2015. február 12., csütörtök

Márnák a kánikulában...


Legtöbbször amikor elhangzik ez a két szó, hogy Duna és márnázás, akkor szinte mindenki kivétel nélkül a fogásokban bővelkedő szeptember elejei időszaktól kezdődő, és az időjárástól függően a november végi első fagyos éjszakák beálltáig tartó időszakra gondol. Ilyenkor még azok a horgászok is sajtot, kolbászt, harmatgilisztát tűznek a horogra, akik egyébként az év többi időszakában teljesen más fajú halak nyomában járják a vizek partját.
Ez annak köszönhető, hogy az őszi időszak elején, szinte varázsütésre elkezdik a márnák az úgynevezett nagy zabálást. A hideg hónapokra való felkészülés, raktározás az, ami ilyenkor elsődleges a számukra. Ennek okán könnyedén horogra csalhatóak a folyóvízi harcosok.
Az év ezen szakában a horgászok többsége etetőanyag nélkül, csupán ólommal szerelt dunai nagyhurkos kötést alkalmazva teszik próbára a szerencséjüket. Kemény botokkal és az erős zsinórra kötött, vastag húsú horgokkal űzik a vadul táplálkozó halakat. Ilyenkor nem számít a napszak, a vízállás, hidegfront vagy melegfront, a marcik nagy csordákba verődve, rendületlenűl táplálkoznak a partközeli zónákban. A tél eljöttével, a bőséges fogások ideje lejár és sokak számára a következő ősz beálltáig egy hosszú, márna fogás mentes időszak kezdődik. A legtöbben azt vallják, hogy a meleg hónapokban szinte egyáltalán nem vagy csak elvétve foghatóak. Pedig a "rózsahalak" horogra csalhatóak nyáron is, csak lényegesen többet kell tenni azért, hogy horogvégre kerüljön néhány példány, mint mondjuk ősszel.


Mint a legtöbb horgász, aki folyóvízi pecára adja fejét, úgy én is elsőként, a mindenki számára ismert dunai nagyhurkos kötéssel ismerkedtem meg. Egyszerűsége és fogóssága miatt ma is töretlen népszerűségnek örvend a fenekező horgászok körében.
Elkészítése villámgyors.  A főzsinórra kötünk egy nagy hurkot, amit 1/3-2/3 arányban elmetszünk. Így kapunk egy rövidebb szárat, amire a folyás erejének megfelelően kiválasztott súlyú végólom kerül. Célszerű lapos- vagy tányér ólmokat használni, mivel jobban elfekszik az aljzaton így kisebb felületen tud belekapaszkodni a folyó ereje és magával sodorni azt. A hosszabbik szár végére kerül az erős, vastag húsú horog. Amire mindenképpen ügyeljünk a kötésnél, hogy az ólom és a horog közti távolság legalább 70 cm legyen. Ez az előke hossz biztosítja ugyanis számunkra, hogy a csalink a lehető leg természetesebben módon mozogjon, mintha csupán egy, a víz által sodort táplálék lenne, becsapva ezzel a gyanútlan halakat.
Néhány évvel ezelött egy szeptemberi éjszakán, mikor először volt szerencsém a jó öreg Duna partján horgászni, a folyó megmutatta adakozó arcát. Akkor és még abban az évben legalább tíz alkalommal úgy jártam le az öreg hölgyhöz, hogy kegyeibe fogadott. Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb halakat.
Habár kezdetben zöldfülűnek számítottam ezzel a módszerrel, mégis minden pecát sikeresnek könyvelhettem el, a Duna megadta a hőn áhított márnákat. Elsőre ez így mesésen is hangzik, azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindez egy olyan halbő őszön történt, amikor ha kis túlzással is, de gyakorlatilag az is fogta őket, aki nem akarta. Tehát egy torzult képet kaptam a módszer sikerességét és a marcik könnyűszerrel történő becsaphatóságát illetően, ám erre csupán később derült fény számomra.
Amikor a hosszú fagyos hónapokat követően kezdte bontogatni szirmait a tavasz és én lassan ismét üldözőbe vettem őkelméket, jött az óriási csalódás.
Természetesen a "Jó és bevált recepten sose változtass" elvet követtem, így hát a korábban halat adó helyek, módszerek és csalik ismét előtérbe kerültek. Mondanom sem kell, semmi nem működött úgy ahogyan azon az őszön. Betli, betlit követett és csak nagy ritkán sikerült egy-egy bajszost megcsípnem. Már-már kezdtem igazat adni azoknak a hangoknak, akik azt súlykolták belém, nyáron bizony nagyon ritkán lehet a "brámákat" horogra csalni. A legtöbb horgász elintézi annyival, hogy nem érdemes rájuk horgászni.

