Balatoni élő dropshot...

„Kikötőből való elzavaródás. Passzív dropis sügerek. Balinok bilincsnél fogva való agyonverése földhöz b@szás által by helyi erők. Passzív dropis sügerek. Napsütés helyett szemetelő eső. Zsinórrágó csukák. Passzív dropis sügerek. Egy liter tarhált babahal from jóindulatú helyi erő = sügérkód feltörése (feltaláltuk a meleg vizet). Nagyon sok sügér, köztük jók is. Élmények.”

Így fogalmazta meg @halbogár barátom a balatoni kalandunkat az Instáján.

Lényegében tényleg ilyen volt a napunk, de azért én ezt még néhány mondattal megszínezném, mert ennél azért érdekesebb és tanulságosabb is ez az októberi sügérpecás kiruccanás.

Múlt heti velencei-tavi kalandozásunk után a Balaton déli partját terveztük meglátogatni.

Nem csekélyebb szándékkal, minthogy a méltán híres „magyar tengerben” élő csapósügér állományt zargassuk.

Konkrét célállomásként Balatonaliga kikötőkomplexumát szemeltük ki.

Kétes hírek keringtek a helyről. Mivel magánterület, nem látják jó szemmel a horgászokat, bár ez szinte az egész partvidékre jellemző.

Tudunk tiltótábla meglétéről is… ennek ellenére számos ismerősünk járt ott, nyilván horgászat céljából és a kutya sem szólt nekik arról, hogy esetleg illegális tevékenységet végez azzal, hogy a vitorláskikötőben köveseket, sügereket hajszol. Nem is egyértelmű a táblán szereplő kiírás, ugyanis a kikötőt védő móló külső karéján, a nyílt víz felé helyi békés halazók múlatták az időt. Ez nem tiltott!

Ezen a korai órán még javában pirkadt, mikor már kezünkben a fegyverekkel ballagtunk be a tükörvizű tó felé. Gyönyörű, csendes, nyugodt reggel volt. Nem mondanám, hogy különösebben aktívak voltak a halak, de azért néhány arasznyi kis banditát kézbe dropiztunk mindjárt az elején.  Sok időnk nem volt berendezkedni és élvezni a kora őszi reggelt, mert a helyi mindenes, hatalommal felruházott mogorva rendésze nemes egyszerűséggel közölte velünk, hogy kívül tágasabb. Természetesen a táblára hivatkozva…

Mit teszel ilyenkor??? Nekiszegezed a kérdést, hogy néhány nappal ezelőtt ismerősök akkor miképpen voltak jogosultak itt horgászni?! Ha akkor nem szúrta a szemüket, akkor vajon minket miért nem hagynak csendben elbogarászni. Vagy végignézel az emberen, eldöntöd hogy kár vitába szállni vele, és B terven kezdesz agyalni kifelé menet, miközben a rohadt, mocskos rendszert szidod?!

Hát mi az utóbbit tettük…

Nem olyan egyszerű ám alternatív tervet találni, csak mondom. Fura rendszer van a Balatonon.

Adott egy böszme nagy víz, de legális horgászhelyet találni rajta, igencsak nehézkes.

De erről bővebben egy másik bejegyzésben olvashattok majd…

Lényeg a lényeg, Tomival hamar kocsiba pattantunk, nem kesergünk sokat a dolgon és egy másik déli parti város remélhetőleg éppen horgászható kikötője felé vesszük az irányt.

A nyáron nagy forgataggal bíró állomás most csendben, nyugodtan ébredezik. A büfésorok, ahol máskor hosszú sorokban tobzódó népek hangos ricsaja lármáz, most komor vasrácsok mögé bújva várják a tavaszt. Meg van ennek is a maga bája.

A vízhez lépve azonnal ejtjük a gumihalas végszerelékeinket a parkírozó vitorlások közé.

1-1  apróságot itt is kivarázsolunk, főleg Tomi érez rá a dologra, nekem kevésbbé adja most.

Méterről méterre haladunk előre… közben a helyi erők bilincsre vert jó kettes balinokkal hagyják el a kikötőt septiben. Néhány perc múlva újabb ősz halántékú horgász szintén balinokkal az oldalán távozik. Korábban jártam itt és tényként állapíthatom meg, hogy itt nem jellemző, hogy az itteni öregek pergetnének. Inkább a jó öreg klasszikus bordás, kosaras pontyozást űzik. Itt már kicsit gyanús volt a dolog. Gondoltuk hát cimborámmal, hogy megnézzük, mi folyik a hajóállomást védő kövezés külső oldalán. Hát szemünk, szánk tátva maradt!

Egyrészt az ott fellelhető boterdőtől, mivel aki élt és mozgott, az szórta a balinra a vizet. Másrészt attól, hogy volt is mire szórni… Irgalmatlan zabálás folyt a part előtti 20-25 méteres sávban.  Nem percenként, hanem olykor másodpercenként 8-10 darabos őn verte a snecifelhőket.

Kaján vigyorral néztünk egymásra… Habár nem balinozni jöttünk, ez mégis csak izgatni kezdte a fantáziánkat, azt hiszem érthető okokból. Ugyan nem készültünk fenekeszegre célzottan, azért néhány nekik való csali így is volt nálunk a dobozban. Nem haboztunk őket a kapocsba akasztani…

Én wtd-vel kezdtem, Tamás valami méretben és színben hasonló wobblert vetett oda nekik, mint maguk az áldozatok.

Az első néhány dobás totál süket…

Aztán a következőkre sem kaptunk pozitív visszajelzést…

Jöhetett a nagy körforgás… Mindent IS kapocsba akasztottunk, ami csak nálunk volt… HIÁBA!

Ami a döbbenet, hogy az „öreg bástyák” egyre másra vadászták le a szép ezüstös ragadozókat.

Kicsit jobban megnéztük, mivel is teszik mindezt… Mindnél egy jókora méretű ezüstszínű kanál volt a nyerő. Folyamatos tekerés mellett (nem balinos tempóban) csörlőztek, időnként megállítva. Általában ekkor jött a kapás. Na, nekünk ilyesmink nem volt a tarsolyban. Még kísérleteztem valamennyit vertikális csalikkal, hátha az emelés vagy az ejtés fázisában hasonló reakciót váltok ki, mint a süllyedő kanál, de nem jártam sikerrel.

Ekkor már szinte gőzölt az agyam, hiszen esélytelenül, kb. impotensen próbálkoztunk.

Fél óra után nyeltünk egy nagyot és durcásan ismét a sügérpeca felé orientálódtunk.

Mindeközben folyt a mészárlás…

Ezt értsétek szó szerint! Ami partot ért, már kötötték is le a másik oldalon a hajók között…

És hiába az ellenőrzés… Ugyanis volt az is, nem is egyszer a nap folyamán. Rendőrök és halőrök is igazoltatták a „jó népet”. De persze, hogy melyik hal kié, kinek hány darab van és mennyit vitt már haza, az szinte ellenőrizhetetlen ilyen káoszban. Nyilván nem kevés rutinnal rendelkeznek a helyi húshorgászok. A halak iránti tiszteletet pedig még csak hírből sem ismerik sajnos.

Láttunk olyat, hogy…

A bilincsre akasztott élő balint távozáskor a halőrök kérésére megölik, de nem akárhogyan, 4-5 alkalommal egy az egyben földhöz verik a szerencsétlent a sétány viacolorján. Nézni is rossz az egészet. Szóval érdekesen mennek a dolgok a Balatonon. De biztos csak az irigység beszél belőlem, amiért én nem fogtam. :-)

Na, de vissza a csíkosokhoz…

Bejárjuk az egész környéket és néhány féltenyérnyi jószágnál többet nem igazán sikerül most fogni.

Több helyen látunk szép, nagy „kan sügereket”, de apatikusak voltak.

Pedig biz isten, mindennel és mindenhogy próbáltuk őket megetetni.

Persze ilyenkor jönnek a kifogás keresések, hogy miért is nem sikerül kellő gyorsasággal a darabszámot növelni… Leginkább a kikötő vizében hemzsegő billió, millió táplálék kishalat tesszük felelőssé. Miért is ennék meg a mi plasztik motyónkat, mikor elég csak kinyitniuk a szájukat és csak úgy zúdul befelé a táplálék. Csodás napsütéses időt ígértek mára, ennek ellenére negyedszer ázunk el a nap folyamán, felhők jönnek-mennek és ha nem is sokat, de azért mindig kapunk az égi áldásból.

