A sorsfordító első...

A sorsfordító első…

Hajnali 3:50! Könyörtelenül és hamar felráz a rikácsoló vekker hangja! Mivel nem pék a szakmám, kézenfekvő, hogy nem munkába indulok az éj leple alatt…

Magamra kapok valami lenge göncöt, nyúlok a maroknyi pergető motyóért, amik a lépcsőházi ficakban várnak menetkészen, majd szépen, halkan nekilódulok horgászni.

A Kvassay-zsilip környéke az úti cél, illetve annak is az élő Duna felőli része.

Fogyasztom a kilométereket Budapest útjain, miközben a rádióban valamiféle halk zene duruzsol, a szövegére nem is figyelek igazán, mert fejemben balinos álmok kergetőznek… 

Komótosan sétálok…

Az ódon gyártelepre bekanyarodva egy helyi munkásember fel-felvillanó, parázsló cigarettájára és annak erős, markáns aromájára leszek figyelmes. Elhaladva mellette egy-egy biccentős gesztussal üdvözöljük egymást, majd ki-ki halad a maga dolgára e korai órán.

Utam során újabb, nem várt társaságom akad…

A vízmű terület őrző-védő, hangoskodó ebe azt hiszem, teljes joggal ugyan, de vélhetően nem rokonszenvez velem! Az ócska, rozoga, rozsdás kerítés mellett kitartóan tombol és vadul tépi a kettőnket elválasztó idejétmúlt hálót. Szerencsére a mozgástere korlátozva van, így szépen lassan magam mögött hagyom, de még messziről is hallom elégedetlen, öblös, dühös hangját. Ha tehetné, szinte bizonyos, hogy jól megkergetne. 

Amennyire lármás volt a szolgálatot teljesítő vahúr, kezdetben pont annyira volt háborítatlan és nesztelen a Duna felszíne, miközben haladtam a horgászhelyem felé.

Szerencsére pilácsot nem kellett kapcsolni az odaúton, mert a kerekded Hold aranyló fénye az időszakos fátyolfelhők takarásából is szépen pislákolt. Természetes lámpásként mutatva ezzel az utat határozott lépteimnek a bakancsok taposta ösvényen, a kövezés csúcsának irányába.

Az épp csak lengedező hajnali szél nem kevés harmattal hintette be a térdig érő gyomtenger valamennyi levelét és szárát, amelynek nedves lenyomatát viseli mindkét lábbelim és hosszú szárú nadrágom.

Néhány vérszívó is érzi már, hogy pirkad, valamint hogy friss hús van a közelben, mert tüstént aktivizálják magukat. Bosszantóan döngicsélnek a fülembe, miközben a kapocsba aggatom az első fahalat, majd némán, lapulva rostokolok a rugany ormán…

Csendbe burkolózik a táj, már a szél sem rebben. A város fényei nyugalmat árasztanak magukból, hiszen most még nem zizzent fel a metropolisz úgy, mint egy keszekusza bolydult méhkas.

Habár korholtam magam, amiért pirkadatkor képes vagyok felkelni egy kétes kimenetelű wobbleres kísérletezés kedvéért, most mégis megnyugvás és elégedettség járja át minden porcikám, amint a kőszóráson egyensúlyozva várom a jó szerencsém. Jó helyen vagyok!

A Nap hamarosan átbukik a horizonton, de előtte még vörösre festi égi vásznát, ezzel próbálja elkápráztatni a korán kelő lelkek érzékeit. Bizton állíthatom, kitett magáért az aggastyán piktor a megalkotott „lángtengerrel”, amit az alvó nagyváros köré mázolt.

Egy nagyot szippantok a levegőbe…

A vén folyam illata az avatatlan orr számára talán inkább szagosnak mondható, de én imádom magamba szívni ezt a jellegzetes, semmihez sem fogható bukét.

Valahogy mindig megbabonáz…

Az első, kósza napsugarak végre felszínre csalogatják az előttem elterülő visszaforgó keszegeit. Megelevenedik a víz. Az apró tenyeresektől a bronzos lapátokig, számolatlanul forog a fehér hal. Beljebb, a fortyogó részen gyönyörű márnák buknak folyamatosan. Megrögzött feederesként az ilyen látványtól most kissé nagyobbat dobban a szívem.

