Etessünk-e a Dunán???
A kérdés, ami a címben szerepel
csupán csak költői, gondolhatnánk. Legalábbis számomra és nagyon sok az öreg
folyón eredményesen horgászó cimborám számára az. Ám erről sokan másként
vélekednek.
Megmondom őszintén, a mai
cikkemet egy a közösségi portálon lévő, kimondottan Dunai pecásokat magába
tömörítő csoportban indult éles vita ihlette.
Csendes szemlélőként szemezgettem
a különböző, olykor vérlázító kommentek, hozzászólások között. Nem szeretek úgy
vitatkozni emberekkel, hogy mindenki elbújva a monitor mögé osztja az igét és
talán életében kétszer sem horgászott a Dunán, mégis meggyőzhetetlen az éppen
aktuális dolgot illetően. Ezért rendszeresen kerülöm az ilyen jellegű virtuális
harcokat.
Nagyvonalakban a csetepaté arról
szólt, hogy azok, akik ólommal mindenféle etetés nélkül próbálkoznak, azok
szidják a folyót, miszerint nincsen benne hal. Hozzájuk csatlakoznak még, akik korholják
azokat, akik etetőanyag használata mellett szépen fognak, mondván, hogy ”persze
könnyű úgy halat fogni, ha az ember „tonna” szám szórja a csalogató anyagot”
pénztárcát nem kímélve.
Persze, a másik oldal sem maradt
adósa a dolognak és egy igazi szép, hogy is mondjam magyaros, ízes vita
kerekedett a dologból.
Hamis illúzió…
Nem szeretnék kioktató lenni, prédikálni
és csak a levegőbe beszélni, épp ezért a saját példámból okulva, leírom miként
is tréfált meg az „öreglány”. Ez talán így tanulságos lehet mindenki számára.
Jó néhány éve már annak, hogy egy
barátom invitálására a fővárosi szakasz déli részén először vetettem horgaimat
a habokba. Mindenféle folyóvízi rutin nélkül a „szüzesség” elvesztése mondhatni
álomszerűre sikeredett. Olyan halfajok kerültek horogvégre, amiket azelőtt
sosem láttam élőben. A változatos fauna mellett a halbőségre sem lehetett
panaszom.
Minden adott volt ahhoz, hogy
szenvedélyemmé váljon a folyó.
Azelőtt sokat hallottam róla,
hogy nehéz kenyérkereset a Dunán való halfogás, de ezután az éjszaka után ez az
illúzió szinte teljesen szertefoszlott.
Még abban az esztendőben volt
alkalmam többször a kövezésen próbálkozni, és ha a kezdeti sikereket lehet
fokozni, akkor nekem sikerült.
Kis túlzással bármit csináltam,
minden halat adott. Elsőszámú célpontnak már akkor is a márna számított.
Panaszra nem lehetett okom, hiszen akadt horogra bőven.
Miután már ennyit áradoztam,
illik lerántani a leplet a sikeres pecák titkáról.
Tehát a titok, a NAGY SEMMI…
Bizonyám, egyszerű nagyhurkos
kötés, rajta egy lapos- vagy tányérólom, viszonylag nagy horog, és azon pár
szemből álló izgő-mozgó csonti vagy giliszta csokor.
Ennyi volt a nagy titkom…mindenesetre
működött.
Tanulni sosem késő…
Az őszi sikereken felbuzdulva már
kora tavasztól kezdve bizsergett a tenyerem és alig vártam, hogy ott folytassam
a korábbi sikerszériát, ahol a tél beálltával abbahagytam.
Kúszott felfele a hőmérő
higanyszála és én rendületlenül ostromoltam a folyót.
Mindent ugyanúgy csináltam, mint
azelőtt és persze a helyek is ugyanazok voltak, mint korábban. Az eredmények viszont
rendre elmaradtak az álomrajthoz képest.
Persze okokat meg miérteket
mindig találtam az éppen aktuális kudarcot jelentő napot követően, csak épp a
saját horgászatomba nem. A sorozatos sikertelenségem okára csak jóval később
jöttem rá.
A Dunán nem az a megszokott
jelenség, hogy az ember kimegy, nagyjából semmit sem tesz és degeszre fogja
magát. Lehetnek kivételes napok vagy rövidebb időszakok és persze extra
haltartó helyek és alkalmak, de hosszabb távon nem ez a jellemző. Fel kellett
ébrednem a kis csipkerózsika álmomból és végre tennem kellett azért, hogy
sikeres pecákkal a hátam mögött térjek
haza és újra elégedetten gondoljak vissza az aznapi horgászatra.