Kivállóan dolgozik a folyóvizi feeder...


Alap igazsága folyókon horgászók körében, hogy több lábon kell állni. Ez azt jelenti, hogy mindig arra kell horgászni, ami éppen jól fogható, legyen szó ragadozó halról, keszegféléről vagy éppen a márnákról. Ezzel ugyan egyet is értek, viszont a márna megfogása számomra különleges érzéssel bír, vadságuk, erejük és kitartásuk lenyűgöz és rabul ejt.  Ezért számomra nem elég az a rövidke néhány hónap, hogy a karomban érezhessem küzdeni tudásuk lüktető erejét.
Elsuhant a nyár és a levelek kezdtek megint megsárgulni, a fogási arányaim pedig a hideg beálltával  kezdtek egyre javulni, még nem október közepére az előző év ezen időszakát idéző remek napok következtek.  Nem véletlenül!
Rá kellett jönnöm, hogy a márnák igen is rafinált és óvatos lények. Könnyedén becsapni csupán ilyenkor lehet, az év többi időszakában ez nem elég az elejtésükhöz. Egy-egy halat persze lóvá lehet tenni, de a módszernek, alapjaiban csak ebben a rövidke időintevallumban van létjogosultsága, amikor a halak habzsolási ösztöne győzedelmeskedik az óvatosság felett. Nyáron ennél több kell...



Etetőanyag haszálata


A május végi tilalom lejártát követően megkezdődhet egy teljesen más alapokra épülő peca.

Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy etetőanyag nélkül a meleg hónapokban ritkán lehet eredményes az ember. Ezért elhatároztam, hogy hacsak néhány órás villámpecára is jutok ki a partra, akkor is keverek némi kosárba valót.

Angolmorzsa, olajos magvak, sajt aroma, kukorica, búza, kendermag és csonti...

Ha besétálunk egy horgászboltba, szinte roskadoznak a polcok, a különbnél különb folyóvízi etetőanyagoktól és azok kiégészítőitől. A választás nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Záporoznak a kérdések a fejünkben. Miből mennyit? Drágát? Olcsót? Édeset? Sósat? Pirosat? Sárgát? Ezt még napestig is sorolhatnám. Véleményem szerint a nyári időszakban, jobbára a mennyiség és nem feltétlen a minőség az, ami igazán számít. Ha egy hajnali vagy egy kora délutáni 4-6 órás pecát veszünk alapul, akkor érdemes legalább 6 kg kész etetőanyaggal készülni. Ennél lehet valamivel többet is használni, pláne ha a mederviszonyok ezt megkívánják. Vegyünk alapul egy gyors folyású szakaszt, ahol alig van meder egyenetlenség, szinte sík az aljzat. Ilyen esetekben a rohanó víz ereje hamarabb elhordja a csalogató anyagunkat, ezért gyakrabban kell dobnunk.


Tipp: Nagyon fontos, hogy akkor se hagyjuk abba a gombócok folyamatos bejuttatását, amikor a halak esetlegesen már ráálltak az etetésre, ugyanis ők csak addig maradnak, amíg terített az asztal. Amint elfogy a táplálék, azonnal tovább úsznak. A folyamatosan csobbanó kosárba gyúrt gombócok hangja egyáltalán nincs riasztó hatással rájuk. Sokszor a beesést követően, a még mozgó szerelékre is odavágnak, nem kis meglepetést és élményt okozva ezzel a horgásznak.

A kimondottan folyóvízi pecákra szánt készítmények lényegesen eltérnek, a már megszokot állóvízi termékektől. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, kezemben a folyóvízi keverék, hozzáadom a vizet és már mehet is a peca. Ez azonban koránt sem ilyen egyszerű. Ugyan nagyobb szemcsék alkotják és ha kellő időt adunk nekik a megfelelő mennyiségű folyadék felvételéhez, akkor lényegesen nehezebbek lesznek, állóvízi társaiknál. Valamint többségük némi nehezítő- és kötőanyagot is tartalmaz de csupán ezt bekeverve még hamar magával viszi a folyó. Ezért célszerű a 3 kg natúr etetőanyagot további 2 kg, a nehezítésre szolgáló agyaggal, lösszel, sóderral vagy földdel tovább nehezíteni. Csupán ezek biztosítjak, hogy nehezebben oldódjon ki a kosárból és persze lassabban sodródjon le a halaknak felkínált csalogató anyag. Ez mellé ha "tótkeszegre" horgászom akkor számomra nélkülözhetetlen legalább 1 kg főtt magokból álló mix, ez többnyire búza, kukorica és kender.




A főtt magok nélkülözhetetlen elemei a márnáknak szánt keveréknek...

Legtöbbször ezt használom alapként, persze ehhez még kerülhet számos intenzív aromásító folyadék vagy por formájában különböző ragasztó anyagok, pelletek, ezekkel mind-mind vonzobbá és ellenállóbbá tehetjük a keverékünket. Mindenkinek csupán a kedve, fantáziája és persze a pénztárcája szabhat határt, hisz a kínálat határa csupán a csillagos ég. Fontos megemlíteni még a különböző természetes fehérje forrásokat, gondolok itt főként csontira esetleg vágott gilisztára.

Tipp: A vágott giliszta elképesztően jó távcsalinak is minősül, hiszen a belőle kifolyó testnedvek messziről is odacsalják a halakat az etetés közelébe.
A csontit  pedig érdemes nem élő, hanem forrázott állapotában hozzáteni a már kész masszához akkor, ha nyitott folyóvízi rakétakosarat használunk, így nem rúgják szét idő előtt a gombócainkat.



Ha mindent boltban vásárolunk, akkor ezt a mennyiséget ugyan nem a csúcsmárkák termékeiből, de szerintem azért viszonylag jó minőségben, néhány ezer forintból összerakhatunk. Ez az ár azt gondolom megfizethető, a több ezer forintos csalizó bojlik és peletek világában. Nem beszélve arról, hogy mindezért cserébe csodás élményekben lehet részünk, igazi vadvízi harcosok teszik próbára felszerelésünket és ügyességünket.


Tipp: Mivel a folyóvízi etetőanyagok nagyobb szemcsékből állnak, több idő kell míg az anyag rendesen magába szívja a kellő mennyiségű folyadékot és a megfelelő állagot eléri.  Ezért a parton történő bekeverés helyett éredemes a horgászatot megelőző estén, otthon elkészíteni és ha van rá lehetőségünk, hűvös helyen, mondjuk egy pincében tárolni a horgászat megkezdéséig. Így kellően nehéz, tökéletesen tapadó, de semmikép nem túl ragadós vagy csirízes etetőanyagot kapunk a végén.

A pontos dobások fontossága, használjunk zsinór klipszet.


Ha már vesszük a fáradtságot, időt, energiát és persze pénzt áldozunk a tökéletes csalogatóanyag elkészítésére, akkor célszerű azt a lehető legjobban felhasználni. Ennek legfőbb alapja, a koncentrált etetés valamint annak a pontos meghorgászása. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja nem más, mint a klipszbe történő kikakasztása a zsinórnak.

A horgász világban nem számít újdonságnak, hiszen a régóta, több évtizede használt okosság, az orsó dobján lévő apró kis pöcök, az úgynevezett zsinór klipsz, melybe a dobást követően kiakasztva a zsinórt, lehetőségünk van folyamatosan azonos távolságra bejuttatni végszerelékeinket. A dunán azonban meglepő módon kevesen használják, pedig eredményessége vitathatatlan. Ugyebár mikor csupán ólom van a szerelékünkön, akkor gyakorlatilag mi keressük a pikkelyeseket, hiszen nincs két dobás ami azonos helyre vagy távolságra kerülne. Mindezt ha megtömött kosaraknál is alkalmazzuk, akkor bizony mivel minden dobás más és más helyen csobban a vízbe, gyakorlatilag elveszítjük az etetőanyag biztosította előnyünket. A kosárból kioldódó gombócot elviszi a víz tehát nem leszünk eredményesebbek, mintha csupán ólommal horgásznánk.
A módszer lényege és lelke, hogy arra törekedjünk, hogy egy folyamatos etetési sávot hozzunk létre. A fokozatosan lesodródó szemcsékre rátalálva, majd azon felfelé elindulva a forrás irányába, a harcos bajszosok akár nagyobb távolságról is hamar a horgunk közelébe érnek.




Ezekkel  a nehéz folyóvízi kosarakkal jó eséllyel a kívánt helyen tarthatjuk szerelékeinket...

Tipp: A folyamatos utánpótlás érdekében, célszerű dobásainkat 5-7 percenként legalább megismételni, így folyamatosan helyben tudjuk tartani az etetésre beúszó halakat. Ha mindent kellő hatékonysággal csináljuk, legtöbbször elég az egy bot használata, mert a márnák mellett, szinte egész nap számíthatunk paducok, jászok és szilvák kapássorozataira.



Használata roppant egyszerű. Érdemes a szemközti oldalon kinézni egy tereptárgyat vagy jellegzetes természeti formát, ez adja a dobásaink mindenkori irányát. A lendítést úgy hajtsuk végre, hogy a végszerelék a vízbe érkezését megelőző fázisban, a botot felfelé tartva igyekezzünk a spicc és a zsinór közti 90 fokos szöget tartani, mindezt laza csuklóval, de biztosan fogva. Ez a mozdulatsor és a bot rugalmassága segít abban, hogy a zsinórra nehezedő erőt, a lehető legjobban elnyelje. Ezzel elkerüljük a madzag esetleges sérülését vagy szakadását. Az első hajítást és vízbe érkezést követően ha megállt a szerelék, a damilt kiakasztjuk a klipszbe. Gyakran előfordul, hogy megakasztott halunk a kapást követően azonnal a Duna közepe felé veszi az irányt szinte megállíthatatlnul. Ha ezt azonnal kell lereagálnunk, bizony hajlamosak vagyunk kapkodni, ami nehézkessé teheti ujjaink mozgását és a zsinór szabadítást. Ha sokáig pepecselünk, halunk időközben meglép az előkénkkel, ezért célszerű a dobást követően, amikor a szerelék még a süllyedés állapotában van, néhány fordulatnyit visszatekerni. Így van némi lélegzetvételnyi időnk felkészülni arra, ha esetleg kikérné a klipszből a zsinórt. Ez gyakaran előfordulhat, ha nagyobb "merenékbe" botlunk, ezért ajánlom mindenkinek a zsinórjelölő filc használatát, így könnyen visszatalálunk az etetett távra.

Sokan azt gondolják csupán a körklipszes megoldás az, ami nem sérti a zsinórunkat, de megnyugtatok mindenkit a hagyományos klipsz sem okoz jelentős zsinór elhasználódást, halat emiatt nem vesztettem még soha.


