A 21., egyben évadzáró adásunk vendége Balán Attila volt, aki a Dunai Halak Nyomában c. blog szerzője és keményvonalas folyóvízi horgász.
Hallgasd:
A 21., egyben évadzáró adásunk vendége Balán Attila volt, aki a Dunai Halak Nyomában c. blog szerzője és keményvonalas folyóvízi horgász.
Hallgasd:
Ha ősz, akkor
úgy, mint régen…
Ma már ez
kicsit sincs így… Sajnos, vagy sem, de az őszi pergetések kínálta lehetőségek
rendre felülírták az elmúlt esztendőkben ezt a szlogent. A bajszos marcik
helyett a verőfényes októberben még felszínivel becsapott balinok jelentették a
vágyott adrenalint, később csukák, sügérek és kövesek horgászata adta az
élményt. Egyszóval a márnákra nem maradt idő… De idén ez másként alakult…
Ismét csillapíthatatlan
vágyódást kezdtem érezni a Duna békés halainak becserkészésére.
A hűvösödő
hajnalok eljövetelével egyre-másra törtek felszínre a régi kitörölhetetlen
feederes emlékek.
Ismét a karomban akartam érezni a vad, harcos márnák pulzáló erejét, látni szerettem volna a paducok bolond spiccrázós villám kapásait, és legbelül áhítoztam arra a semmihez sem fogható, már-már hátborzongató emócióra, hogy ismét bármelyik pillanatban, akár életem hala is lehajthatja a botvéget.
Szerencsémre
ezek nem olyan illúziók, amik ne válhatnának könnyedén valósággá, csak tenni
kell érte.
Tettem is!
A jövő nemzedéke...
Első körben Zsolesz cimborámat látogattam meg egy esti fővárosi pecáján. Nem vittem a vizitre se botot se semmit, csak nézelődni, hangolódni mentem hozzá. Még mindig kissé idegenkedek ettől a budapesti zajos, koszos túlontúl urbánus környezettől, azonban látom, milyen csodás halakkal pózol estéről- estére, ami igencsak motiválóan hat rám. Szóval bemerészkedtem…
Ottlétem néhány
órája alatt a rakpart lépcsőjén gubbasztva figyeltem az eseményeket a szűnni
nem akaró forgalom keltette hangcunamiban.
Pontosan nem
emlékszem a fogott halak számára és méretére, de emlékeim szerint néhány padró
és pár hátulgombolós márna tette csak tiszteletét. Mondanom sem kell, ettől
azért még nem kezdtem bizseregni…
Jahhhh, meg
valami más is történt…
Volt ott egy
srác, aki talán életében először pecázott az öreg folyón és ugyan Ő talán fel
sem fogta, ami vele történt, de minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú
keszegét tarthatta kezében.
Olyan hideg
közönnyel tette mindezt, hogy az már nekem fájt. Legbelül pedig piszkosul irigy
voltam rá… Alsó hangon 50+ volt, szóval igencsak „érett” volt már az a dudaorrú
matuzsálem.
Nahh, mondjuk
ez már kissé lázba hozott…
A következő
bevetésre már én is „talpig fegyverben” érkeztem…
Az este
margójára csak annyit, hogy a város még mindig retkes és szagos, az egy
négyzetméterre eső, kövek közt randalírozó patkányok száma pedig igencsak magas.
Meg még annyi, hogy kb. tucatnyi márnát fogtunk fejenként, ami többségében vagy
innen, vagy onnan súrolta az éppen méretet. Szóval nem nagy történet…
Jahhh, meg
valami más is történt...
Volt ott egy
srác, aki életében már sokadszor pecázott az öreg folyón, és pontosan tudta mi
történik vele, amikor minden bizonnyal élete legnagyobb szilvaorrú keszegét
tarthatta kezében.
Olyan kitörő
örömmel tette ezt, hogy csak na. Legbelül pedig piszkosul büszke volt magára.
Pontosan 51
cm-es volt az éltes Vimba.
Ha valami, akkor ez igencsak lázba hozott…
Újabb kör a
városban...
Izgalmas pörgős
peca volt, de talán megint kissé csalódottan indultam volna haza a horgászat
végeztével, ha nem jött volna egy mozdony, aki borította az állványt.
Aki márnára
horgászik, és kiakasztott klipszet használ, azzal időnként megesik, hogy borul
a pakli.
