, laposok és karikák üldözése, de sokadik alkalomra már kicsit egykedvűen siklatom partig az említett fajokat. Egy ilyen keszeges peca alkalmával volt szerencsém olyan vízi parádét látni és hallani, hogy tátva maradt a szám. Darabos balinok robbantották a felszínt és kapkodták a rémülten menekülő aprónépet. Kedvem lett volna rádobni…

Annyira beleégett az agyamba az a reggel, hogy miután hazaértem, előkerestem egy évekkel ezelőtt vásárolt pergető pálcát, amit Attila cimborámtól vettem meg azért, hogy üldözhessem vele az öblök köveseit. Néhány ilyen UL gumis pecán részt vettem és sikerült is jó néhány szebbecske csíkos hátú banditát felcsalni a mélyből. Jót szórakoztam akkor, de ahogy tavaszodott azonnal előkerültek a feeder pálcák és a kis pergető ment a sarokba a többi közé.  Körülbelül azóta annyira sem nyúltam hozzá, hogy arrébb tegyem. Most viszont kedvem támadt újra ragadozóhalakat kergetni.

Vélhetően azért is kerülöm a műcsalis pecát, mert úgy vélem művészet a kishal utánzatok helyes mozgásának tökéletes kivitelezése. Magamat pedig picit fakezűnek érzem ilyen precíziós feladatokra.

A lényeg, hogy bot van, olyan amilyen nem feltétlenül balinfogásra termett, de egy misét azért megér.

Vékony 0,10 fonott zsinórom van itthon elfekvőben és valami kisebb, könnyebb orsót is tudok a botra szerelni, ha nagyon körülnézek. Csalik kellenének…

 Ennek a 3 csalinak még nem kell pergető táska... :-) Na de majd :-)

Na, itt vagyok meglőve… Mindenképpen felszíni csaliban gondolkozom, egyrészt mert melegedő vizeinkben a kishalak után mennek a ragadozók is, így vélhetően felső vízrétegben lehetek eredményes. Másrészt a Duna az Duna. Akadók, kövek finoman szólva sem a barátaim.

Szóval felszíni, de hogy milyen is pontosan az megint tök homály…  Viszont van nekem néhány nagyon kedves, nagyon tapasztalt horgász cimborám, akik ráadásul még segítőkészek is…

Kaptam néhány tippet mik is a favorit felszíni csalik… Internet a barátom, azonnal kezdtem felkutatni az említett darabokat.  Nagy meglepetésemre szinte az összes hiánycikk az országban…olyan meg, hogy egy weboldalon egyszerre több darab is kapható legyen a kívánságlistámról, az meg szinte elképzelhetetlen. Végül sikerült 3 fahalra 13.000 jó magyar forintot beinvesztálni… Nem mondom, vert a víz, amikor arra gondoltam, hogy akár 1 óra alatt is eldobálhatom valamennyit… A lényeg a lényeg, hamar megjöttek a kis játékszereim, már csak egy hajnali időpont kellene, ami szabad. Szombatra terveztem, de utolsó pillanatban beesett egy tejfakasztó buli, minek következtében hétfő hajnalra tolódott a támadás napja.

Ez idő alatt volt időm tanulmányozni természetesen Youtube-on, hogyan is kell helyesen vezetni a kipróbálni kívánt darabokat. Popperről már hallottam és láttam is, hogyan működik. Viszont a „sétáló kutya” elnevezésű halacska még hallomásból sem volt ismerős…  Mi lesz ebből??? Mindegy, pár videót lejátszottam úgy 27 ezerszer, hogy legalább az agyam rögzítse a technikát. Élesbe meg, lesz, ami lesz…

Illex Moccasin...

Az igazság napja…

Hajnali 3:50!!!! A telihold sárga fénye mutat utat a kocsiig. Gyorsan, halkan bedobálom a maréknyi motyót és irány a helyszín… Onnan lehet tudni, hogy baromi korán van még, hogy már idejét sem tudom megmondani, mikor jutottam el A-ból B pontba ilyen gyorsan Budapesten. 

Kvassay-zsilip környéke az úti cél, illetve annak az élő Duna felőli része. Sietősen lépkedek a harmatos gazban, és közben kémlelem a vizet, van-e valami rablásféleség odalent.  Semmi, tök süket minden…

Nem jó jel mormogok magamban… Minden esetre célirányosan haladok arra a helyre, ahonnan kényelmesen meg tudom horgászni azt a részt, ahol legutóbb habzsolt a balin.

A szereléssel nem kell bíbelődnöm, előző este mindent pöccre szereltem, csupán a csalit kell a fülbe akasztani és kezdődhet a vallatás… Illex Moccasint pattintok fel és már hajítom is az örvénylő víz szélére… Otthon kicsit aggódtam, hogyan fogom a gyakorlatba átültetni azt, amiről elméleti szinten már van némi fogalmam. Kérdéses volt számomra, miként is kell kívánatosan vezetni egy ilyen  „kutyát”. A félelmem hamar szertefoszlik, mert szerencsére első próbálkozásra sikerül látványra is tetszetősen csévélni a csalit. Nekem legalábbis tetszik, aztán, hogy a ballerek is megkívánják, az majd kiderül…

Jó negyed órája dobálhatok, ezalatt alig két rablást láttam, azt is inkább kisebbet és egészen a szélében, a parti kövezés mentén. Ezért párhuzamosan fordulok a parttal és hosszan elnyújtott dobást követően táncoltatom a szúrós kishalat. Időnként ütemet tévesztek, hamar görcsösen kezd mozogni a csuklóm. Próbálom kicsit lazábbra venni a figurát… A pálcát kezdem megszokni, ezért egyre bátrabban és pontosabban ejtegetem a kívánt helyre a küsz imitációt. Kémlelem a vizet, de még hajtást sem látok… hol vagytok, hol vagytok???

Lassan közeledünk az első fél óra végéhez, amikor egészen a part szélébe érkezést követően azonnal indítom a csalit vissza, magam felé. Alig néhányat tekerek az orsón, amikor a nyílt víz felől, méterekkel arrébbról valami berobban a wobi irányába. Szemem, szám tátva, de mire felfognám mi történik, már csavarja is ki a pergetőt a kezemből. Félelmetesen jó érzés és kb leírhatatlan pillanat, ahogy előbb vizualizálod a kapást, mint hogy éreznéd a kezedben az ütést. Brutális.

Jó lenne, ha azt írhatnám, hogy elképesztő fárasztásban volt részem, de hát márnához vagyok szokva, így inkább csak élvezetes és emlékezetes volt az a néhány másodperc, míg megadóan nem siklott a kezeim közé. Szép, egészséges fenekeszeg, izmos, erős, igazi dunai ragadozó. Szerencsére sikerült túljárni az eszén. Ilyenkor van az, hogy öröm, boldogság.

Pózolgatunk, videózunk, aztán mehet vissza riogatni a kicsiket…

Dunai baller... <3

Gyorsan dobok egy képet mentoromnak, hadd tudja csak meg, hogy nem volt hiábavaló az a sok idióta kérdés, amit nekiszegeztem… Ezúton is köszönet és hála, hogy nem hajtott el a picsába.

Kezd visszaállni a pulzusom a normális közeli értékhez, szóval kezdhetem elölről a szisztematikus átfésülését a területnek. Továbbra is csendes, nyugodt a felszín, sehol nem látni szétfröccsenő babahalakat…

Úgy döntök, kicsit pihentetem a pályát, vélhetően szétdobáltam és világgá kergettem minden ragadozó Őn-t és prédáját.

Feljebb sétálok és igyekszem egy olyan bokor/bedőlt fa alatti részt meghúzni, ahol legutóbbi látogatásom alatt termetes balin garázdálkodott… Igaz, most ez is csendes, de egy próbát megér…

Nem egyszerű a csalit a célterületre juttatni, pláne, hogy kicsit fosok miután kb 7000 ft-os csalival centizgetem a felszerelés marasztaló részt… Úgy döntök, végül mélyen a sodrásba dobva próbálom leúsztatni a bokron túl, szabadon futó zsinórral, majd a kellő távolságból elindítva pont az ágas-bogas rész alatt húzom el a csalit. A terv jó, a kivitelezés többször egymás után sikeres, de sajnos eredménytelen…

Visszatérek a „pihentetett” szakaszra…

Pár lendítés után az előző kapás helyétől néhány méterre újból kapás kezd kibontakozni a másodperc törtrésze alatt. Látványosan érkezik a koma és ver oda a csalinak… Legalábbis így érzékeli a szemem és az agyam, viszont az ütést a kezem nem érzékeli egy pillanatra sem, ennek ellenére jókorát rántok a nyélbe, minek hatására a csali felrepül a levegőbe, majd csobban vissza tehetetlenül egy jó méterrel arrébb az akció helyétől. Becsapott a szemem, és talán elrántottam előle a csalit??? Vagy lehet nem is azt támadta???!!! Örök rejtély!!! Mindenesetre gyermeteg hiba volt részemről, de reflexszerű mozdulat volt…

Kezd erősen tűzni a nap, ezért úgy döntök, visszasétálok a kocsihoz és elpályázok haza. Közben valamennyi elém kerülő beugrót még megvallatom, sajnos eredménytelenül.

Kesergésre azonban nincsen okom, hisz így is remekül sikerült az első WALK THE DOG stílusú pergetésem a Dunán.

Így távozik egy büszke harcos... Videó

Nemes ellenfél szabadulást érdemel!!!

Vándorló keszegek a Kvassaynál…

Friss, ropogós, nullkilométeres engedélyem van a Dunára!!!

Szégyen nem szégyen, de valóban a tegnapi nap folyamán jutottam el odáig, hogy végre 2018-as papírokkal rendelkezzek. De legalább van… :-)

Viszont, ha már érvényes a zsuga, akkor ugyebár illene használni is.

Pesti mércével nézve 300-on van a Duna. Van, aki odavan ezért, én viszont nagyon nem! A kedvenc helyeim ilyenkor vagy mind víz alatt vannak, vagy ami nincs, az meg amúgy is a brutál sodrás miatt most szinte meghorgászhatatlan.

Szóval valami csendes nyugis visszaforgót kellene találni, ami ilyenkor remek haltartó helynek bizonyul. Nincsenek nagy vágyaim, csak egy jó kis tavaszi keszegezést szeretnék…

A Kondorosi úti befolyó előtt elterülő nagy forgó ideális lehetne, ha vagy egy picit lejjebb, vagy inkább feljebb lenne a víz. Bár, mivel baromi akadós, és sajnos otthonra leltek ott az otthontalanok, nem szívesen horgászom ott mostanság. Amikor többet kell magad mögé tekintgetned, mint a vízre és a spiccekre, az már nem fasza. Szóval hamar lebeszélem magam…

Másik alternatíva a Kvassay zsilip torkolatánál kavargó, örvénylő rész. Több lehetőséget is tartogat számomra. Eredményes lehet az állóvíz és a folyóvíz határa, valamint a befelé elterülő csendesebb, mozdulatlan részek is.

A bökkenő csak annyi hogy nem ismerem azt a részt…

Évekkel ezelőtt jártam ott egy téli éjszakai peca keretein belül… ne kérdezzétek minek mentünk és hogy miért akkor, a lényeg, hogy betli volt az fix… :-)

Tegnap volt szabad pár órám, ezért úgy döntöttem lenézek, csak úgy turista módjára megvizslatom a vizet.

A bejutás, mint minden csepeli szakaszra, picit nehézkes.. na jó nem annyira, csak ha bénázik az ember és makacsul hiszi, hogy vezet a vízig másik út is, nem csak az, amelyik ipari területeken halad keresztül… :-)

Nem vezet másik!!! 

Kiballagtam a spiccig és közben két spori leste a mozdulatlan botvégeket. Nem tudom mióta lehettek kint, de mindkét srác mellett csontszárazon hevert a klasszik drót szák… Vélhetően, ha lett volna mivel megtölteni, akkor már megtették volna…

Miután körbejártam a részt, letelepedtem az egyik lépcsőre alig 15-20 méterre az egyik horgásztól, aki az általam is érdekesnek tartott hely kellős közepén próbálkozott. Hamar kiderült, hogy ő nemrég érkezhetett, ugyanis a holmik nagy része csak most került elő a tatyóból és a második feeder is mostanra lett üzemkész. Alig 10 percet üldögéltem ott, de ezalatt sikerült abszolválnia 2 üres és egy telitalálat kapást. Tenyeresnél bőven nagyobb keszegfélét siklatott a partig, majd tette rabságba azt.

Ennyi elég is volt, meg voltam győzve, másnap hajnalban támadok.

Hajnal :-) kicsit már mást jelent nálam a hajnal, mint korábban… :-)

Szóval 5:30 kor sikerült a kocsiba bekászálódni és a város nagy részét kikerülve elgurulni Csepelig.

Kocsival nem közelíthető meg a hely… motyó nélkül kellemes kis séta a partig vezető út, de a sok (részben felesleges) cuccal felmálházva, egy igazi passió. :-)

Csend, béke, nyugalom, sehol egy lélek, így hát szabadon választhatok a kínálkozó helyek közül.

Azonnal lázas szerelésbe kezdek, de szinte másodpercenként kizökkent a koncentrálásból egy-egy fröccsenő balin rablás… igazi víziparádét rendeznek a falánk fenekeszegek.

Az első pálcát, a bekevert etető híján csak néhány szem csontival megdíszítve lendítem a habokba.

Majd a második feederért nyúlok, miközben nem várt kapás érkezik… mohón, amolyan keszegesen rázza valami a spiccem… finoman megütöm és szinte ellenállás nélkül csévélem partig az első fehérnépet. Néhány keszegfélére fogási tilalom van érvényben e hónap 15-től, az első vendégem is pont egy, az ilyenkor védettséget élvező fajok egyike, egy kis lila orrú szilva. Azonnal csúsztatom is vissza, hadd haladjon tovább. Konstatálom, hogy nem is rossz kezdés, hisz fél perce sem dobtam még be. Se etetés, se semmi és még így is, tehát előttem a hal… :-)

Nem vagyok egy villámkezű, de azért jó esetben nem szokott 35 percig elhúzódni egy bot készre szerelése, most viszont a kellemes gondom adódott, ugyanis folyamatosan lefoglaltak az egyre másra érkező pimasz keszeg kapások. A méret hasonló, a fajösszetétel viszont igencsak változatosnak mondható. Baglyok, szilvák, laposak és karikák váltogatták egymást a horgon.

Időközben az etetőt is sikerült megfelelő állagúra kutyulni. Jöhet a taktikus peca…

A jobboldali botot fixre teszem, klipsszel meghatározva a pontos távolságot. Azon egy masszív etetést létrehozva, amire talán egy-egy szebb dévért, vagy hát merjünk nagyot álmodni, netán egy kisebb dunai pontyot is rá tudok csalogatni… Ugye milyen szépen hangzik??!! :-)

Nah, erről a botról szinte nem is kell többet beszélnünk a nap folyamán… :-)

Szórtam én a búzával és csontival bekevert rakéta kosárba töltött csemegét, mint bolond a lisztet, de néhány vakmerő gébet leszámítva mindenkit abszolút hidegen hagyott a szerintem egyébként igencsak vonzó, csontival megtámasztott, szépen tekergőző giliszta csokrom.

A másik bot, amivel kerestem a halat bezzeg rendszeresen jelentkezőkre talált…

Igaz az megfigyelhető volt, ahogy haladunk előre az időben úgy időnként néhány méterrel mindig közelebb kell dobni a visszaforgó, élő víz felőli határához. Mert egy adott távolságon 4-5 kapást követően nagy lett a csend. Ilyenkor pár métert arrébb dobtam, és láss csodát újra evett a hal. Eközben a másik bot masszívan hallgatott továbbra is.

Vígan elszórakoztam azzal az egy aktív bottal is, mígnem követve a kifelé úszó halakat egyszer csak elértem a sodrást… Ahová természetesen ezekkel a szerelékekkel nem tudtam utánuk menni.

A rohanó víz pokoli nyomása azonnal visszatette a szereléket abba távba, ahol már jóformán egy darab uszonyos sem maradt. Próbálkoztam egy darabig még visszacsalni őket lövőtávra, de mindhiába…

Nem érkezett több rezgős kapás…

A szinte már nyári hőséget okádó Nap már teljesen átbukott a mögöttem lévő magas fák sűrűnek még nem mondható lombkoronája felett és erősen kezdte égetni a nyakamat.

Utolsó rohamot indítottam, a fix botot is felszabadítottam néma rabságából és azzal is keresgélésbe kezdtem… legyező irányba végigdobáltam az előttem örvénylő részt, de mintha ciánozták volna a vizet.

Gondoltam egy merészet és átszereltem az egyiket „nagy ágyúra”… 5 oz kosarat, fonott dobóelőkét és erőgumit kapott, ezzel felvértezve küldtem a sodrásba, hátha…

Öngyilkos merénylet volt, mert szinte a legkisebb ellenállás nélkül görgette ezt is vissza a forgó széléig a Duna… Ekkor már közel másfél órája nem kellett horogtól szabadítanom halat.

Kicsit elkeseredtem, mert nagyon nem így indult a reggel. Nem voltak giga-mega halak, de legalább alig hagytak egy percre nyugodni. Végül úgy döntöttem első tavaszi keszeges pecának nagyon is megteszi ez a néhány óra, ha tovább maradok, csak rontom az egyébként pozitív élményt.

Vélhetően délutánra, vagy legkésőbb az esti órákra ugyanúgy visszaszivárogtak volna a forgó meglassult vizébe, ahogyan délelőtt fokozatosan elhagyták azt. De ez már maradjon csak feltételezés, mert már itthon vagyok és gépelem a ma reggeli dunai élményemet. Szevasztok! :-)