2018. augusztus 14., kedd

Kiszakadt végre az a „ZSÁK” Ipoly




Jött az az agymenésem, hogy ha már belelendültem a pergetésbe, akkor szeretnék olyan halakat is horogvégre keríteni, amiket még sosem fogtam. Na, például a domolykó pont ilyen…
Adott a történet, hogy a Dunán fogjam meg az elsőt...
Tettem is kísérletet két olyan pályán, ami domit sejtet… Sajnos a fejesek elkerültek.
Úgy döntöttem, akkor kicsit javítok az esélyeimen, és ellátogatok egy domolykó-paradicsomba, ahol teljesülhet végre az álmom… illetve mindjárt kettő is, merthogy régóta tervezgetek egy vadregényes Ipoly pecát.
Sokat nem tököltem, mentem, láttam, de sajnos nem győztem… Az Ipoly sem adta be a hőn áhított halat. 


Három komplett horgászatot tettem fel a kis ragadozókra, de az eredmény az zéró.
Illetve nem totál nulla, mert ezalatt azért csak sikerült 12 db szép, harcos balint megtréfálni.
Jónak jó, és szépnek szép, de nekem tömpekeszeg…
A hely, ahol először voltam ugyan nem rossz, de kiderült, hogy nem a legjobb szakaszt szemeltem ki.
A választott csalik sem bizonyultak túl ütősnek. Változtatnom kellett…
A pergetés hozadéka, hogy az ember műhal függővé válik!!! Ugyan még tagadom a család előtt, de a lelkem mélyén tisztába vagyok vele, hogy beteg lettem!!!  
A készlet nagy részét a bolti darabok teszik ki, viszont van kis hazánknak néhány ügyes kezű Dzsepettója, akik csoda fahalakat adnak ki a kezeik közül. A balin őrületemnek hála jutottam el Feri mesterhez, aki sokaknak adta kezébe álmai halaihoz azt a bizonyos „faragott kulcsot” !!!
Baszki úgy dicsérlek, hogy akár küldhetnél is néhány ingyen csalit…  Horváth Ferenc :-)


A lényeg a lényeg, hogy két balinos wtd mellé még a postázás előtti nap estéjén, egy talonban lévő zero crank-ot is hozzátetettem. Éreztem, hogy ez kell nekem a domolykók becsapásához.
Úgy alakult a hetem, hogy a szerdai nap üresjárat a melóba. Kedd reggel eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg még ma megjönne a csomag, akkor mindjárt kiruccannék egy gyors tesztre az északi határfolyónkra megint. A postás szerintem azt hitte, hogy be vagyok narkózva, olyan szemekkel és vigyorral vettem át a küldeményt, aminek mélyén gondosan csomagolva ott lapultak az új topwaterek… 
Sorsom eldőlt, hajnalban irány a messzi észak!
Terv szerint most néhány tíz kilóméterrel feljebb teszek próbát, Ipolytölgyes magasságában.
A legutóbbi kísérlet alkalmával néhány bokrosabb részt leszámítva, jól járható volt a part. A nagy hőség miatt pedig a mederben sétálgatva cserkeltem a halakat. Ezen felbuzdulva most sem öltöztem túl, pláne, hogy 35 fokot mondtak mára. Egy fürdőgatya, oszt jó van paraszt…
Nem gyengén elbasztam…


Tölgyesre érve olyan dzsindzsa fogadott, hogy a pergető bot helyett inkább machete kellett volna a kezembe… Néhány perc alatt annyi csalán és tüskeszúrás marta a bőröm, hogy ordítani tudtam volna fájdalmamban. Átkoztam a napot…
Kb 1 órát szenvedtem, és kommandóztam a bozótba, hogy viszonylag optimális dobópozíciót vegyek fel. Persze, mire átverekedtem magam, addig minden létező növénylakó hal látványosan távozott a partszélből… Az új lila kézműves volt kapocsba téve, azzal próbáltam kapást kicsikarni. Kaptam két ütést és egy kisebb, arasznyi domi végre megragadt rajta. Persze az örömöm nem lehet maximális, mert pont egy magas part tetején jártam, mikor érkezett a kapás. Próbáltam megreptetni a csöppséget, erre kirázta magából a hármast… nincs szerencsém.

Jöhet a gázolós peca…
A meleg miatt is, de leginkább a véres, hólyagos bőrömnek esett jól az Ipoly simogató vize.
Jól mozgott a kis pufi lila, és még az én sete-suta feederes kezem is pontosan dobálta.
Mégis valahogy azt gondoltam, lehet, egy kisebb darabbal talán eredményesebb leszek. Darabosabb jószág becsapásában nem reménykedtem, és talán a kisebb formákat egyszerűbb becsapni, gondoltam…
Kicsit vészmegoldásnak tűnik így utólag…
Most az előző iránnyal ellentétesen indulok, a dunai torkolat irányába. Szépen meglassul a víz, rengeteg növény és bedőlt fa, vagy nevezhetjük tartásnak is a dolgot, szegélyezte a partoldalt.
Csendben, halkan próbálok haladni a combközépig érő folyócska közepén. Jobbra is, balra is ejtegetem a kis bogarat.
Alig haladtam 50-100 métert, amikor az egyik sűrű vízre hajló fűféle alól végre megütöm az első fejes halat, amit végre a tenyeremig siklathatok… Az örömöm halmozottan nagyobb, mint a kis ragadozó testének mérete… de, aki a kicsit nem becsüli…



Aztán, ha egyszer egy bolt beindul…
Ugyanarról az oldalról egy vízbe dőlt fa töri meg a folyást, és a mögötte lévő pangó részből sikerül a másodikat is becsapni… elképesztő módon rombolt ki az ágas-bogas otthonából.
Szerencsére ez már jóval testesebb alakot öltött.
Fotózgatom, aztán útjára engedem őt is…


Ezután úgy döntöttem, vége a biztonsági játéknak, visszateszem a nagyobb csalit, hátha esetleg egy öregebb nagyfejűt is sikerült lépre csalni vele.
Körülbelül hetven, nyolcvan méterre járok egy középen kiemelkedő sóderos résztől. Kétharmad, egyharmad arányban vágja ketté a rohanó vizet. A kisebbik, csendes ág tűnik szimpatikusnak, pláne, hogy mindjárt a bejáratnál négyzetméter nagyságú vízinövény kompozíció tündököl.
Ha domolykó lennék, én bizony itt laknék. 



Lopakodó üzemmódra kapcsolok… az utolsó ötven méteren már nem is lendítem a botot, még a lélegzetemet is visszafojtom. Végre dobótávra érek…
A kis csatorna közepén loccsan a kis black purple.
Belehúzok egy kicsit, majd megállítom. Ismét mozdítok rajta, gyönyörűen hullámzik. Teljesen olyan, mintha egy páncélos bogár, próbálna megszabadulni a víz fogságából.
A következő tekerésnél pont beér a vélt domi lakásajtaja elé.
Megállítom, azután kopogás gyanánt, picit belepöccintek. Jó házigazda révén azonnal ajtót nyitnak nekem…  Ellentmondást nem tűrően ragadja magához csalimat, a pálcát pedig majdhogynem kitépi a kezemből. Rohanna vissza a takarásba. Közben veszettül dolgozik a bot, és szépen cicereg az orsó.
Annyira jó volt ez a néhány perc, a hely felfedezésétől a brutál kapásig, hogy borzongok, miközben írok. Azt hiszem ez a pergetés sava borsa.


Gyönyörű morcos, mozdonyfejűt van szerencsém fényképezni, hálás vagyok érte…
A sóderpadon úgy döntök, tábort verek. Egyrészt, ezt az élményt meg kell emésztenem, másrészt jól jönne néhány falat a korgó gyomromnak.
A rövidke pihenőt követően útra kelek… Szerencsére a következő etap is eseménydús…
Sikerül még hármat kimozdítani rejtekükből, ebből kettő vissza is hozza a csalit nekem.
Csodálatos reggel…



A következő kanyar külső és belső oldala is hirtelen megmélyül, ezért úgy döntök, kikászálódok és visszabandukolok a kocsihoz.
A Nap már magasan jár, és borzasztóan éget. Szinte húzódik a bőröm, ahol fedetlen a testem.
Rövidke pihenőt követően úgy döntök, gázolva megjárom a reggeli részt újra, mert vannak ígéretes területek. Két helyen is megpróbálok vízre szállni, de olyan bűzös és mély iszap fogadott mindenütt, hogy végül úgy döntök, hazafelé indulok, és közben a múltkori eredménytelen szobi részt megpróbálom újra.
A klíma csak küszködik az utastér hűtésével, üvegen keresztül is perzsel a nyári nap melege.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elég élmény jutott mára, inkább nem kéne erőltetni tovább, még hőgutát kapok. Aztán a vadászösztön győz, csak megállok… legalább néhány dobást muszáj elkövetnem. 


Lesétálok arra a részre, ahol legutóbb is több ütést kaptam, egy csendes hínáros kiszögelléshez.
Ami a múltkor nem ment, most első dobásra bejött.  Nem gigászi, de számomra kedves méret hasítja a vizet, ahogy húzom magam felé. Ez a szobányi terület jó haltartónak bizonyul, ugyanis még kettő domi csábul el a lila kis szörnyemre, igaz az egyik félúton lemarad.
Emellett, meglepetésként, egy szép csíkos bandita is megkívánja a felszínit.
Főnyeremény… 


Ha a szívemre hallgatok, még most is ott pergetnék, de a hőségriadó miatt az eszem győz, és mára leteszem a lantot.
Az Ipolyon ma délelőtt végre kiszakadt a „domolykós zsák”!!!
Adott a rejtőzködő kincseiből egy igencsak tetszetős szeletkét. Idén még mindenképpen visszatérek. Köszönöm Ipoly, Köszönöm Feri… egy csodát alkottál… Feri Blog :-)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése