2016. november 17., csütörtök

Etessünk-e a Dunán???



Etessünk-e a Dunán???


A kérdés, ami a címben szerepel csupán csak költői, gondolhatnánk. Legalábbis számomra és nagyon sok az öreg folyón eredményesen horgászó cimborám számára az. Ám erről sokan másként vélekednek.
Megmondom őszintén, a mai cikkemet egy a közösségi portálon lévő, kimondottan Dunai pecásokat magába tömörítő csoportban indult éles vita ihlette.
Csendes szemlélőként szemezgettem a különböző, olykor vérlázító kommentek, hozzászólások között. Nem szeretek úgy vitatkozni emberekkel, hogy mindenki elbújva a monitor mögé osztja az igét és talán életében kétszer sem horgászott a Dunán, mégis meggyőzhetetlen az éppen aktuális dolgot illetően. Ezért rendszeresen kerülöm az ilyen jellegű virtuális harcokat.
Nagyvonalakban a csetepaté arról szólt, hogy azok, akik ólommal mindenféle etetés nélkül próbálkoznak, azok szidják a folyót, miszerint nincsen benne hal. Hozzájuk csatlakoznak még, akik korholják azokat, akik etetőanyag használata mellett szépen fognak, mondván, hogy ”persze könnyű úgy halat fogni, ha az ember „tonna” szám szórja a csalogató anyagot” pénztárcát nem kímélve.
Persze, a másik oldal sem maradt adósa a dolognak és egy igazi szép, hogy is mondjam magyaros, ízes vita kerekedett a dologból.


Hamis illúzió…

Nem szeretnék kioktató lenni, prédikálni és csak a levegőbe beszélni, épp ezért a saját példámból okulva, leírom miként is tréfált meg az „öreglány”. Ez talán így tanulságos lehet mindenki számára.

Jó néhány éve már annak, hogy egy barátom invitálására a fővárosi szakasz déli részén először vetettem horgaimat a habokba. Mindenféle folyóvízi rutin nélkül a „szüzesség” elvesztése mondhatni álomszerűre sikeredett. Olyan halfajok kerültek horogvégre, amiket azelőtt sosem láttam élőben. A változatos fauna mellett a halbőségre sem lehetett panaszom.
Minden adott volt ahhoz, hogy szenvedélyemmé váljon a folyó.
Azelőtt sokat hallottam róla, hogy nehéz kenyérkereset a Dunán való halfogás, de ezután az éjszaka után ez az illúzió szinte teljesen szertefoszlott.
Még abban az esztendőben volt alkalmam többször a kövezésen próbálkozni, és ha a kezdeti sikereket lehet fokozni, akkor nekem sikerült.
Kis túlzással bármit csináltam, minden halat adott. Elsőszámú célpontnak már akkor is a márna számított. Panaszra nem lehetett okom, hiszen akadt horogra bőven.
Miután már ennyit áradoztam, illik lerántani a leplet a sikeres pecák titkáról.
Tehát a titok, a NAGY SEMMI…
Bizonyám, egyszerű nagyhurkos kötés, rajta egy lapos- vagy tányérólom, viszonylag nagy horog, és azon pár szemből álló izgő-mozgó csonti vagy giliszta csokor.
Ennyi volt a nagy titkom…mindenesetre működött.