A tanulás időszaka következett.
Rengeteget olvastam elismert sikeres pecások tollából származó írásokat.
Elméleti síkon kezdtem a tanulást, amit szép lassan a gyakorlatba való
átültetés követett.
Kicsit mindig csiszolni kellett a
dolgokon, de szép lassan összeállt a kép és az eredmények sem maradtak el.
Végül biztosan merem állítani,
hogy a siker kulcsa az etetőanyag.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy
elértünk ahhoz a részhez, ahol kifejtem, hogy megvan a szuper etetőanyag és
csak ezzel lehet halat fogni a Dunán, akkor tévednek.
Mint mindenkinek, úgy nekem is
megvan az a néhány márka, amit szívesen használok, de itt most nem ez a lényeg.
A fontos az, hogy használjunk valamilyet, hiszen legyen szó pontyozásról vagy
keszegezésről, állóvízen mindenki használ csalogató anyagot, akkor miért
gondolnánk, hogy pont a Dunán ne kellene.
Nem mindegy milyet és hogyan
használunk…
Amennyiben rászántuk magunkat,
hogy folyóvízre is etetőanyaggal érkezünk, pénzt áldozunk rá, akkor már érdemes
jól és okosan felhasználni az őrleményt.
Horgászboltok polcaihoz érve jól
elkülönítve találjuk a folyóvízi kajákat az állóvízen használatosaktól.
Na nem azért, mert ezeknek az ára
jóval magasabb lenne, hanem mert célszerű a nagyobb szemcsemérettel rendelkező
keveréket használni a rohanó vízben való horgászatok során.
A durvábbra őrölt mix a
hozzáadott víz hatására több folyadékot képes magába szívni, ezáltal a nehezebb
alkotó elemeket jóval lassabban görgeti tova a robogó folyó ereje.
Amennyiben van rá lehetőségünk az
indulás előtti estén érdemes készre keverni az etetőt, így még több ideje van
az alkotóelemeknek a hozzáadott folyadék felszívására.
A túlnedvesített anyag mászkossá,
csirizessé válik, ilyenkor nagyon nehezen tudja a folyó kimosni a kosár
fogságából a halaknak szánt finomságot.
Másik hiba viszont a kiszáradt
szinte tapadásmentesre gyúrt keverék. Ilyenkor gyakran a csobbanást követően
felhőszerűen azonnal elsodorja a víz, még mielőtt a fenékre érne a szerelék. Ezt
is gyakorolni kell.
Helyes felhasználás…
Fontos, hogy amikor kosárba
töltött etetőt használunk, akkor a horgászatunk során az ólmos végszerelékkel
ellentétben itt nem kereső módszert alkalmazunk, hanem törekednünk kell, hogy
fixen mindig ugyanarra a helyre érkezzen a finomsággal megtöltött csomagunk.
Nem mi keressük a halat, hanem
azt igyekszünk elérni, hogy akár nagyobb távolságból is a felcsalizott horgaink
közelébe csalogassuk a Duna pikkelyes lakóit.
Folyamatos dobálással egy
úgynevezett etetőanyag folyosót hozunk létre, amin keresztül irányt mutatunk a
táplálkozni kívánt halak számára.
Ennek legegyszerűbb módja a
kiakasztott zsinórklipsz használata. Egyszerű gyors és praktikus.
Optimális távolság, irány és akadómentes
rész megtalálását követően kiakasztjuk a zsinórunkat az orsó dobján található
műanyag vagy ma már egyre gyakrabban használatos fém fülecskébe.
Így mindig az általunk kívánt
távolságban csobban a szerelékünk.
Az állandó dobásirány fixálásának
is van egy egyszerű módja. A szemközti oldal egyik kiugró tereptárgya vagy az
erdősor egyik jellegzetes fája szolgálhat támpontként a dobásaink során.
Ezzel a módszerrel garantáltan
pontosak lesznek a dobásaink.
Oda dobtad, ott is marad???
Azt már elértük, hogy mindig ugyanott
törje meg a rohanó vízfelszínt a kosarunk, de vajon vízbe érkezést követően is
helyben marad, vagy addig görgeti azt, amíg akadót nem fog és persze szakítás
és bosszúság marad a vége. Arról nem is beszélve, hogy a drága etetőanyagunk is
kárba vész, hiszen amíg sodorja kifele a
kosarat a víz, addig legyezőszerűen teríti a finomságainkat a víz, ezzel oda a
koncentrált etetés lehetősége.