Mikor és hol próbálkozzunk???


Sajnos mint legtöbbünknek, nekem sem adatik meg az a kiváltság, hogy mindig csak akkor menjek horgászni, mikor minden feltétel a legoptimálisabb egy sikeres fogásokban bővelkedő naphoz. A munka és a család nem teszi ezt lehetővé, így nem maradt más lehetőségem, függetlenül vízállás, légnyomás, időjárás, napszak és egyéb tényezők meglététől, ha időm engedi akkor megyek és az adott körülményeknek megfelően próbálkozok. Nyáron különösen megnehezíti a dolgunkat egy megfelelően árnyékos, a nap káros sugaraitól védett hely megtalálása, ez halmozottan igaz a fővárosi szakaszra. A part a legtöbb szakaszon kietlen, árnyékot adó növényzet mentes betonteknő. A betondzsungeltől kifelé haladva azért találni szép vadregényesnek mondható részeket is. Ami legalább ilyen fontos, ha sikerült a mi komfort érzetünknek megfelelő horgászállást fellelni, azért ne feledkezzünk meg kedvenceink milyen szakaszokat részesítenek előnyben ilyenkor. Sajnos a kettő ritkán található egy helyen.
Azért megemlítenék egy olyan eseményt amikor ha tehetjük, mindenképpen legyünk a víznél, mert az  esélyeink a fogásra jelentősen megnőnek. Ez egy időjárási tényező, a frontokkal terhelt változékony, viharos és esős napok, melyek nyári időszakban gyakran előfordulnak, amik számomra mindig kiemelkedő fogást eredményeznek. A "harcsapontyok" ilyenkor hihetetlenül elemükben vannak, már-már őszi vadságukat megszégyenítő módon, botvívős kapások sorozatával ajándékozzák meg az időjárás viszontagságait kiálló pecást.

 Küzdeni tudásuk nyáron is elképesztő élményt nyújt...

Egy frontokkal terhelt esős nyári napon volt a vendégem, egy fotó erejéig...

Mint a halak többsége, úgy a marcihal sem a kedveli a napfényt, ezért ha tehetjük a kora hajanali vagy a sötétedés utáni órákat részesítsük előnyben. A szakirodalom szerint is kedvenceink előszeretettel töltik a nyári meleg nappalokat a vízben lévő kövek, sziklák árnyékában. Egyrészt kitűnő táplálékforrás számukra a hatalmas kövekre telepedő algaszőnyeg, amit a vastag izmos szájukkal szó szerint könnyedén lelegelenk, másrészt kiváló biztonság érzetet nyújtanak számukra. Így szerencsére fővárosi szakaszon, a mélyen benyúló partvédő kövezés megléte biztosíték, a márnák sokszor tömeges  jelenlétére. Legnagyobb örömöre a nappali pihenőjükből azért kizökkenthetők és némi könnyen megszerezhető, finom csemege elfogyasztásának lehetőségével azért elő is csalogathatóak. Sekélyebb, sóderos részeken ritkán horgászom nappal, hiszen ide legtöbbször csak az éjszakai órákban merészkednek ki.


Tipp: Pecáink kezdetét próbáljuk úgy időzíteni, hogy vagy a napfelkeltét vagy napnyugtát megelőző időszakban már a parton legyünk. Nagyon nagy segítséget nyújthat számunkra ez az időszak, mert a márnák ilyenkor előszeretettel mutatkoznak, jellegzetes szép lassú, íves fordulatokkal vagy kisebbekre jellemző módon, teljes testtel való kiugrásokkal, ami jó támpontként szolgál éppen merre tartózkodnak.