A semmiből
érkezik egy vízig hajlítós kapás, amitől egyszer csak oda lesz az állvány
stabilitása és a bot ellentmondást nem tűrően a rohanó víz felé veszi az
irányt. Ha valami, akkor ez a látvány igencsak megemeli a pulzust. Ha pedig
sikerül nyakon is csípni az elkövetőt, akkor az maga a mennyország.
Én akkor és ott
meg is váltottam a jegyemet ezzel a csodás izmos, erős elkövetővel.
Jót küzdöttünk egymással, és a bohókásra sikeredett merítést követően, mellkast kitolva pózoltam néhány kattintásnyit a zsákmánnyal. Kicsit homályos, kicsit vakus lett a fotó, de szerintem jól látszik így is, milyen kivételes hal a mai trófeám. Titkon ilyen halak reményében vettem rá magam a betondzsungelben történő pecára.
Sóderos próba…
Kicsit
elhagytam a várost, de így utólag bár ne tettem volna.
Az első alkalom
egy jókora paducozásba fulladt, márnát sajnos egy darabot sem láttam.
A második
felvonás alkalmával pedig már paducot sem… J
Jó, azért itt-ott
belefutottam néhány kivételesen szép dunai leányba, akik mindig kedves
látogatónak számítanak az etetésemen. Ezek a fogások természetesen megkoronázták
a napomat.
Így nem maradt
bennem most sem különösebb keserűség.
Nappali etap,
ez ám a streetfishing…
Október vége-november
eleje jó esetben már nappal is parádés szokott lenni. Így az esti városi pecát
egy nappalira cseréltem.
Talán most
először tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a főváros kellős közepén,
a forgatag epicentrumában ücsörgök a hajlongó spicceimet bámulva. Kicsit
döcögősen indult a dolog most is, de aztán közel egy óra intenzív etetést
követően, az éppen frissített két fehér-egy piros kombót elhúzta egy fürge
márna. Aztán újabb és újabb társa követte… A kapások számával szerencsére a méret
is arányosan növekedett.
A végén jött az a bizonyos pont az i-re. Bizton állíthatom, hogy ezt a halat álmodtam meg magamnak az urbán peca ötletének megfogalmazódásának óráján. Attraktív botcibálást követően, egy rendkívül intenzív fárasztás végeztével, csodás vasalófejű bp-i harcos törte át a felszínt, majd csúszott a háló marasztaló ölelésébe.
A szálloda és étterem hajók maradékán nevelkedett „malacka” ott pihent a merítőben és bizony én is pihegtem a kövezésen a harcunkat követően. Azt hiszem ez az a városi peca élmény, amiről Zsolt már annyit mesélt, egy pillanat alatt átéreztem, és talán a szívembe is zártam ezt a jelenséget.
Akik követik az írásaimat láthatják, hogy ezen az őszön egy kicsit tényleg minden úgy volt, mint rég.
Márnáztam és
igazán élveztem minden percét, még akkor is, ha egy kicsit nyögvenyelősre
sikeredtek bizonyos periódusok… Mondanom sem kell, jövőre nagy dilemmám lesz a
hideg évszak közeledtével, hiszen döntenem kell, hogy márnák vagy pergetés
legyen, de talán egy win-win helyzetben kiegyezhetünk.
Napok óta olyan
igazi, klasszikus, fülledt, fojtogatós, gatyarohasztó meleg van. Esténként
ugyan mentrendszerűen, nagy csinnadrattával érkezik a vihar, de különösebb
enyhülést sajnos ez sem hoz ránk.
Az igazat
megvallva létezni is nehezemre esik ilyenkor, gondolom nektek is!?
Rövid napom
ígérkezett a melóban, így az esti program előtt kerekedett néhány lyukas órám,
amit pecának szentelhettem.
Megmondom
őszintén, még csak véletlenül sem reménykedtem kiemelkedő fogási eredményben a
nap legmelegebb óráiban, vagy mondhatnám úgy is, hogy az esetleges betli
bekövetkeztének lehetősége erősen hendikeppes! J
Miden esetre
egy marék, vegyes balinos csalival felvértezve, egy közeli csatorna felé vettem
az irányt.
Az autóból
kiszállva azonnal letaglózott a meleg. Itt éreztem, hogy a magammal cipelt 2 l
víz nem sokáig lesz elég, de ameddig van belőle, igenis jó szolgálatot tesz,
érdemes volt tehát a hátizsákot magammal hozni, amiben cipelhetem majd.
Leballagtam a vízhez,
és egy igazi őserdő fogadott…
Tavasz óta nem
jártam erre és bizony gyökeresen megváltoztak a körülmények.
Bizton
állíthatom, az Everglades kutya fasza az itteni elburjánzott vegetációhoz
képest, annyi szent!
Nád, sás,
virágzó békatutajfélék, „kacsafű”, és kiterjedt hínármezők borítják a felszínt,
szinte végeláthatatlanul. Gyönyörű, szemet kápráztató jelenség, igaz, ami igaz,
de a pergető horgászatot még csak véletlenül sem könnyíti meg számomra.
Mondjuk, utólag belegondolva nem tudom mire is számítottam, így a nyár derekán… J
A különböző
minnow és blade csalik a sűrű növényzet megléte miatt most alapból kiestek a
játékból. Mivel poppert meg nem hoztam magammal, így kizárásos alapon csupán
néhány wtd esetleges fogósságában bízhattam.
Közelebb
merészkedve a vízhez, újabb, a horgászat szempontjából igen nagy jelentőséggel
bíró megállapításokat tettem.
1: A csatorna vize kristály tiszta,
valamint a szokottnál is gyorsabban folyik. (Ez jó is lehet, vagy éppen
nem!)
2: A viszonylagos erős sodrás rengeteg,
kisebb-nagyobb leszakadt növényszigetet szállít magával. (Elsőre nagy
nehezítésnek tűnik)
3: Rengeteg a kishal. (Ez szuper,
hiszen akkor vélhetően balin is van!) J
4: Mozognak balinok a pályán, igaz, hogy
mennyire aktívak azt még nem tudom, de utána járok a dolognak! ( Legalább
itt vannak, valamivel meg csak sikerül felhergelni őkelméket! ) J
Kezdődjön hát a
móka…
Az első,
vélhetően pontyosok által a nádfalból „kitört” állás nem sok jóval kecsegtet…
Látszólag
régóta nem használja senki, hiszen a szúrós hínár a parttól több méterre is
lefedi a felszínt.
(Szemét persze
van dögivel!) :-(
A másik oldal
sem sokkal reménnyel telibb, hiszen ott is a „gaztenger” az uralkodó.
Két, amolyan
kisebb lyukba sikerül azért bele pöccintem a kutyámat, de igazán jól vezetni
nem tudom a helyhiány miatt. Nem is erőltetem a dolgot, inkább továbbállok.
A következő
nyiladékban még ennél is rosszabbak a kilátásaim, itt szinte nem is látom a
csillogó víztükröt. Konkrétan nincs meghorgászható felület…
Séta tovább…
A soron
következő beállóban végre felvillan némi reménysugár számomra…
A tömör zöld
pokolban van egy-egy hosszabb tiszta, csalivezetésre alkalmas sáv mindkét
irányban, ami már elég ahhoz, hogy pontos dobásokat követően a jól terelgetett „dogra”
lecsapjon mondjuk egy ólálkodó nádi balin.
Jobbra kezdek…
A top water jó
helyen csobban, amit jól jelez számomra a faragvány mögött megjelenő toló
hullám is.
Néhány méteren
keresztül követi a testet, de a cérna csak akkor szakad nála, mikor megállítom
neki.
Bummmmm.
Ja, bum!!!
Látványra, és hangra, de a csalihoz hozzá sem ér! Szinte azonnal ismét életet
lehelek a játékszerbe, a kulcsingert mégsem sikerül kiváltani a korábbi
támadóból!
Néhányszor még
elhúzom neki, mielőtt oldalt váltok, de hiába… 1-0 oda!
Ez idő alatt a
másik „folyosóra” bekúszott egy újabb úszó sziget, lefelezve az eddig tisztán
dobható távolságot.
Mivel néhány
fix pontot leszámítva állandó mozgásban van a felület, érdemes várni néhány
percet, hátha elmozdul a torlasz.
A néhányból
közel 10 minutum lett, de legalább a következő tiszta dobás lehetősége végül
újabb akciót adott…
Az eredmény
sajnos itt is negatív, hiszen egy böhöm aláburványlással jelezte aktivitását a
ragadozó, az akadás azonban megint elmaradt! 2-0!
A következő két
placcon újabb 1-1 technikai rontással növelték az előnyüket ezek a szemetek…
Khmmm, 4-0!
A fokozott
érdeklődés ellenére csalit váltok, nem színben és a mozgásban látom a hibát,
inkább a kutya méretével lehet a baj, ezért kisebbre cserélem.
A következő
blokk inkább hajaz egy nehezített, természet alkotta tetris pályára, mintsem
egy horgászhelyre.
Akkora a jövés
menés a vízen, hogy azt elmondani sem tudom.
Vannak tiszta
részek, de csupán néhány pillanatig.
Hol itt zárul
be egy kapu, hol pedig ott!
Persze ezzel párhuzamosan
újabb és újabb akadómentes kis csatornák is képződnek, esélyt adva 1-1
megfelelő dobásra.
Mint egy
elcseszett, mágikus vízi labirintus!
Amúgy
izgalommal teli ez az egész játék…
Egy ideig
figyeltem ezeket a tolódásokat, majd a megfelelő pillanatban útjára engedtem a
felszínre termett cikázó imitációmat.
A csobbanást követően
azonnal alárohant a hal…
Elindítottam és
végre úgy dörgölte le a víz tetejéről, ahogyan azt kell…
Az akadás
szerencsére tökéletes, a W3 Ultrastickem pedig azonnal lágyan, de kellő
határozottsággal kezdte őrölni a villámkeszegem erejét.
Végre sikerült merítő
fölé terelnem az elsőt, ami egyben az új szák avató-pillanata is volt.
Hozzá méltó
módon egy csodás, arany és fekete színekben pompázó fogatlan ragadozó pihent a
puha, gumírozott háló ölelésében.
Akkor 4-1!
Erről a nagy és mozgalmas szakaszról a következő 20 percben (ami kb. 4 dobást jelentett) sikerült még két fekete harcost leszedni. Szóval kezdek feljönni, mint a talajvíz… HAHÓ, 4-3!
Az ezután lévő spoton az egyetlen megdobható terület a nádas totális takarásában volt.
Lábbeli le és
irány a hűsítő közeg… Addig lépdeltem a bizonytalan állagú és eredetű iszaptengerben,
míg végre egy helyütt kibújva sikerült a „tánctérre” ejteni a fahalamat.
Fáradalmaim
megkoronázása gyanánt végül kezembe vehettem „sátánkát” a pokoli tekintetű
ballert.
Az alvilág
bugyraiból előkerült hal a torzsák rejtekéből úgy vetette rá magát a 6 cm-es
műanyagra, hogy öröm volt nézni.
Meglepetésére
most az én 3 ágú „vasvillámon” veszett rajta, legalábbis néhány fotó
elkészültéig.
Akkor ezzel egál! 4-4!
Az ötödik
megfogott - merthogy az következik - egy levadászott, látott, nagy hal.
Szántam rá nem
kevés időt. Csendben kuporogtam a susnyásban és figyeltem a mozgását, mikor
merre jár. A hátúszója rendre megtörte a rohanó víz felszínét, fordulásai
látványosak, erőteljesek, határozottak voltak. A rajokba tömörült fehérhal
menekülése szinte pánikszerű volt, ha a közelükbe somfordált. Magabiztosan közlekedett a kis
territóriumában, látszólag nem félt semmitől és senkitől. Ő volt itt a király.
Én azonban
puccsra készültem…
Az uralkodónak
szánt utolsó falattal a kapocsban vártam a megfelelő alkalmat.
Az első
lendítéssel igyekeztem az orra elé kínálni a „harapnivalót”…
Az uraság rá is
fordult, megnézte magának, majd hanyag eleganciával odébb állt.
Legközelebb azt
a taktikát választottam, hogy egy viszonylag egyenes szakaszon elvezettem
előtte a nagyreményű csalimat keresztezve az útját…
Mondanom sem
kell, ez sem vált be…
Majd egyszer
csak eltűnt…
Hosszú percek
teltek el anélkül, hogy bármi is utalt volna a jelenlétére…
Kicsit
lemondóan, egykedvűen hűsölni próbáltam a partoldalban húzódó bozótosban.
Amikor egyszer
csak, alig néhány méterre a lábam alatt, komótosan, andalogva elvonult.
Lélegzetvisszafojtva,
lassú mozdulatokkal nyúltam a felkapó kar felé és bothegyről elé, vagy inkább
egy kicsit fölé-mellé dobtam. Elsőre úgy tűnt, tudomást sem vesz a dologról…
Majd a semmiből
leírt egy hatalmas kört, megvillant a teste aranyló színe, és szemből letépte,
konkrétan elpusztította a neki szánt csalétkemet.
Látványos,
rövid zászlós fárasztással koronázta meg a vadászatot az immáron „bukott úr”!
Sok szép, egyedi
színű és formájú balint tarthattam már a kezemben, de ehhez foghatót még talán
sohasem. Mintha a legfényesebb aranyba majd a feketénél is feketébb szurokba
mártotta volna valaki a testét. Igazi KIRÁLYHOZ méltó volt a díszes viselete!
Egy darabig gyönyörködtem még kivételes szépségében, majd útjára engedtem és néztem, ahogyan kissé megtört önbecsüléssel, egy hanyag farokcsapást követően eltűnik a hínár sötét rejtekében.
Fordult a kocka!
5-4 ide, bár szerintem ez az előző bőven kettőt ért! J
Záró akkordként
egy még csak megcsúfolt, hogy kihozzuk döntetlenre ezt a mai rövidke etapot.
Az időm lejárt!
Az 5-5-ös döntetlen ellenére rég nem látott mosollyal hagytam el a vadregényes
tájat.
Nyilván fogtam
ennél sokkal többet, jöttek már bőven nagyobb balinok is, de ez a mai kaland egy
igazi kuriózum volt számomra.
Szeretem az
agyalós, különleges pecákat, és ez végre egy pont ilyen volt.
Más talán
elsőre, fintorogva otthagyta volna ezt a pályát, én azonban szerencsére
kitartottam és megfejtettem a vízi dzsungel titkát.
A csatornák
fekete gyémántjai jutalmul pedig kellőképpen bearanyozták az elkövetkezendő
napjaimat.
A Dunán hetek
óta horgászhatatlanul magas a víz…
Én azonban már
nagyon vágyódok az első felszíni balinok megfogására ezen a tavaszon.
Más alternatíva
kell…
Általában Horváth
Feri közösségi médiás „referálásából” tájékozódom a magyar tenger aktuális
híreiről.
A posztjai nagy
része azonban csak a rendre felkapcsolt viharjelzések és a haragos hullámok
meglétéről szólnak, csupán egy-egy pecázható balinos nap közbeiktatásával.
Náluk sem
rózsás a helyzet…
Mégis úgy
érzem, valamikor mennem kell meghajtani az ezüst nyilakat a Balatonra.
Végre úgy tűnik
a viharos hét közepére egy szélcsendes napot is beiktat a természet.
Talán eljött az
én időm…(remény, fohász) J
Több forrásból
is igyekszem megerősíteni ezt a meteorológiai állítást, amiről Ferinek is az a
véleménye, hogy bejöhet, így érdemes egy próbát tenni… és ha Ő mondja… J
Fájdalmasan
hasít belém az ébresztő hangja, reggel van, de jó katonaként pattanok ki az ágy
puha, marasztaló öleléséből, ahonnan első utam az ablakhoz vezet. Tekintetem a
szemközti fák méregzöld leveleire szegeződik, de azok meg sem rezdülnek. Ahhhhh,
ez-az! Teljes szélcsend! Végre!
Alig 10 perc
elteltével már a hatalmas, kövér Hold vigyorog rám szemből, miközben hasítok a
kiszemelt horgászhelyem felé az autópályán.
Utam során a
szokottnál is többet vizslatom az út mentén burjánzó flórát, de
mozdulatlanságuk szerencsémre totális szélcsendről árulkodik. Alig 10
kilométerre a célomtól már totálisan biztos vagyok benne, hogy tükör víz fogad.
Nem így lett…
Habár intenzív
légáramlatnak nyoma sincs, a Balcsi vize mégis tarajos hullámokkal tombol.
Felkavarodott,
iszapos vize a kövezésen átcsapva egészen a sétány tetejéig mossa a partot.
Földi pokol…
Összetörve és
tanácstalanul állok a tajtékzó víz láttán.
Ekkor akartam
először hazamenni a nap folyamán…
Persze aki a
Balatonra jár, annak mindig kell, hogy legyen B terve, nekem is van.
5 perc
sápítozást és önsajnálatot követően már ismét volán mögött ülve robogok az
újabb célhely felé.
Egy olyan kikötőbe
tartok, ami kifelé jó lehet balinozásra (hullám függő), befelé a védett
részeken pedig lehet bármi. Csuka, süllő, sügér, vagy rafkós, kikötői balin is
kerülhet horogra, és kb. bármelyik boldoggá is tenne a nap hátralévő részében.
A kőszóráson
természetesen egymást érik a pontyosok, talpalatnyi hely sincsen köztük.
A spiccre azért
kiballagok, pár dobással mégiscsak megkínálom a vizet, ha már itt vagyok.
Persze a Pelso
vize itt is jóval haragosabb, mint kellene.
Körbejárom a
móló minden zegét-zugát, persze csak ott, ahol még nincs betiltva a horgászat.
Hiábavaló
bóklászás csak!
Totálisan
haltalannak tűnik minden. Se kishal raj, se egy hangoskodó őn nincs a
hajópihenő területén.
Másodszor
formálódik a gondolat a mai délelőtt folyamán bennem, hogy bizony haza kellene
menni.
Végül úgy
döntök, hogy egy jó sajtos-tejfölös lángos és egy hűsítő cola társaságában
megvitatom magammal, hogyan legyen a nap hátralévő részében.
A strandos kaja és a cukros lötty új lendületet ad.
Mivel némiképp
csitulni látom a vízfodrok erejét, úgy döntök, ismét ellátogatok az első
strandos pályára.
A részben
kihalt üdülő övezeten hamar átautókázok ismét a kívánt helyre.
A helyzet
valamelyest javulni látszik, de még közel sincs az ideálishoz.
Sebaj, maradok,
várok, dobálok hátha lesz még jobb is a szitu.
Nem lett…
Erősen kezdek
bele fordulni a délutánba és ezzel párhuzamosan egyre jobban tudatosul bennem,
hogy bizony nem vesztettem volna semmit, ha reggel 5:05-kor hazafelé veszem az
irányt.
Kínomban már
helyi erőkkel kezdek beszélgetni (ritka pillanat). J
Az egyik
félbolond öreg hablatyol valami közeli kikötőről, ahol Ő szokott időnként
villantózni (pergetni) balinra.
Ismerem a
helyet, jártam már ott korábban és valóban nincs is messze.
Úgy érzem, ebbe
a napba bőven belefér még egy kis hülyeség, ezért úgy döntök, átmegyek oda és
teszek egy próbát ott is.
A
meglepettségtől azonnal padlót fogok az érkezést követően. Több dolog is
azonnal szemet szúr.
Első és
legfontosabb, hogy viszonylag szelíd a víz. Nem mondom, hogy tükör, de ezen már
akár wtd húzás is erősen indokolt lehet.
Másodszor, hogy
a víz majdhogynem letisztult, majdhogynem átlátszó.
Harmadik és
talán a legfontosabb: van a kő előtt bőven apróhal, és végre látok néhány
balint durranni.
Nem akarom
elhinni, hogy ilyen körülmények fogadnak. Semmivel nem védettebb ez a szakasz,
mint ahol már jártam korábban, mégis mintha egy másik bolygón lennék jelenleg.
Nem
értetlenkedek és tátom a számat tovább, inkább bevetem a balinnak hozott fahal-arzenált,
hátha.
A maradék,
horgászatra szánt szűk másfél óra viszonylag mozgalmasan telik.
A napozgató küsz csapatokat időről időre megtámadja egy-egy kisebb 3-4 főből álló baller had.
Nem az a
klasszik „kishalfoci” de látványosan vernek közéjük, amitől összefut a nyál a
számban és balin vadászatra késztet.
Összesen négy,
ilyen rövidke, pár perces ciklus alakul ki az ottlétem alatt, amikor
óvatlanságukról tesznek tanúbizonyságot a fogatlan ragadozók. Ezekről a
csörtékről sikerül leszednem 7 darab randalírozót.
Az idén nálam
slágernek számító Duel Hardcore Minnow 7 és 5 cm-es változataiban szerencsére a
Balatonon sem kell csalatkoznom.
A buli végére a hőn áhított felszíni balinom is megérkezik, ami a Westin új „sétáló kutyájára” csábul el igencsak vehemensen.
Összegezve a
mai etapot, azt kell mondanom ez a valamivel több, mint fél tucat megfogott
balin kárpótol az egész napos szenvedés miatt.
Meg persze azt
hiszem sikerült jelesre vizsgáznom a jó öreg kitartásból.
Minden jó, ha a
vége jó…
Ha már sikerült
felszállnom arra a bizonyos rollerre, illik is hajtani tisztességgel, meg
persze hívhatunk is egy cimborát, aki szintén imádja az ilyesfajta járműveket
tekerni kézzel, lábbal. J
Tomi cimborával
ismét nekivágtunk a nagy végtelen kékségnek…
A procedúra
hasonló volt, mint az első részben.
Napokig bújtuk
a különböző szélerősség és várható hullámmagasság előrejelzéseket, csak hogy ne
fussunk lyukra. Megint! J
Láss csodát,
most be is jött…
Nem mondtak
szelet, nem jósoltak hullámokat és mikor beértünk a balatoni üdülővárosba,
valóban teljesen kisimult felszín fogadott bennünket.
Annyira csábító
volt, hogy szívünk szerint topwater csalikon kívül mást nem is hajigáltunk
volna.
Csakhogy nem
nagyon volt kinek…
Az elhúzódó
tavasz (vagy inkább tél) miatt vizeink eddig csigatempóban melegedtek csupán.
Az ilyenkor
megszokottól eltérően, nyomát sem látni a csapatokban vonuló snegóknak, vagy
hőn áhított ívásoknak, ami ilyenkor döntő faktor a balin-horgászatban. No
kishal, no party!
A lényeg a
lényeg, kívánatos volt a hely, de erősen haltalan.
A távolban
azért láttunk egy-egy nagyobb fröcskölést, de parti pecásként csak ácsingóztunk
a távolság elérésére.
Jött a jó öreg
B terv. Igaz én ebben bíztam a leginkább, hiszen a célkeresztbe az előző
„befejező pálya” került. Biztos voltam a sikerben.
A körülmények
100%-kal jobbak, mint legutóbb, plusz volt egy hét intenzív melegedés, így
borítékolható volt a siker.
Egy frászt!!!
Olyan haltalanság
fogadott minket, hogy az csak na…
Se kicsi, se
nagy, se semmi az égadta egy világon.
Totális
összeomlás…
Dobálgattunk,
molyoltunk, balinok híján buzeráltuk a naphalakat… J
Kifelé menet
azért az egyetlen hangoskodó nádi balint csak sikerült leszedni a
territóriumáról.
Régen láttam
olyan elszánt és vehemens támadást, mint amit ez produkált.
Delfin ugrással,
a nádból kirongyolva, szó szerint el akarta pusztítani a cikázó wtd-t.
Mesébe illő
volt…
Azután áttettük a székhelyünket a C bázisra…
Újabb remények,
de megint csak csalódás lett a vége.
Tomi itt is
bezsákolt pár invazív apróságot én meg leakasztottam egy kikötői balint, de
azon kívül, hogy a lángos megint jó volt, más egyéb érdemleges itt sem történt.
Kezdtük úgy
érezni, hogy ez a roller már magától is halad, hajtanunk sem kell, olyan
remekül működik, hogy gyakorlatilag önjáró. J
A lendület
fogy, de azért később csak visszalátogattunk a reménnyel kecsegtető, korai,
első szpotunkra.
Mondanom sem
kell, hogy kár volt…
Itt is csak a
„kukázás” ment sajnos…
A már menetrendszerű kósza balin ehelyütt is jelentkezett, de aztán más egyéb érdemleges nem történt…
Illetve de!
Ízelítőt
kaptunk a helyi, dilettáns, csipeszes, öregedő horgász társadalom modorából,
stílusából, de ha jobban belegondolok, az ott történtek sarkosan ugyan, de sajnos
szinte az egész magyar társadalomra ráhúzhatók nagy vonalakban. Valahogy illik
kicsiny hazánk mai mentalitására.
Nem megyek bele
most jobban a történtekbe, de egyszer majd talán szentelek egy teljes
bejegyzést az ilyen, vagy hasonló történések csokorba gyűjtésének, mert megér
egy misét, annyi szent. #apergetőláthatatlan
Lényeg a lényeg,
hajtottuk a kis szopórollerünket a Balatonon, csak most tandemben, elmondom,
hogy így sem jobb az érzés. J
Reményeim szerint
a harmadik látogatásunk parádés lesz a balinok földjén. Nyilván ilyen pecáknak
is kell lenni, csak ne túl sűrűn és persze ne velünk történjen, a többi nem
számít! J