Tanulni sosem késő…

Az őszi sikereken felbuzdulva már kora tavasztól kezdve bizsergett a tenyerem és alig vártam, hogy ott folytassam a korábbi sikerszériát, ahol a tél beálltával abbahagytam.
Kúszott felfele a hőmérő higanyszála és én rendületlenül ostromoltam a folyót.
Mindent ugyanúgy csináltam, mint azelőtt és persze a helyek is ugyanazok voltak, mint korábban. Az eredmények viszont rendre elmaradtak az álomrajthoz képest.
Persze okokat meg miérteket mindig találtam az éppen aktuális kudarcot jelentő napot követően, csak épp a saját horgászatomba nem. A sorozatos sikertelenségem okára csak jóval később jöttem rá.
A Dunán nem az a megszokott jelenség, hogy az ember kimegy, nagyjából semmit sem tesz és degeszre fogja magát. Lehetnek kivételes napok vagy rövidebb időszakok és persze extra haltartó helyek és alkalmak, de hosszabb távon nem ez a jellemző. Fel kellett ébrednem a kis csipkerózsika álmomból és végre tennem kellett azért, hogy sikeres pecákkal a hátam mögött  térjek haza és újra elégedetten gondoljak vissza az aznapi horgászatra.
A tanulás időszaka következett. Rengeteget olvastam elismert sikeres pecások tollából származó írásokat. Elméleti síkon kezdtem a tanulást, amit szép lassan a gyakorlatba való átültetés követett.
Kicsit mindig csiszolni kellett a dolgokon, de szép lassan összeállt a kép és az eredmények sem maradtak el.
Végül biztosan merem állítani, hogy a siker kulcsa az etetőanyag.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy elértünk ahhoz a részhez, ahol kifejtem, hogy megvan a szuper etetőanyag és csak ezzel lehet halat fogni a Dunán, akkor tévednek.
Mint mindenkinek, úgy nekem is megvan az a néhány márka, amit szívesen használok, de itt most nem ez a lényeg. A fontos az, hogy használjunk valamilyet, hiszen legyen szó pontyozásról vagy keszegezésről, állóvízen mindenki használ csalogató anyagot, akkor miért gondolnánk, hogy pont a Dunán ne kellene.





Nem mindegy milyet és hogyan használunk…

Amennyiben rászántuk magunkat, hogy folyóvízre is etetőanyaggal érkezünk, pénzt áldozunk rá, akkor már érdemes jól és okosan felhasználni az őrleményt.
Horgászboltok polcaihoz érve jól elkülönítve találjuk a folyóvízi kajákat az állóvízen használatosaktól.
Na nem azért, mert ezeknek az ára jóval magasabb lenne, hanem mert célszerű a nagyobb szemcsemérettel rendelkező keveréket használni a rohanó vízben való horgászatok során.
A durvábbra őrölt mix a hozzáadott víz hatására több folyadékot képes magába szívni, ezáltal a nehezebb alkotó elemeket jóval lassabban görgeti tova a robogó folyó ereje.
Amennyiben van rá lehetőségünk az indulás előtti estén érdemes készre keverni az etetőt, így még több ideje van az alkotóelemeknek a hozzáadott folyadék felszívására.
A túlnedvesített anyag mászkossá, csirizessé válik, ilyenkor nagyon nehezen tudja a folyó kimosni a kosár fogságából a halaknak szánt finomságot.
Másik hiba viszont a kiszáradt szinte tapadásmentesre gyúrt keverék. Ilyenkor gyakran a csobbanást követően felhőszerűen azonnal elsodorja a víz, még mielőtt a fenékre érne a szerelék. Ezt is gyakorolni kell.
 

 


Helyes felhasználás…

Fontos, hogy amikor kosárba töltött etetőt használunk, akkor a horgászatunk során az ólmos végszerelékkel ellentétben itt nem kereső módszert alkalmazunk, hanem törekednünk kell, hogy fixen mindig ugyanarra a helyre érkezzen a finomsággal megtöltött csomagunk.
Nem mi keressük a halat, hanem azt igyekszünk elérni, hogy akár nagyobb távolságból is a felcsalizott horgaink közelébe csalogassuk a Duna pikkelyes lakóit.
Folyamatos dobálással egy úgynevezett etetőanyag folyosót hozunk létre, amin keresztül irányt mutatunk a táplálkozni kívánt halak számára.
Ennek legegyszerűbb módja a kiakasztott zsinórklipsz használata. Egyszerű gyors és praktikus.
Optimális távolság, irány és akadómentes rész megtalálását követően kiakasztjuk a zsinórunkat az orsó dobján található műanyag vagy ma már egyre gyakrabban használatos fém fülecskébe.
Így mindig az általunk kívánt távolságban csobban a szerelékünk.
Az állandó dobásirány fixálásának is van egy egyszerű módja. A szemközti oldal egyik kiugró tereptárgya vagy az erdősor egyik jellegzetes fája szolgálhat támpontként a dobásaink során.
Ezzel a módszerrel garantáltan pontosak lesznek a dobásaink.



Oda dobtad, ott is marad???

Azt már elértük, hogy mindig ugyanott törje meg a rohanó vízfelszínt a kosarunk, de vajon vízbe érkezést követően is helyben marad, vagy addig görgeti azt, amíg akadót nem fog és persze szakítás és bosszúság marad a vége. Arról nem is beszélve, hogy a drága etetőanyagunk is kárba vész,  hiszen amíg sodorja kifele a kosarat a víz, addig legyezőszerűen teríti a finomságainkat a víz, ezzel oda a koncentrált etetés lehetősége.
Még ha mindig ugyanazon a helyen is horgászunk a Dunán, a folyó vízszintje folyamatosan változik, ezáltal a sodrás ereje is ennek arányában nő vagy csökken. Míg egyik nap 80-100 g kosár megáll a parttól 15-20 méterre, úgy egy kisebb áradásnak köszönhetően másnap ugyanott a 150-200 g is alig.
Ezért minden horgászat megkezdése előtt próbadobásokat kell végrehajtanunk, amivel kiderül, hogy melyik az a táv, ahol az aktuális legnagyobb méretű kosarunk még teljes biztonsággal megáll. Vagy természetesen fordítva is működik a dolog, ha a távot ismerjük körülbelül, akkor a kosarak méretét pakolgatjuk feljebb, míg a kívánt hatást el nem érjük.
Fontos még, ezt a műveletet mindig üresen, töltőanyag nélkül végezzük, hiszen a tömött kosarak súlya a töltelék  távozását követően drasztikusan csökken, és ismét vándorolni kezd. Így csupán csalóka képet kapunk kosarunk stabilitásátá illetően.




Hatalmas össztömeg…

A folyóvízi kosarak többsége úgy van kialakítva, hogy viszonylag nagy mennyiséget lehessen belőle bejuttatni a kívánt helyre. Ennek megfelelően válasszunk botot, mert közel sem mindegyik alkalmas ekkora tömegek mozgatására.
Másik érzékeny pontja lehet a szerelékünknek, a zsínór.
Mindenképpen használjunk fonott dobóelőkét, hiszen a monofil madzag, akár néhány dobást követően is elfárad, elkopik és egyszerűen elszakad a nagy teher hatására.
Fárasztásnál is gyakran okoz gondot a kosarak önsúlya. Legtöbbször az jelenti a problémát, hogy az ide-oda mozgó nehéz kosár egyszerűen kifordítja halunk szájából még az akár tökéletesen akadt horgot is. Viszont ezt is szerencsére ki lehet küszöbölni viszonylag egyszerűen. Egy kb 20 cm-es power gum vagy ahogy itthon nevezzük, erőgumi beiktatatásával. Ez segíti elnyelni a kosár keltette energiát és lágyabbá teszi a fárasztást azzal, hogy leveszi az írtózatos terhet az előkénkről.




Ütemes peca…

Ha már minden a helyén, akkor már csak egy dologra kell odafigyelnünk. Arra, hogy sose apadjon el a halak számára az utánpótlás útvonala. Hiszen a nehezen becsalogatott keszegek és márnák csupán addig maradnak, amíg terítve van az asztal. Amint hiba csúszik a gépezetbe és elapad a nekik szánt forrás, sarkon fordulnak és továbbállnak a sodródó vízzel együtt.
Ezért ütemesen 4-7 percenként érdemes újra és újra lendíteni botjainkat. Ez ugyan nem a pihentetős pecák műfajához tartozik, de a nap végén elégedetten csaphatjuk össze a tenyerünket, hogy igazán eseménydús és halbő horgászatban volt részünk az öreg folyón.

Visszaigazolás…

Én többnyire egy bottal horgászom a Dunán. Két esetben kötöm meg a második pálcát is.
Az egyik, amikor a horgászat elején egyszerre több anyagot szeretnék az etetésre bejuttatni és értelemszerűen egyszerűbb és gyorsabb kettővel.
Valamint akkor, amikor tesztelésképpen a régi klasszikus módon a második bottal ólommal keresem a halat. Mondanom sem kell a két bot teljesítménye fogásmennyiség szempontjából ég és föld. Pedig a körülmények, a hely, a csali, és minden ugyanaz. Csupán az etetőanyag megléte, ami elbillenti a mérleg nyelvét. Ez az igazi visszaigazolás számomra.
Vannak alkalmak továbbra is, mikor ajándékozós kedvében van a Duna és mindegy ki mivel merre horgászik, akkor is számolatlanul jön a hal. De az esetek többségében a kapásszegény, haltalan napoknak igenis van ellenszere, mégpedig nem más, mint az a jól felhasznált 3 kg etetőanyag, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy magunk fordítsunk a szerencsénken.