Térjünk ki egy picit a felszerelésre. Előszeretettel használom, ősszel és nyáron egyaránt a már jól bevállt folyóvízi pálcáimat, amik rendkívül rugalmasak mégis hihetelenül erősek. Ez nem csak a márnák harcossága miatt fontos, hanem mert gyakran óriási össztömegű kosarakat kell bejuttatni, ami rendkívül igénybe veszi a feedereket. Orsónál nem használok nagyokat, inkább a megbízható, pontos fékrendszer az ami igazán számít. Ha sikerül jól összehangolnuk a botot és az orsót, akkor hamar képesek felőrölni még a hihetetlen küzdeni tudásukról elhíresült márnák erejét is.

Damilnál fontos, főleg ha köves, sziklás részen horgászunk, hogy nagy kopásállósággal bírjon. Méretre, a nehéz terep miatt nem javasolok 18-as nál vékonyabbat, hiszen az akadók miatt végig uralnunk kell a fárasztás minden egyes percét, különben halunk rafináltságának és erejének köszönhetően hamar olajra lép. Ha sóderos és kevésbé akadós a pálya, akkor 14-es előkével is merítőbe tudjuk kormányozni ellenfelünket.
Aminek talán a legnagyobb jelentősége van a kapások pillanatában és persze a fárasztás folyamán végig, a megfelelő minőségű horgok megléte. Az őszi időszakban 8-as, ha nagyon sok a termetesebb márna, akkor akár 6-os erős vastaghusú horgok is számításba jöhetnek. Ez a méret nyáron csak nagyon ritkán ad kapást. Le kell menni 12-14-es méretig, viszont arra ügyelnünk kell, hogy kiváló minőségű, tűéles heggyel rendelkezzen, hiszen ha nem üti át kellőképpen a márna izmos száját, horgunk hamar kiegyenesedik és halunkat elveszítjük.




Kosarakból rakétakosarakat használok kb 70 g-ig, alacsonyabb vízszintnél vagy ha meglassult részen horgászom, amit minden esetben a gubancgátló cső karabínerébe akasztva használok. Viszont ha húzós víz van elöttem, akkor karmos vagy tüskés kosarak kerülnek elő a láda mélyéről, amik lényegesen jobban tartják a beletömött agyagos etetőanyagot, plusz könnyebben a kívánt helyen tarthatók.


Tipikus folyóvízi kosarak...


A márna ugyebár szinte bármit elfogyaszt, ami az útjába kerül. Különös, olykor már meglepő csalikkal történő fogásokról lehet hallani, sajt, harmatgiliszta, kagyló, fűszerekben pácolt hús, kolbászkarika, párizsi kocka, füstölt szalonna, pelletek és még ki tudja mi mindennel sikerült már kapásra bírni ezeket a zabagépeket. Azonban nyáron én mégis a kisebb csalikban hiszek ha már a végszerelék is finomabb, akkor csalizni is kaliberben hasonlót tűzök, ami nem más mint az örök klasszikus, a csontkukac.
Ezekből az apró kis férgekből ha tehetem, fehér, piros, sárga kombinációban tűzök 3 db-ot a kampóra. Szerencsére a halak rendkívül kedvelik ezt a színösszeállítást, hogy tudományos alapon alátámasztható-e a gyakoribb fogasság ténye, azt nem tudom, nekem viszont határozottan működik.

Bízom benne, hogy sok olyan embernek hoztam kedvet a nyári márnázáshoz, akik még csak most ismerkednek ezzel a csodálatos műfajjal. Vagyunk néhányan akik misztikusnak gondoljuk a Dunát és a benne élő halak megfogását. Ám kisérletezéssel és rengeteg tanulással sokat javíthatunk fogási arányainkon. 
Összességében azt gondolom, ha valaki veszi a fáradtságot és lépésről-lépésre végighalad ezen az úton, akkor annak nem kell közel 9 hónapot böjtölnie ahhoz, hogy ismét kedvenc folyóvízi erőgépeinek megfogásának pillanatait élvezhesse. Természetesen ez nem szentírás, rengeteg módszer, variáció létezik, ami szintén ennyire eredményes ebben az időszakban. Próbálkozni kell és előbb-utóbb mindenki spiccét megrázza valaki a nyári hőségben!