Talán érthető is kicsit…

Az én nyílkeszegeim, akikért jöttem, azonban véletlenül sem mutatják aktívnak magukat, mélyen hallgatnak.

Közel egy órája hajigálok már, de sem nekiugrás, sem hajtás, vagy annak legkisebb jele sem mutatkozik. Talán nem lesz szerencsém ma…

Kissé kezdek reményvesztetté válni. 
Úgy érzem, a mai találkozóról a balin uraságoknak elfelejtettek táviratozni.

Ekkor végre, tőlem alig egy kőhajításnyira elementáris erővel durrant oda egy járőr őn a cirkáló snegórajnak. Valahára talán kezdetét veszi a hőn áhított  lakoma. 
Az előbbi attraktív fröccsenést újabb és újabb torpedócsapások követik. 
Adrenalin löketet ad a látvány, nem tagadom.

Talán kissé bele is bambulok a vízi parádé jeleneteibe, de nem feledkezhetek meg a mai „küldetés” céljáról! Egy ilyen habzsoló, útonálló egyeduralmába szeretnék én belekontárkodni egy-egy szúrós „fadarabbal”, ha lehet…

Szóval innentől teljes koncentráltság, ha kérhetem…dünnyögöm!

A lendület jó! Dobom, amit dobni kell, de azért így elsőbálozóként vannak kétségeim a végső sikerességet illetően. Közben szép lassan ismét elnémul a felszín, egyedül az én „sétáló kutyám” halk csaholása, khmmm, locsogása jelzi, hol is bontakozott ki a korábbi csatatér a ragadozó és a prédája közt. Kezdek beletörődni, hogy ebből a tivornyából én vélhetően most kimaradtam, igaz hívatlan vendégként nem is volt várható más végeredmény.

Azért természetesen nem adom fel, még ha lelkesedésem némiképp csökkent is azzal, hogy megmaradt az „ártatlanságom”, amit úgy elveszítenék ezen a hajnalon…

Újból útjára eresztem a dog-ot, ami a szemközti csücsök elvágó vizére érkezik.

Orrhangon mormogok valami olyasmit, hogy „azért egy jó két méterrel repülhettél volna még odébb”, amikor a még szinte álló faragványt valami szó szerint kiüti közegéből…

A visszaérkezést követően toccsan, majd ismét támadás éri, de a végső kontakt csak nem akar megszületni…

A két fityegő, három ágú kampó közül egyik sem ragad meg…

Ekkor én rántok bele egy jókorát és mikor ismételten vizet fog a csalim, végre bebombázza, ahogyan kell. A cingár kis pálca azonnal munkához lát és parabolába hajló felső taggal próbálja felőrölni a fogatlan bestia erejét. Parádés csatározás azért nem bontakozik ki, de mindenképpen felemelő látvány a zsinegen tekergőző ezüstös csibész.

Az akasztó szerencsére tökéletes munkát végzett! Fogott, ahogy kell és komolyabb károsodást mégsem okozott hál’ istennek.

A merítőháló ideiglenes fogságában van időm jobban szemügyre venni hazai vizeink hangos ragadozójának folyóvízre termett erős, izmos, áramvonalas testét. Ez maga a csoda…

Azonban nem vizslatom túl sokáig, hisz a szabadság neki is jár és az élményért cserébe megérdemli a további életet. Így hamarjában útjára engedem, hadd riogassa az „öreglány” apróhal állományát tovább!
Búcsúzóul villás farkával még megkínálja az arcomat a Duna hűsítő vizével, majd a termetes ezüstös árny eliszkol a biztonságot jelentő, enyhén opálos mélységbe.

A cserkelésre szánt időm lassan lejár és kezd meglehetősen erősen tűzni a Nap, ezért úgy döntök, visszasétálok a platánok alatt hűsölő járgányhoz és elslisszolok haza.

Zárszóként még annyit, hogy…

Vannak bizonyos horgászatok az emberek életében, amik meghatározóak és talán sorsfordítóak is.

Nekem ez a május végi, felszíni, balinos peca volt az, ami felállított a kényelmes horgászszékből és betessékelt a pergető horgászok világába, azóta sem bánom…

Idén kicsit korán kezdtem… DÉL1-en

Azt hiszem, idén tényleg kicsit korán kezdtem/kezdtük a „feketézést”.

Tomi barátommal már február 8-án a délegyházi tórendszer stégjein bóklásztunk annak reményében, hogy elcsípünk legalább 1-1 nagyszájút. Tudom-tudom, nem éppen februárban van ennek a szezonja, de magyarázd ezt meg két hülye horgásznak… :-)

Mit is mondhatnék a napról…

A legfőbb pozitívum talán az volt, hogy a dátum szerint tél végi időjárás inkább hajazott kora tavaszira. Ugyan felhős és frontokkal terhelt, de mégiscsak 8-10 fokban próbálkoztunk stégről stégre.

Némi reménnyel töltött el bennünket, hogy a nap végén belebotlottunk egy hatalmas, vonuló, tenyeres vagy inkább kisebb egyedekből álló keszegrajba… Ha valahol, akkor itt akár jó eséllyel akaszthatunk is portyázó sügérfélét, gondoltuk… Ugyan felszíni rablásnak is voltunk szemtanúi, végül egy árva pöccintés nélkül zártuk a napot. Igazából hoztuk a várható papírformát, nem maradt bennünk tüske a sikertelenség okán. 

Visszafordíthatatlanul tavaszodik...

Ez a kapástalan nap olyannyira elvette a kedvem a fekák kergetésétől, hogy alig 4 nap múlva már ismét Dél1-en kísértettem a szerencsém… :-)

Azt azért hozzátenném, hogy annyira mégsem esélytelen ilyenkor becserkészni a fekuszokat, ugyanis D. Norbi cimbora az élő példa rá, hogy kivitelezhető a dolog, hiszen neki már sikerült idén a ”lehetetlen”!

Mindketten felbuzdultunk az Ő sikerén és egyeztettük is az időpontot, amikor egy rövid, félnapos etapra betársulunk egymás mellé. Norbi rutinos, igazi délegyházi mágus, hiszen a horgászatra szánt idejének jelentős hányadát ezeken a vizeken tölti és kedvenc halainak szenteli.

Végül úgy alakult, hogy 3 fős kontingenssel vágtunk neki az orkánerejű széllel fűszerezett februári napnak. Nem tettük magasra a lécet, 1 kapás 1 hal és akkor már mennyország! Ez volt a terv mára!

Én egy 3,5 g-os bullett ólommal nehezített texas rigen felkínált gumirákkal vallattam a különböző spotokat, amiken sejtettük a halakat. 

 Lurefans Mini Craw...

Az egyik, korábban már „félsikert hozó” stégre lépve helyi idegenvezetőm előzékenyen és halkan odasúgja, hol és milyen irányban tapogassak a craw-al.

Útmutatását olyan jól sikerült végrehajtani, hogy az indítást követően talán a második pöccintésre határozott, éles ütést kapok! Nem olyan megszokott, már-már nyámnyogós sügéreset, hanem olyat, amire az ember azonnal kénytelen keményen ráhúzni. Első blikkre az is megfordul a fejemben, hogy egy a torzsák közt megbújó csuka lesz az elkövető…

Sokat nem kell találgatnom, hiszen fejet rázva ugrált a víz tetején, amíg alá nem tettük a merítőt.

Parádé… 

A kitartás jutalma az orkánerejű szélben...

 Texason felkínált rákra csábult el...

Nagyon boldog voltam a fogást követően, őszintén megmondva szemernyit sem bíztam a mai sikerünkben. Norbi még kicsikart egy kapást, de az akció nem járt végül sikerrel.

Megnéztünk még néhány ígéretes pályát a következő pár órában, mind-mind olyan részek voltak, amik a felmelegedés időszakában muzsikálnak inkább.

A február még tartogatott egy próbálkozást számomra, ami elég felemásra sikeredett.

Az elmaradhatatlan, tomboló szél ezúttal is hű társként, vagy inkább kéretlen vendégként kísérte a napomat. Sok-sok kilométert tettem a bakancsokba napkeltétől napnyugtáig.

Ez idő alatt összesen négy kapást sikerült kierőszakolni, lelövöm a poént, sajnos mindannyiszor meglépett az elkövető.

Az első bass a korábban megfogotthoz hasonlóan, határozott, erős ütéssel jelentkezett, amire azonnal tudtam is reagálni, az offset sajnos nem akadt jól, így néhány másodperc elteltével kereket oldott…

Rövid időn belül maszatolós, finom kapással érkezett a következő.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, kivártam, amíg a pöcögtetés sorozatot követően elindul a zsinór.

Ráfeszítés után keményen bevágtam, de a kontakt nem jött létre… pechhh

Újabb helyszínen csillan fel a remény, hiszen ismét kapásocska borzolja az idegeimet…

Örökkévalóságnak tűnik, míg az első, pici, apró ütéstől eljutunk a másodikig, de végül megtörténik…

Jöhet a következő, hátha ezzel már elindul… Várhatok én ott napestig, ugyanis nincsen 3. ütés, otthagyta… Nincs szerencsém…

Őszintén bevallom ez kicsit betette azt a bizonyos kaput! Nagyon nem akart aznap összejönni, legalábbis a betlimentő halam semmiképpen…

Hoztam magammal egy dobozka új csalit, amit gondoltam, hogy a kristálytiszta vízben meghúzgálok, és szemügyre veszem, miként mozognak. Jól el is szórakoztam, habár csak a jig-es bot volt nálam.

A Lurefans E50 mélyre törő wobblere végül kapocsban is maradt és így dobálva jártam be egy jókora szakaszt…

 Lurefans E50 saját közegében...

Leheletfinoman vezetve, gyakran megállítva terelgettem a lassan felúszó csalit. Az egyik ilyen emelkedős fázisban kaptam egy iszonyat jó ütést, amibe bele is bambultam, nem is reagáltam le rendesen, és ami után megint csak fogott hal nélkül tekertem ki a felszerelést. Totális technikai betli…

Sértett önérzettel hagytam hátam mögött a stéget és vele együtt a tavat is…

Ugrunk picit az időben… Már március van, igaz még javában az elején járunk.

A nappalok kimondottan melegnek mondhatóak, 13-15 fok között mozognak, sőt a hét második felére már néhány celsiusal meg is haladtuk a plusz 20 fokot. Ez azonban nagyon csalóka, ugyanis a vizek hőmérséklete csupán 6 fok körül mozog, ami valljuk be, még mindig nagyon hidegnek számít.

A fogási esélyek azonban napról napra a hőmérő higanyszálának emelkedésével arányosan növekednek.

Korai indulást terveztem, de végül csak kicsivel 8 előtt parkoltam le a horgászbolt előtt, ahol váltani lehet a napijegyet.

Kész tervekkel érkeztem a vízhez…

A fejemben már összeállt az útvonal és az, hogy a nap legnapsütésesebb óráiban melyik pályán akarok próbálkozni.

Az első helyen, ahol készültem otthagyni az autót, különös meglepetésben volt részem…

Hatalmas rajokba tömörült kishalak grasszáltak vegyes faj és méret összetételben.

Persze ilyenkor a ragadozók is a környéken szoktak ólálkodni és ez szerencsére most sincs másként.

Az első beállóban rögtön láttam két feketesügért, amint szisztematikusan próbálják a nádfalnak szorítani az aprónépet. Azonnal felforr a vérem…

Két, három, gyors felszíni hajtás borzolta tovább a kedélyemet…

Dobálgattam a kis rákomat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ebben a helyzetben nem lesz megfelelő ez a módszer. Nem készültem még ma sem kimondottan kemény csalis pecára, de szerencsére nem indulok el sosem úgy, hogy mentsvárként ne legyen nálam egy aprócska doboz benne csupán 5-6 csalival. Átszereltem a Finesse Jiget és már pattintottam is a Yo-Zuri DR Flat Cranket a kapocsba.

 Yo-Zuri 3DR Flat Crank...

2019 első wobbleres halait is a Flat Crank hozta... 

Erről itt olvashattok... :-) 

 YGK-val frissen töltve...

Úgy kezdtem a horgászatot, hogy a rablások epicentrumába, vagyis a riadt kishal raj közepén kezdtem csörlőzni a motyót. Sokadik dobás után sem volt érdeklődő a műhalamra. Mondjuk, ilyen terülj-terülj asztalkám mellett nem csodálkozhatok, hiszen elég kinyitnia a ragadozóknak azt a böhöm nagy szájukat és máris roskadásig tele lesz finom falatokkal. :-)

A reggeli nap végre utat tört az eddig szürke fátyolfelhőzeten, csodásan bevilágítva ezzel a kvázi akvárium tisztaságú tó vizét. Ennek okán még jobban kivehető volt a predátorok és a prédafelhő mindenkori mozgása.  Pozíciót és stratégiát váltottam… A raj szélén, az úgynevezett terelőhalak megfogásában nagyobb potenciált láttam, mint a „zavarosban halászni”.

Az első dobások még sikertelennek bizonyultak…

Már épp kezdtem azon agyalni, mit lehetne máshogy csinálni az eredményesség érdekében, amikor szinte a lábam alatt az árnyékosból előbukkant, illetve inkább csak épphogy bekúszott az éppen akkor megállított lebegő csali. Azonban kísérete is volt a kis drágámnak.. :-)

Mozdulni sem mertem, hiszen a hátam mögött tűző nap miatt vetett árnyékom legkisebb mozdulására is elijedt volna… Szerencsére sokat nem kellett aggódnom, mert a másodperc törtrésze alatt ráfordult és beszippantotta a cranket. Iszonyatosan jó adrenalinlöket minden egyes ilyen, közeli akció szabad szemmel való végigkövetése…

Szóval miután elmarta a betevőnek szánt műanyagot, megpróbált eltűnni az árnyékvilág homályában.

Azonban a rövid póráz miatt hamar a felszínen folytatódott a csata. Mesés jelenetek voltak, viháncolt rendesen, de a merítőt csak alágyömöszöltem valahogy. Habár láttam, ahogy a teljes „fahal” eltűnik a szájában, ahogy behörpöli. Mégis nagyon vékonyan foghatták a hármasok, mert a hálóban pihenve már nem tartották a horgok. 

Mindegy is, a lényeg hogy meglett és a taktika működőképessége igazolta önmagát.

Nem voltam hát rest, szórtam a „kupac” szélét és lassan cincálva, másodpercekre megállítva próbáltam támadásra sarkallni a settenkedő nagyszájúakat.

Az újabb kapás következett…

Éreztem, hogy megkoppintja, de egy picit el is bizonytalanodtam. Átfutott az agyamon, hogy a keszegnépség hátán/oldalán kopog a wobbi, annyira finom volt a kontakt.

De akkor a semmiből, határozott (nem finom kopogással) jelentkezett egy újabb ragadozót egyértelműsítő rávágás…

A kapás határozottságának megfelelő erejű és gyorsaságú reakcióval válaszoltam, azonban nem ragadt meg a kampó a porcos szájban…

Nem volt idő csüggedni, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg meleg… Legbelül éreztem, ez a most meglévő nagy zabálás nem tart örökké…

SAJNOS!

Egy legalább 30 perces lanyhulás mutatkozott az eddig folyamatos rablássorozatokban, de azért kitartóan dobáltam. Egy csendes, kis náddal szegélyezett öbölben legalább 50 méterrel arrébb újra elszabadul a pokol, frecskol a víz, folytatódik a habzsolás…

Közelebb lopózás után épphogy csak, de azért elérem a ramazuri szélét.

Szerencsére a vámszedők közül nekem is sikerül kétszer még sikeresen „lehalászni” a sápot.

Mikor elindultam, nem gondoltam, hogy ilyen csodás másfél órában lesz részem a reggeli órákban.

C&R...

Aztán valami megváltozott…

Az a, minden túlzás nélkül milliárdnyi fehérhal úgy tűnt el, mint a kámfor és velük együtt a falkában támadó largemouth-ok.

A következő órákat azzal töltöttem, hogy ismét ráleljek egy újabb „vízi cirkuszra”, de sajnos hiába.

A délutánt a tórendszer más, hasonló paraméterekkel rendelkező szegleteiben próbálkoztam, de sajnos újabb siker már nem koronázta az erőfeszítéseimet. Azért mindent egybevéve nagyon jó kis napom volt, és ami külön öröm, hogy visszafordíthatatlanul közeledik a wobbleres időszak, a gumik mehetnek a sufniba… :-)