A szomorkás időnek megfelelően a kedvünk is kicsit kezd komorodni…

A mólón lépkedve tesziveszis idősebb tag áll mellém és habár elég nagy a terület, neki persze tőlem pont pár méterre kell megmeríteni a hálót. Már szólni sincsen kedvem, inkább én lépek arrébb.

Jókorát ölel a halfelhőből, majd szelektálni kezd. Néhány nagyobb vezérküszt a vödrébe pakol, az apraját pedig szórni kezdi vissza a hálóból a kristálytiszta kék vízbe.

A nagy részük elúszik rögvest, de 1-2 bódult példány vergődni kezd a felszínen.

A sérült mozgás ingerlően hat a sügerekre, mert a betoncölöpök takarásából 4-5 jóféle méretű ragadozó ront ki a haldoklókra és azonnal szétkapják őket. Ugyanott, ahol én az imént gumival ütésig sem jutottam el… hmmmmm...

Most akkor ilyenek, ha passzívak??!! :-)

Mivel emberünk szelektál, odalépek hozzá és tarhálok tőle 3-4 db kisujjnyi snegót.

Szívesen adja!

Gumi lehúz a horogról és orrba tűzve a babahalat engedem vissza a tuskók mellé.

Nem sokat finnyáznak a lent lakók, azonnal bedörgöli a legrámenősebb, darabosabb forma sügi.

A következő 3 tűzött, élő csalimnak is ugyanez a sorsa.

Széles vigyorral megyek Tomihoz és újságolom, ha nem is úgy, ahogy szerettük volna, de úgy fest megvan mentve a napunk. Kisebb zacskóba felhalmoztunk egy jókora mennyiséget, és újra bejártuk vele az előző helyeket, ahol csak részsikereink voltak ezidáig. Mit mondhatnék, horgászati szempontból remek élmény volt, még ha a sportértéke nem is az igazi. De hát horgászok vagyunk, élményeket szerettünk volna gyűjteni, amihez ma ez volt az egyetlen kulcs számunkra.

A sügerek mellett csukák is tiszteletüket tették a dropis módszeren cincált végszerelékünkön.

Persze nem kimondottan rájuk volt hangolva a felszerelés, így Tomi bicskája mellé sikerült behúzni még két harapott előkét is.

Összességében remek nap volt ismét a Balcsin. Persze hamarosan visszatérünk és gumival is rendet vágunk köztük… :-) Meg persze kihúzzuk azt a jól elhelyezett balinos tüskét is… :-)

Telények az októberi nyárban...

Ránk köszöntött az október… Nem is akárhogyan. Szikrázó napsütést és kora nyári időjárást idéző, 26 fokos maximum hőmérsékletet jósoltak mára. Becsapós ez ilyenkor már, hiszen kora reggel alig kúszik valamivel 4 fok fölé a hőmérő higanyszála és a patakok rohanó vizének celsiusza is jócskán visszaesett már így a lombok színesedésének időszakában.

Én mégis gázlós pecára készültem…

Tovább csavarja a dolgot az az aprócska, de kicsit sem elhanyagolható tényező, hogy jelenleg csak a nyári (nem neoprén) melles hadra fogható. Komfortról kicsit sem beszélhetünk, mikor belépek a Zagyva cidris vizébe majd. Persze azért a két zokni, két nadrág kombó javít a nyári gúnya nyújtotta hőérzeten, de valljuk be nem az igazi.

Nem érkezek korán a kiszemelt szakaszra, bőven elmúlt már 10 óra, mikor megkezdem a felszerelkezést az út mentén parkoltatott autó mellett.

Kezdődhet egy kiadós séta…

Legalább 1,5 kilométert menetelek a több réteg ruhában (nagyon nem fázok közben), hogy majd folyással szemben haladva végig tudjam cserkelni kedvenc, több méter magas nádfallal szegélyezett, vadregényesen kanyargós partszakaszomat.

Kicsit zihálva, kimelegedve érkezem az első úgynevezett mászópontomhoz, merthogy van ilyen.

Nem úgy van ám, hogy bárhol, bármikor besétálhatunk, ahol csak szeretnénk. Szakadt partok, sűrű, tüskés, vadszedres szakaszok nehezítik már magához a vízhez való lejutást is.

Ez azonban csak a kisebbik gond!

Rafinált mederalakulatok okozhatnak merülési gondot az óvatlan, helyismerettel nem rendelkező horgászok számára. Nyáron még csak nem kellemes az ilyesfajta merülős meglepetés, most azonban a horgászat befejeztét is jelentheti az adott napon egy ilyen ballépés. A felsőbb szakaszok tereprendezési és szabályozási munkálataik okán a folyó vize szinte legtöbbször zavaros és gyakran zéró átláthatósággal bír, szóval amikor helyi jártasággal nem bíró ember próbál „vízre szállni” nagyjából az ismeretlenbe csúszik bele az agyagos partoldalról. Most talán életemben először olyan kristálytiszta, letisztult víz fogadott, hogy magam is meglepődtem. Persze már megvannak a bejáratott helyeim, hol, hogyan, mikor kell ki és bemászni a vízbe, de azért most jó volt látni ténylegesen is, mikor, hová lépek.

A letisztultság mellett a másik fontos tényező, hogy a kevés csapadéknak köszönhetően meglehetősen kevés víz csordogált az egyébként mélynek mondható célterületen.

Mindenesetre csobbanok…

Elsőnek egy feltorlódott hordaléksziget előtti meglassult részen kísérleteztem…

A tavaszi, koranyári időszakban még többnyire szép domik lakták, mostanra azonban mindig éles fogú, csíkos tigrisek lakhelyéül szolgál. Szinte minden alkalommal belefutok néhány példányba.

Persze nem a nekik szánt előkével. Hazárdjáték ez, amiből szerencsére eddig mindig győztesen kerültem ki, egészen a legutolsó találkozásig, amikor egy szebbecske csuka harapta az előkét és vitte a kedvenc csalimat. Természetesen a faragvány pótolható, de szerencsétlen jószág azzal a 6 centis műanyaggal a torkában kvázi halálra van ítélve. Ezen felbuzdulva szereztem be előre felkapcsozott vastag (cirka 50-es) fluoró előkét. Pontos adatom nincs a valós méretről, mert ki tudja miért, de nem volt címkézve egyetlen csomag sem a horgászboltban. Hát van ilyen is…

Említettem, hogy ha nem is nagy példányokat, de szinte kivétel nélkül fogok csukát minden alkalommal, persze most, hogy készültem rájuk, nagyívben elkerültek… :-)

De vissza a fejesekhez…

Tudni kell, hogy ez az a víz ahol a „nagy csali, nagy hal” elvét alkalmazva szelektálni kell a telényeket.

Rengeteg az apró méretű, arasznyi domi. A néhány centis csalik használatával csupán feleslegesen szurkáljuk össze a növendék halakat. És mivel szép számban élnek itt termetes matuzsálemek is, így kiváltképp érdemes rájuk vadászni a kevesebb néha több alapon.

Ezen a mezsgyén továbbhaladva az idők folyamán kialakult egy maroknyi, alig két aprócska doboznyi szortiment, amivel jól lehetett szűrni a beeső méretet. 

Westin Fatbite...

Lurefans CC50...

A Lurefans „ravasz kölyök” család két kisebb tagját, a cc50 és cc60-t használom előszeretettel.

De zavaros víznél, ha valami csörgős-veretős darabbal szeretném felkelteni a növényben lapuló nagyfejűek érdeklődését, akkor a Westin Fatbite 5,5 cm-es darabja rázza magát a kapocsban.

Ezen típusok különböző színei töltik ki a doboz fakkjait többnyire.

A zéró merülésű darabok, habár nagy kedvenceim, szinte teljesen likvidálásra kerülnek, ha ide látogatok. Valamiért az itteni halak nem eszik őket!

Nem azt mondom, hogy nem fogtam még velük sohasem, de más vizeken mikor szó szerint habzsolják ezeket a típusokat és addig mennek utánuk, míg le nem pusztítják azokat a felszínről, itt akkor sem működik igazán. Az ok miértjére még nem jöttem rá sajnos.

Pedig van néhány fogós darabom…

Vissza a jelenbe…

A szokottnál alacsonyabb víz elgondolkoztatott, mit is akasszak a kapocsba…

A gyorsan süllyedő típusok most alapból kilőve. Az akváriumi tisztaság miatt a csörgős darabokat nem tartom nyerőnek, ilyen körülmények között ritkán szokott jó választás lenni.

Marad egy nem túl feltűnő színű Lurefans cc 60-as slow sinking változata.

Pokoli jól dobható, így nem kell „lábujjhegyen” lopakodva haladnom előre, félve attól, hogy meglátnak idő előtt.

Lurefans CC60...

Sajnos néhány spotot leszámítva ez sem volt igazán nyerő.

Egy-egy mélyebb gödrön kívül nem tudtam megfelelően húzni, mert hamar összeszedte a fenéken heverő, lerohadt növényi származékokat. És az, hogy disznóként túrta az aljzatot, az sem volt igazán nyerő ezúttal. Zavaros vízben nem szokott probléma lenni. Sőt! Gyakran ilyen koppanások után érkezett a kapás. Most azonban inkább riasztotta őket.

Töröm a fejem…

A pálya alsó része még ennél is sekélyebb, és ha már itt nem működnek a dolgok, akkor ott pláne nem fognak.

Jól jönne most azokból a kiszórt zérókból egy kósza darab…

A víz közepén szétrámolom a melltáska tartalmát, de semmi használható nincs benne, még csak véletlenül sem.

A maradék kis szakaszon, ami a kocsiig hátra van, többet sétálok dobás nélkül, mint szórva a vizet.

Kémlelek, leskelődök és egyre több, napozás közben megriadó egyedre leszek figyelmes.

Próbáltam megdobni néhányat, de csak elriasztottam őket. Nincs mese, mára azt hiszem ennyi…

A csomagtartóban pakolászva rátalálok egy az előző esti „jászozásra” bekészített dobozra.

Felcsillan a remény...

Shallow crank-ek és E-39-ek társaságában kell lapulnia 1-2 wakebait-nek is. Szerencsémre van is!

Úgy döntök, visszamászok, és adok ezeknek egy esélyt…

Nyáron domolykót szinte csak a mély részeken az árnyékban megbújva lehetett találni, most azonban fordult a kocka. Élvezvén az októberi napfényt, teljesen kihúzódtak a „bokáig érő” részekre.

Ezzel a Yo-Zuri wakebait csalival pont az ilyen eseteket lehet megoldani.

Az alig 10 cm-es maximum merülésével gond nélkül el lehet húzni a kritikus helyeken, pont a sütkérező domik orra előtt.

A nap folyamán annyira félénken reagáltak mindenre, amit kínáltam nekik, hogy voltak kétségeim afelől, hogy ez maximálisan megoldja a gondjaimat.

Yo-Zuri Wakebait...

 

A válasz hamar érkezett…

Egy nagyobb, nyitott napfényes részen, jóval túldobva azon, lassan kezdtem terelgetni magam felé a wobblert. Most először nem világnak szaladtak a műcsali közeledése láttán, hanem több irányból érkező tolóhullámok jelezték az érdeklődést.

Majd bummm… megjött az első…

Innentől kezdve egy új, mondhatni nagyszerű horgászat kezdődött.

Az egyre másra elém kerülő „napozó teraszokat” ezután igyekeztem okosabban kihasználni.

Mivel több egyed is pihent egy-egy ilyen laposon, célszerű volt nem azonnal a közepébe belerondítani, és az esetleges akasztás után kialakult csetepatéval világgá kergetni a többi példányt.

A hozzám közelebb eső szélétől indulva ejtegettem a dobásokat, egészen a meghorgászni kívánt rész túlvégéig.

A terv működni látszott, mert minden ilyen tartásról legalább 2-3 fejest sikerült lecsalogatni.

Elég vegyes volt a méret, de sajnos az igazán nagyok ma elkerültek.

Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztam jól ezen a meleg „nyári” októberi pár órában.

Titkon bízom benne, hogy kitart még néhány hétig a mostani időjárás és egy búcsú patakpecára még visszalátogathatok ide, mielőtt zordabb, komorabb arcát kezdi mutatni az igazi ősz.