2018. augusztus 3., péntek

Ellentétes félidő...





Nem cifrázom túl a dolgot. Forrt a vérem a legutóbbi rövidke Tisza-tavi peca után, azt gondolom érthető módon. Szerettem volna mihamarabb visszatérni ebbe a csodás ragadozó paradicsomba, és a korábbinál valamivel több időt szánni a fenekeszegekre. Sokat nem gyötörtem magam, alig 5 nap elteltével már hajnali 3:45-kor robogtam is Tiszafüredre. Nem titkolt céllal balinokat szerettem volna fogni.
Csendes, eseménytelen utam volt lefelé. Beütött a kánikula, hiába a korai indulás, a Nap amint átbukott a horizonton, azonnal hozzákezdte forralni a levegőt. Miután az autót biztonságos és viszonylag árnyékos helyen hagytam, vállamra vettem a horgászbatyumat és határozott léptekkel meneteltem a gát tetején a mai horgászhelyem felé. Hétköznapi nap ellenére viszonylag sokan múlatták az időt horgászbotjaik tövében gubbasztva. Szerencsémre a korábban kiszemelt helyemen csupán egy versenyző foglalatoskodott. Közelebb érve már jól látszott, hogy pakolászik. Szerencsémre nem szét, hanem hazafelé szedelődzködik. Így viszonylag hosszú szakaszt be tudok sétálgatni anélkül, hogy bárkit is kerülgetnék vagy zavarnék. 



Amíg csendben rendezgetem a cuccaimat, ellenőrzöm a kötéseket a boton, beállítom az optimális féket, addig közvetlenül magam előtt 2 gyors rablást látok.
Nem volt túl nagy a fröccsenés, viszonylag kis balint sejtek elkövetőnek. Úgy döntök, egy apró spin mad csalival kezdek. Csendes, halk és szerencsére ballergyilkos is… Most sem kell benne csalódnom, hiszen első húzásra ütést kapok rá… Ugyan nem ragad meg, amin csodálkozok is, mert talán az első olyan akcióm erre a kis finomságra, ami végül nem hoz halat. Gyorsan visszavágom, és szinte centire sikerül másolni az előző vezetési utat. Már közel jár a parthoz, épp készülök magamhoz emelni, mikor gyors ütést és picurka ellenállást érzek. Megjött az első… Kicsire számítottam, de azért ennyire kicsire azért talán mégsem. Úgy döntök, ezek után nem abajgatom a törpéket, úgyhogy gyorsan felkapcsolok egy szép nagy skiter pop-ot. 


Itt jegyezném meg, habár sok jót halottam a popperekről, nekem valahogy még sosem adta be a tutit. Igaz, egy ideje már nem is erőltetem a Dunán. Most azonban itt vagyok, talán csodát teszek vele.
Fröcsögve jön az első dobásból a csali felém, nincs rá érdeklődő…
Hajítom a második dobást, egy belógó száraz bokor elé plöttyen a böszme fehér test.
Kicsit reméltem, hogy azonnal ráront valaki, de ellenállás nélkül terelgetem vissza. Nagy súlya miatt messzire dobható, így elég nagyrészt tudok vele átvizsgálni. Fél távnál úgy döntök, teszek egy kis csavart, és nem egyenesen húzom vissza. Kicsit oldalra lépek, így lehetőségem van egy néhány négyzetméternyi hínáros rész mellett közvetlenül elhúzni. Halat sejtek alatta… Kiderül, nem járok rossz gondolati síkon, mert egy hínárlakó kirombol a zöld takarásából, és méretéhez képest, szinte irreálisan torkozza be a topwatert. Kicsit meredek a part, nehezen jutok fogástávolságba, de mire biztos a talaj a lábam alatt, kellőképpen lefárad a kis mohó. Szinte ellenállás nélkül veszi tudomásul, hogy tarkón ragadom. Szerencsére a horgok jó helyre akadtak, így nagyobb sérülés nélkül engedhetem vissza éltető elemébe. 


Néhány beállóval arrébb sétálok, és ha már egyszer bejött, folytatom a dobálást a nagy fehérrel… Rablások zaját kémlelem a vízen, de csend és nyugalom van.
Jó ideje dobálok már, mikor végre rányúlást kapok, de nem a hagyományos módon. Olyat vert oda az élettelen halamnak, hogy az kirepült a vízből, és legalább 1,5-2 m-rel arrébb ért felszínt újra.
Azt hittem káprázik a szemem, egy ismerős már mesélt ilyen jelenségről, de most akkor is leesett az állam. Bambulni nem volt időm, azonnal próbáltam utolérni és felvenni a kontaktot a poppal…
Folytattam a gyors vezetést, de nem ütött rá újra… Korábban úgy mesélték, ilyenkor vízbeérést követően majdhogynem törvényszerű módon ráharap. Most nem így történt. Mindenesetre az ilyenek láttán egekben a pulzusom.
Van ideje normalizálódni a szívverésemnek, mert a következő legalább 20 percben totál eseménytelenül centizgettem a túlpart fáit, bokrait.
Úgy érzem, eljött a kedvenc csalik ideje… megy a kutya a kapocsba.
Vagy második, vagy harmadik dobást követem el, mikor egy újabb növénytársulás árnyékából becsúszik a mai harmadik kapókeszeg.  Nem hiába szeretem ezt a csalit, rendre felbőszít egy-egy őnt.


Újabb csendes időszak következett… cserélgetem a műcsalikat, de nem kell nekik semmi…
Valahogy újra a fehér köpködőre kerül a sor. Pontos dobásokkal szórom a tározó vizét.
A semmiből újabb felszínről kipattintós jelenetsor játszódik le a szemem előtt… én megint csak ámulok és bámulok. A másodperc törtrésze alatt úgy döntök, hogy a visszacsobbant csalit nem indítom azonnal. Hagyok néhány másodpercnyi időt, hátha az álló csalit bedörgöli… Várhatok én ott napestig, nem kell ez már neki… belemozdítok, és ritmusosan tekerem magam felé…
Minden pöccintésbe belelátom a rablást, de a valóságban ez sajnos nem következik be… Kicsit csalódott vagyok, igazi adrenalinlöket lett volna akasztással zárni egy ilyen csodás eseménysort.  
Mivel már benne járunk a délelőttbe, más színkódú, de ugyanezt a típust gondolom jónak a következő időszakban. Utólag visszagondolva jól döntöttem, mert bár süketnek tűnik a víz, mégis sikerül további 3 kapást kicsikarni, amiből kettő meg is ragad a balin fogatlan szájában. 



Az elmúlt két hónapban mondhatni alig volt nyár, bezzeg most tombol, és a fülledt forróság szinte letaglóz. Fogy az innivalóm, és kezdek éhes is lenni, ezért úgy döntök, hogy egy jó lángos és hideg cola kombóval frissítek egy kicsit. De mindezek előtt egy túlméretezett dobást követően, bokron hagyott csalit mentek, mielőtt egy kósza kenus arra jár, és leakasztja magának, mint szuvenírt.
Mire visszaérek a civilizációba, alig állok a lábamon, annyira kikészít az árnyékban mért 33 fokos hőség. Győzködöm magam, hogy talán nem kellene ezt ma már erőltetni, hiszen a főszereplők sem túl aktívak, alig-alig mutatják magukat. A nagyok gyakorlatilag köddé váltak. Végül úgy döntök, szánok még rá valamennyit, elkalandozok erre-arra, feltérképezek pár új helyet a következő alkalmakra, mert fix hogy lesz még alkalom, nem is olyan sokára. 


Egyetlen említésre méltó eseményt tudok megemlíteni a következő néhány órában. Volt néhány lekövetésem, és egy-egy gyámoltalan odakapásom, de semmi komoly. Aztán, sétálgatás közben egy ingatag stégre lépek fel. Óvatosan mocorgok, a lehető legkevesebb zörgést és hullámkeltést igyekszek kiváltani ezzel. Tömött hínár és tavirózsafal húzódik mindkét oldalon, csupán egy vékony, alig másfél méteres növénymentes folyosó szeli ketté ezt a hatalmas természetes búvóhelyet. Kivárok pár pillanatot, és a lengedező szélben próbálok a tisztás rész végébe dobni. Szinte mesébe illően tökéletes helyre érkezik a fahal. Elindítom, és azonnal ráront!!! Nem is ráront, kvázi a vízből kiugorva támadja meg egy csodaszép ragadozó… de ennek a halnak nagy fogai voltak, és a színe sem ezüstös, merthogy ez nem balin volt, hanem a vizek tigrise. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok arra, amit láttam, és el is kámpicsorodok, ha azon tűnődök, miért is nem akadt meg a csuka??!!! Mert, hogy még fárasztani sem volt alkalmam, nem szúrta meg a hármas horog egyetlen nyavalyás ága sem…Vártam kicsit még aszalódva a napon, hátha visszaáll arra a helyre és van alkalmam újra megpróbálni becsapni.. de hiába…


Furcsa horgászaton vagyok túl. Egyetlen olyan szituáció sem adódott a mai napon, hogy jobb rablás közepébe visszaejtett csalit vett volna le a hal, vagy ami korábban is sokszor eredményesnek bizonyult, hogy cirkáló, víz tetején járőröző balin elé ejtett csalival csapja be az ember. Szinte minden halam takarásból, árnyékot adó növényzetből érkezett. Mindenesetre jó peca volt ma is, sokat tanultam, persze maradéktalanul nem vagyok elégedett, mert még fele-fele arányban sem sikerült halat fogni a kapásokból. Sebaj, lesz jobb is, panaszra nincsen okom. A meccs véget ért!!!
Hazafelé, Poroszló felé az út mellett találok egy olyan szakaszt, amit még szemügyre akartam venni. Bot nélkül lépkedek a parton, és mivel néhány perc alatt több elképesztő spriccelős rablást látok, hamar úgy döntök, a meccs hosszabbítása következik. Kiveszem a pálcát az autóból, de szinte másodpercenként kapkodom fel a fejem, annyira verik a vizet…
Kicsit nehézkes a dobásokat kivitelezni, mert mindenhol belógó fák nehezítik a megfelelő ívű ejtegetést. Közben megvilágosodok, időszakos küszívás eseményébe csöppentem bele.
Rövid, alig 30 méteres szakaszt érint ez a csodás jelenség. Nem tudom, merjek-e nagy számokkal dobálózni, de ha nem láttam több 100 támadást rövid időn belül, akkor egyet sem.
Azt gondoltam, most jött el életem pecája … itt vannak a halak, zabálnak, ami a csövön kifér, egyedül vagyok erre a rengeteg halra, enyém a világ.
Nem akarok nagy drámákba belemenni, de 2,5 órát dobáltam végig úgy, hogy konkrétan le sem szartak a halak. Teljesen mindegy mit húztam, hol húztam, és hogyan húztam nekik.
Úgy éreztem, kézzel előbb fogtam volna balint, mint bármivel. Teszek fel egy videót, ami már akkor készült, mikor már nagyjából lecsengett volt a dolog. Több helyen látszódik, ahogy repkednek a partra a riadt, halálba hajtott snegók. Több alkalommal a balinok is néhány pillanatra szárazra kerültek. Szóval őkelmék mészároltak, én meg csak csorgattam a nyálam tehetetlenül. 

Nagyon bután éreztem magam, majd mikor már minden létező puskaporomat ellőttem, elszakadt a cérna és szélsebesen elviharzottam. Mondhatjuk, hogy a hosszabbításból második félidő lett, és ez egy olyan magyar focira emlékeztető, szenvedést, és tanácstalanságot mutató félidő volt.
Ott volt a lehetőség, hogy degeszre fogjam magam, de nem tudtam élni a lehetőséggel.
Kíváncsi lennék, egy tapasztalt pergető miként tudott volna eredményes lenni?!
Nekem azóta sincs ötletem… Lesz visszavágó…