Még ha mindig ugyanazon a helyen
is horgászunk a Dunán, a folyó vízszintje folyamatosan változik, ezáltal a
sodrás ereje is ennek arányában nő vagy csökken. Míg egyik nap 80-100 g kosár
megáll a parttól 15-20 méterre, úgy egy kisebb áradásnak köszönhetően másnap
ugyanott a 150-200 g is alig.
Ezért minden horgászat megkezdése
előtt próbadobásokat kell végrehajtanunk, amivel kiderül, hogy melyik az a táv,
ahol az aktuális legnagyobb méretű kosarunk még teljes biztonsággal megáll.
Vagy természetesen fordítva is működik a dolog, ha a távot ismerjük körülbelül,
akkor a kosarak méretét pakolgatjuk feljebb, míg a kívánt hatást el nem érjük.
Fontos még, ezt a műveletet
mindig üresen, töltőanyag nélkül végezzük, hiszen a tömött kosarak súlya a
töltelék távozását követően drasztikusan
csökken, és ismét vándorolni kezd. Így csupán csalóka képet kapunk kosarunk
stabilitásátá illetően.
Hatalmas össztömeg…
A folyóvízi kosarak többsége úgy
van kialakítva, hogy viszonylag nagy mennyiséget lehessen belőle bejuttatni a
kívánt helyre. Ennek megfelelően válasszunk botot, mert közel sem mindegyik
alkalmas ekkora tömegek mozgatására.
Másik érzékeny pontja lehet a
szerelékünknek, a zsínór.
Mindenképpen használjunk fonott
dobóelőkét, hiszen a monofil madzag, akár néhány dobást követően is elfárad,
elkopik és egyszerűen elszakad a nagy teher hatására.
Fárasztásnál is gyakran okoz
gondot a kosarak önsúlya. Legtöbbször az jelenti a problémát, hogy az ide-oda mozgó
nehéz kosár egyszerűen kifordítja halunk szájából még az akár tökéletesen akadt
horgot is. Viszont ezt is szerencsére ki lehet küszöbölni viszonylag
egyszerűen. Egy kb 20 cm-es power gum vagy ahogy itthon nevezzük, erőgumi
beiktatatásával. Ez segíti elnyelni a kosár keltette energiát és lágyabbá teszi
a fárasztást azzal, hogy leveszi az írtózatos terhet az előkénkről.
Ütemes peca…
Ha már minden a helyén, akkor már
csak egy dologra kell odafigyelnünk. Arra, hogy sose apadjon el a halak számára
az utánpótlás útvonala. Hiszen a nehezen becsalogatott keszegek és márnák
csupán addig maradnak, amíg terítve van az asztal. Amint hiba csúszik a
gépezetbe és elapad a nekik szánt forrás, sarkon fordulnak és továbbállnak a
sodródó vízzel együtt.
Ezért ütemesen 4-7 percenként
érdemes újra és újra lendíteni botjainkat. Ez ugyan nem a pihentetős pecák
műfajához tartozik, de a nap végén elégedetten csaphatjuk össze a tenyerünket,
hogy igazán eseménydús és halbő horgászatban volt részünk az öreg folyón.
Visszaigazolás…
Én többnyire egy bottal horgászom
a Dunán. Két esetben kötöm meg a második pálcát is.
Az egyik, amikor a horgászat
elején egyszerre több anyagot szeretnék az etetésre bejuttatni és értelemszerűen
egyszerűbb és gyorsabb kettővel.
Valamint akkor, amikor
tesztelésképpen a régi klasszikus módon a második bottal ólommal keresem a
halat. Mondanom sem kell a két bot teljesítménye fogásmennyiség szempontjából
ég és föld. Pedig a körülmények, a hely, a csali, és minden ugyanaz. Csupán az
etetőanyag megléte, ami elbillenti a mérleg nyelvét. Ez az igazi visszaigazolás
számomra.
Vannak alkalmak továbbra is,
mikor ajándékozós kedvében van a Duna és mindegy ki mivel merre horgászik, akkor
is számolatlanul jön a hal. De az esetek többségében a kapásszegény, haltalan
napoknak igenis van ellenszere, mégpedig nem más, mint az a jól felhasznált 3 kg
etetőanyag, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy magunk fordítsunk a
szerencsénken.
Nagyon jo kis cikk, mindenben egyetertek veled!
VálaszTörlés