InstaSpanok az Ipolyon...

Az évek folyamán legtöbbünknek kialakul egy kis horgász baráti köre. Időnként gyarapszik, máskor fogyatkozik, de van egy kisebb mag, ami gyakorlatilag mindig állandónak mondható.

Bevallom őszintén, az utóbbi években nem szántam rá magam, hogy olyan emberrel menjek horgászni bárhová is, akivel azelőtt még nem voltam. Talán a korábban megtapasztalt, számos negatív élményeknek köszönhetően bárki jelentkezett amolyan ismerkedős pecára, csuklóból elutasítottam.

Alapból szeretem a magam útját járni, de ha társaságra vágyom, akkor a régi horgászcimborák közül mindig kapható valaki egy kis halfogós mókára.

Aztán persze, időnként a kivétel erősíti a szabályt…

Instagrammon előszeretettel követik be egymást a hasonló érdeklődésű, beállítottságú, szenvedélyű egyének. Valahogy így sodort össze minket az élet Tomival. Szép halak, jó képek, és közös szerelem, a Duna szolgált alapul ennek az ismeretségnek.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy balinos pecákról, Dunáról, Tisza-tóról kezdjünk eszmét, infót cserélni.

Többször elhangzott, hogy jó lenne egy közös peca itt, ott valamikor. Persze ezek többnyire csak üres szavaknak tekinthetőek általában.

Jelen helyzetünkben azonban tettek is követték az elméleti síkon megfogant közös horgászatok gondolatát. Egyik nap Tomi azzal a kérdéssel állt elő, hogy mivel még nem járt az Ipolyon (pedig régi nagy álma volt), mit szólnék egy közös pergetéshez. Sokat nem filóztam a dolgon, igent mondtam, és rövid egyeztetést és szervezést követően már egy kocsiban ülve robogtunk Ipolytölgyes irányába.

Szerencsére a sok ősrégi horgásztörténet nem hagyott egyetlen másodpercnyi kínos csöndet sem az odaúton.

Valamiért nem szeretek „házigazda” lenni. Jelen esetben ez különösen igaz, hiszen csupán két alkalommal

volt szerencsém horgászni az Ipoly vadregényes kanyarulataiban. Szóval nem mondható a dolog klasszikus „gájdolásnak”, hiszen még csak azt sem mondhatom, hogy ismerősen mozgok ezen a terepen.

A két próbálkozásom viszont pont kettővel több, mint ahányszor Tomi járt ott.

Nem látok bele mások fejébe, de úgy éreztem, neki nem feltétlenül csak a domik megfogásán pörgött az agya…

Ennek okán igyekeztem úgy összeállítani a napi programmenetet, hogy némiképp kedvezzek eme vágyának is.

Tölgyesen kezdtünk, ahol a hajnali pára, az egyre csak száradó kórók és a harmatcseppek súlya alatt is pompásan feszülő nyolclábú rovarcsapdák is mind-mind a közelgő ősz eljövetelét hirdették. 

Mivel egész héten viszonylag hűvös volt az idő és esett nem kevés mennyiségű csapadék is, melles nélkül nemigen kívánkoztunk bele az erősen visszahűlt folyócska rideg ölelésébe.

Hamar magunkra öltöttük a neoprén „kertésznadrágokat”, majd megkezdtük a vízre szállást.

Már a partról is látszott, de a nedves közegbe gázolva még inkább nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy bizony valóssággá vált a legrosszabb rémálmunk. A víz áttetszősége konvergált a nullához.

Sokat utaztunk azért, hogy itt legyünk és szerencsét próbáljunk, ezért muszáj volt adni a napnak egy esélyt.

Kérdések nélkül elrendeződtünk az Ipoly jobb és bal szélén, majd kezdetét vette a vallatás.

Az első negyedóra nem is volt teljesen reménytelen. Hiába volt szottyos a víz, nekem is, neki is volt ütése a vezetett csalikra. Fogott halig azonban nem jutottunk.

Szeretem ezt a vadregényes vidéket, gyakran látni átkelő őzcsapatokat, több alkalommal sikerült már szemtanújának lennem jégmadár sikeres halászatának, és a szegélyező erdősávban is talál magának a természetet kicsit is kedvelő egyén látnivalót. Szóval, ez egy csodavilág… ha nem is sikerül összehalaznunk a kezünket, élményben még akkor is lehet részünk bőven. Na, de kár lenne ilyen korán temetni a napot.

Rendületlenül szórjuk a part menti, vélt domolykó lakrészeket... Bedőlt fák, elvágó víz mögötti kőszórás, buja szálas növényzet, víz fölé magasodó bokrok, s fák árnyékai, mind-mind jók lehetnek.

DE NEM MA…

Minden jó helyre érkező dobásban ott rejlik a fogás lehetősége, de majd minden alkalommal akció nélkül tereljük vissza a csalikat bothegyig.

Aztán végre megtörik a jég…

Tomi, nem is takarásból, hanem valahonnan a rohanó víz közepéből varázsol ki egy aprócska domit… 

Örömünk százszorta nagyobb, mint a hal testi adottságai. De legalább végre hal.

Vérszemet kapva, hamar magához terel egy újabb ragadozót, ami méreteiben közel azonos, ám fajtáját tekintve merőben más volt. Aprócska balin volt a zsákmány.

Illett volna nekem is végre villantani valamit…

Beesőre érkezett meg az első halacskám, aki sajnos folytatta a korábbi trendet, miszerint mi itt ma nem nagyon fogunk arasznál nagyobb uszonyost.

Nem csüggedtünk, mentünk tovább előre, kerestük a bestiákat.

Egy felgyorsult, mélyebb részhez érve, míg én kisebb technikai kényszerpihenőre szorultam, addig társam mélyen járatta a csaliját a már-már tomboló hullámok rejtett felszíne alatt. Nem eredménytelenül…

Apró rávágást követően, számunkra kedves meglepetésként ipolyi márna törte át a felszínt.

Aprócska mérete ellenére gyönyörű színezetű, pompás, egészséges példány volt. Szabályosan szájába volt akadva a csali…

Ezután némiképp eltávolodtunk egymástól, Tomi maradt ezen a részen, egy nádszigetben mozgó nagyobb testű hal árnyékát követte kitartóan. Én pedig, egy kicsit feljebb, klasszikus, domolykós részt megpillantva mentem a magam útján. Annyira, de annyira olyan volt az a szakasz, hogy csoda lett volna, ha itt sem lelek rájuk.

Volt egy rész, ami különösen tetszett, sokszor egymás után ejtettem vissza oda csalit. Nem tágítottam e helytől! Éreztem, hogy van ott valaki, aki egyszer csak kimozdul végre. Kitartásomat siker koronázta.

Nem rekordlistás volt az elkövető, de azért végre kellő határozottsággal és vehemenciával durrantotta le a crankot a felszínről.

Ez az a hely, ahol észrevétlenül repül az idő. Szinte észre sem vettük, hogy órák óta keresgélünk.

Viszont a gyomrunk nem felejt, és egyre hangosabban próbál kiparancsolni minket a vízből.

Eleget is teszünk erőszakos akaratának. Partra mászunk.

Míg a kocsihoz ballagunk, elemezgetjük a napot és vázoljuk a lehetőségeinket.

Az egyik siralmas, a másik ad még némi reményt…

Úgy döntünk, ebéd után még megnézzük a másik oldalt, aztán ha nagyon nincs eredménye, akkor visszamegyünk Szob magasságába, ránézünk az ottani szakaszra… amennyiben ott is kudarcot vallunk, szedjük a sátorfánkat, és hazafelé még rápróbálunk a jó öreg Dunára. Nagy egyetértésben szavazzuk meg, teljes létszámban a nap hátralevő stratégiáját.

A felderítés alá vett kisebb szakasz sem volt igazán horgászt marasztaló, 1-1 domolykónak lettünk ideiglenes elrablói, valamint cimborám megfogta a korábbi marci ikertesóját. Igaz, ezt most kabátba sikerült abszolválni.

Elég volt, jöhet a B terv.

Tominak kedveskedve is terveztem beiktatni ezt a részt. Korábban már ütöttem egy-két jobb balint az alig 30 cm-es vízből. Örülnék, ha lenne ilyenben része neki is. Elnavigálom a híd irányába, én pedig a másik oldal felé veszem az irányt. Kicsit fáradtan és egykedvűen érkezek meg egy szakaszra, amit már előző alkalommal is próbáltam, de halat nem adott. Értetlenül álltam előtte, hogy miért nem, hiszen olyan tartás helyezkedik el előttem, mint amilyen a „NAGYKÖNYVBEN” meg van írva, ha ahhoz a részhez lapozunk, ahol azt taglalják „Hol is keressük a domolykót?„.

Kissé elcsigázottan lendítettem a mai több ezredik dobást. Jó helyre érkezik a műcsali. Kettőt mozdítok bele, és határozott ütés kapok válaszul. Sajna nem akad…

Újabb pöccintés, és már csobbanást követően ragadja is magához a szúrós fahalat.

A finom kis cuccal nagyon nagy élmény ez a rövidke, de annál intenzívebb fárasztás, ami a látványos kapások után következik. Végre egy egész pofás darabot vehetek a kezembe, hát persze, hogy fotózom is.

Útjára engedem őkelmét, és tovább kísérletezek…

Ami ezután jön, az maga a földi paradicsom. Minden dobás akcióba megy át, és szerencsére elég darabos jószágok az elkövetők. Nem vagyok rest, azonnal telefonálok Tominak, és lihegve, talán kicsit túlpörögve is közlöm vele, hogy akárhol van, akármit csinál, azonnal dobjon el mindent, és rohanjon hozzám. 

A favorit csali másolatát már ki is bányásztam neki, mire ideloholt.

Érkezést követően buzdítom, hogy akassza a zerót, és azonnal dobjon…

Közben, az elmúlt 15 perc eseményeit hadarom neki…

Első dobásra megüti neki látványos módon, de nem ragad meg a szájában… másodszorra viszont sikerül rendesen pofán csapnia neki. Sajnos nem az a méret, amik eddig kápráztattak, de azért tetszetős darab. 

Ami viszont ennél is elszomorítóbb az az, hogy…

A darab utolsó felvonása volt ez kb, a varázslat véget ért… pedig egy ilyen nehéz nap után, kitartásunk jutalmaként, igazán eltarthatott volna még egy darabig a parádé.

Hagytuk pihenni a helyet, és tovább keresgéltünk… Később még visszatértünk, de már teljesen üres volt a „lakótelep”.

Némiképp azért javította a szánk ízét ez a délutáni kis adrenalin löket… Viszont, akarva akaratlanul, ki kell mondanunk, ennél fényévekkel jobb peca képe forgott a képzeletünkben az indulást megelőző estén.

Annyit sikerült már megtudnom az „Insta barátomról”, hogy kevés dolog szegi kedvét, és a revans lehetőségével élni akar, és élni is fog. Szóval, egy másik napon, szinte garantáltan visszatérünk együtt, és remélhetőleg aratunk majd.