Szinte hagyománynak
tekinthető már, hogy ilyenkor Tomival egy napkeltétől-napnyugtáig tartó „ragadozó
őn” hajszát tartunk. Balin-megszállottként ez a mi igazi ünnepünk…
A
hagyományoktól eltérően az elseje nekem most kimaradt. Több oka is volt a
dolognak, de ami talán a legfontosabb, hogy nem is éreztem a jó fogás reményét
a tilalmat követő első napon.
A szokatlanul
hideg április hozadéka az, hogy vizeink hőfoka messze elmaradt az ilyenkor
megszokott átlagtól. Ez kicsi. t sem tesz jót a balleroknak. Ott vannak azok,
esznek is, de nem pontosan úgy, ahogyan az ilyenkor már elvárható lenne
őkelméktől…
Halbogár
nélkülem azért csapatta az „ünnepi pecát”, sajnos csekély eredménnyel…
Rövidke,
haltalan beszámolóját követően még inkább megerősödött bennem az a tény, hogy
bizony jó döntés volt azt a napot mással tölteni.
Persze tudtam,
hogy sokáig nem bírok megülni a seggemen úgysem…
Pár nappal
később már tervezgettünk is egy egész napos cserkelést, az úticél ezúttal Tass
volt.
Viszonylag
korán érkeztünk a régi zsilip melletti parkolóba.
Ha ide érkezel,
egyből két dolgot kell nézned…
Első és
legfontosabb, hogy zubogva rohan-e a víz a betonteknőben. Vagyis, hogy nyitva
van-e a zsilip. A legnagyobb megelégedésünkre tajtékzó, habzó hullámok jelezték
a bőséges vízhozamot, aminek természetesen nagyon örültünk.
A második
pedig, hogy mekkora embertömeg szűri éppen az áramló vizet ragadozók után
áhítozva.
Na, most éppen
egy teremtett lélek sem volt a helyszínen…
Ilyenkor
laikusként gondolhatnánk, hogy „pokoli mázlink van”, miénk az egész szakasz.
Ez azonban nem
ennyire egyértelműen jelent jót…
Ez egy
évtizedek óta kult helynek számító „balin paradicsom” (volt, vagy talán
időnként még ma is az?!).
Szóval a
nagyszámú horgász jelenlét legtöbbször indokolt, ha „eszik” a hal akkor meg
pláne.
Értitek már,
miért támadt bennünk némi kétely a parton lévő nihil miatt?! J
Ettől még
persze lehet igazán jó napunk, hiszen volt már itt korábban olyan bomba pecám
egyes-egyedül, hogy azt kívántam bárcsak látná még valaki azt, ami velem
történik éppen a „balin leves” partján.
Na de vissza a mai nap krónikájához…
Kész
szerelékekkel érkeztünk, csak a kapocsba szánt csalikat kellett felbiggyeszteni,
és kezdődhetett a móka…
Az első 20 perc
főként a víz kémlelésével, valamint kereső dobásokkal telt.
Balinok jelét
azonban sehol sem észleltük. A szívünknek oly kedves felszíni rablást vágytunk
megpillantani, de mindhiába, az ezüstnyilak mélyen hallgattak...
Apró halak,
amik kedvenceink fő táplálékát adják, szintén nem a megszokott részeken
tartózkodtak.
Ennek okán, az
ilyenkor leginkább alkalmazott kis merülésű, floating csalik szépen lassan
bekerültek a doboz aljára.
Azon a
gondolati síkon indultam el, hogy a hűs víz miatt félvízen, vagy még inkább a
fenék közeli zónában tartózkodhatnak a fenekeszegek.
Hogy
bizonyítást nyerjek a teóriámnak, egy 16g-os süllyedő 70mm-es Dule Hardcore
minnow-t akasztottam a kapocsba, majd szórni kezdem a szemközti oldal kövezése
előtt húzódó mély részeket.
Csobbanást követően hagytam merülni a csalit, majd a mélyből indítottam közepes tempóban magam felé a küsz formájú testet.
Talán a
harmadik ilyen mozdulatsort követően jött a „csattanós” válasz.
Alig néhány
kurblizást után egy, a mederben bujkáló ragadozó szinte elementáris erővel
rontott rá a csalimra. Nagyon le sem kellett reagálnom a dolgot, mert szinte
egyből tépte volna ki a botot a kezemből (kellemes gondok ezek).J
Gyönyörű, sötét
balin uraság bukkant elő a habokból néhány erőteljes kirohanást követően.
Szeretem az
olyan balint, amit már fárasztani kell, és aminél a kivétel mikéntjén is el kell
gondolkozni. Na, Ő pont ilyen volt. J
Közben majd
elfelejtettem mondani! Cimborám a nyugodtabb részen, szintén elejtett egy
siheder balint.
Az esetleges
betli lelki terhe tehát viszonylag hamar elszállt mindkettőnknél…
Azzal a
tudattal folytattam a horgászatomat, hogy meg is van a kulcs a küszfalókhoz.
Ez a mámoros
érzés eltartott úgy 10 percig…
Nagy robajjal
és csikorgó fogaskerekek zaja mellett egyszer csak elkezdett záródni a mederzár
kapuja.
A rohanó víz
néhány pillanat alatt teljesen megállt és végérvényesen kisimult.
Innentől kezdve
egy teljesen új nap kezdődött számunkra.
A tükörvíz és a szikrázó napsütés rövid időn belül felcsalta a fogatlan ragadozókat a felszínre.
Próbálgattuk a
különböző topwater csalikat, de ezek a legkisebb érdeklődést sem váltották ki
belőlük.
Aztán shallow
runner csalik következtek ismét a sorban…
Több
lekövetést, kisebb oda-oda bökéseket kaptunk, de minden fajta csalira csupán
csak egyszer.
Minden rontott
kapás után új darabok kerültek kapocsba, de a vége mindnek ugyanaz lett. Bökéssel,
vagy lábnál elfordulással záródott az akció.
Gyakori
jelenség ez a balinozás közben, pláne, ha kristálytiszta a víz…
Mindent
megnéznek, kóstolgatnak, de gyanakvásuk okán semmire nem fűzik fel magukat
igazán… Ameddig az érdeklődésük megvan, addig kell villám gyorsan váltani a
nálunk lévő szortiment darabjaiból, mert szinte borítékolható, hogy előbb vagy
utóbb valamelyik színre, formára, vagy méretre elszakad a cérna, és jó eséllyel
lesz olyan kishal-utánzat, amit minden gyanú nélkül könyörtelenül bebombáznak
majd. A keresgélésre fordítható időnk így igencsak véges.
Ha szétverjük a
pályát, garantáltan bukjuk a dolgot.
Jelentem, meglett
a megoldás!!!
A Lurefans X50 végül nyerőnek bizonyult a finnyás balinokkal szemben…
Mivel nem
mondható túl nagynak a pálya, így is hamar világgá kergettük a cirkáló
járőröket.
Tovább is
álltunk…
A csendes, nyugodt részeken gyakori vendég a csuka. Persze, csak akkor örülünk nekik felhőtlenül, ha készülünk rájuk megfelelő felszereléssel és nem a balinnak kínált csalikat harapdálják le a madzagról.
Mi most nekik
szánt motyót is cipeltünk magunkkal.
A kövezés fölé
behajló bokrok és egyéb nővények takarásában lapuló krokit Tomi hamar ki is
karmolta a háborítatlan vízből. Jól indult ez is, de azért nagy karrier nem
lett belőle.
De a barátom
boldogsága az én örömöm is…
Amíg ő a harapós ragadozókkal volt elfoglalva, én ismét balin portyára váltottam.
Egy befolyó
legszélén apróhalakat láttam a kövekhez lapulni.
Most láttam ma
először ilyet így biztos voltam benne, hogy itt találok táplálkozó ragadozót is,
aki közülük szedi a vámot.
A közelben
észleltem néhány busa-gyanús mozgást, ami sohasem jelent jót egy pergető
horgásznak.
Csak
reménykedni tudtam benne, hogy nem akasztok kabátba egy nagy cula busmant.
Végül úgy
döntöttem, hogy felkuporodok a kövezés tetejére, és kissé bújva próbálom
becserkészni az általam sejtett balint.
Mindössze 2
dobás kellett hozzá, hogy a sejtésből, vízióból, valóság és hús-vér balin
legyen.
A sekély vízre
kirohanó mohó hal szinte a kőszórás tetején robbantott rá a gyorsan húzott
penge csalira. Rövid zászlós fárasztás után sikerült hálót fonni köré.
Ezután lecsatangoltunk egészen a nagy Dunáig, sajnos csak amolyan kirándulás jelleggel.
Utunk során halat
nem, de gyönyörű, friss sárga gévát annál többet találtunk.
Gyakran futok
bele eme gomba fajba, amiből remek ételeket lehet készíteni. Főleg húsok mellé,
tejszínes raguként igazán ízletes. Most is konyhára kerültek a zsenge részek.
De vissza a pergetéshez…
Ha már itt
voltunk, áttévedtünk az új műtárgy oldalára is.
Folynak a
munkálatok, de jelenleg egy cseppet sem ereszt át az RSD vizéből.
Gyakorlatilag
egy nagy betonteknővel körülölelt állóvízként funkcionál. Nade, ha majd nyitva
lesznek azok a kapuk, igazi balinos pálya lesz belőle. Persze kérdéses, hogy az
itteni horgászat mennyire és milyen formán lesz engedélyezett. Ez még egy nagy
talány a legtöbbünk számára.
Balin
reményében azért most is megpergettük a vizet.
Egymástól alig
néhány méterre dobtunk és dobtunk.
Aztán monoton,
recsegő hangra lettem figyelmes…
Tomi orsója
dadogva adagolta a fonottat és a fején már láttam, hogy bizony ázsiai plankton
evő jövevényhalunk kelletlenkedik a horgán. Természetesen a combosabb fajtából
való…
Fél perc sem
kellett, és az élet letörölte a kaján vigyort az orcámról, amit a haver kétségbeesett
ábrázata kreált az enyémre. Persze, én is „belebasztam” egybe!!! J
Végeláthatatlan
páros fárasztásba kezdtünk mindketten.
Főkent abban
reménykedve, hogy vagy így, vagy úgy, de visszakapjuk a csalijainkat, és persze
a felszerelésünk épségének megóvásában is bizakodtunk.
A 7-28 g-os
Westin UltraStick-em egy 10-es nanoval töltött 3000-es Ryobi Slam Proval állt bele
a harcba. Több, mint 10 perce zajlott már a küzdelem, amikor először átsejlett
a víz alól a gigantikus test, ami azonnal tudatosította bennem, hogy nem a
„megszokott” balinos cucc kontra busa csata zajlik, merthogy egy vad, folyóvízi
„nádrágó” kirohanásait kell megfelelően kontrollálnom.
Nyilván nem „fölette” az X50-et, hanem a hátsó „hajólapátba” akadt.
A merítés
metódusa is igencsak nehézkesnek ígérkezett, tudván, hogy mindketten küzdünk,
mint malac a jégen, így az egymásnak merítés fel sem merülhetett.
Jahh, hát
merítés, nem éppen bojlis méretet hordunk az oldalunkon… J Képzelhetitek…
Mindezek
ellenére nettó 19 perc alatt már húztam rá a merítőt a böszme nagy fejre, és
elsőre kiszedtem, ahogyan Tomi is a magáét.
Nyilván halfogási szempontból nincsen semmilyen értéke a dolognak, hiszen nem szabályos keretek között történt a fogás. A felszerelés azonban azt hiszem bőven kitűnőre vizsgázott ilyen terhelés mellett is.
Miután mindkét halat „véletlenül visszaejtettük egy váratlan ugrást követően” azonnal ott is hagytuk a helyet, mert több ilyen, vagy ehhez hasonló fárasztásra kicsit sem vágytunk.
Kicsit barangoltunk a Kunin, ahol főként ívó balinokat láttunk, és persze Tomi kibuzerált pár színes apróságot, hogy meglegyen a teljes öröme… J
Olyan jó, hogy
végre balinra hívott minket a május… Támadunk még!
Szevasztok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése