2025. november 24., hétfő
A kőgörgető sodrás ura...
A hajnal első, reszketeg fényei lassan simítják végig az Ipoly tükrét. A suhanó víz felett vékony páraréteg lebeg, mintha maga a folyó álmodna még a sötétség maradékából. A part menti fűzfaágak ezüstös levelei alig rezdülnek, csupán a madarak neszezése töri meg csendet. Egy-egy halászó jégmadár száll át a víz felett, majd nyomtalanul elvész a túlsó part sűrűn szőtt rengetegében. A levegő friss és hűvös, de már érezni benne az emelkedő nap meleg ígéretét. A harmat gyöngyei apró tükörként csillognak a méregzöld fűszálak hegyén, s a lassan kibontakozó fény aranyszínre festi a partmenti buja szegélyt. A világ ébred - a folyó, a fák, a madarak mind együtt lélegeznek a hajnal első órájában. Az Ipoly partja ilyenkor nem csupán táj: inkább egy csendes, időtlen pillanat, amelyben a természet és a horgász eggyé válik.
Melles csizmában, a víz súlyától tompított léptekkel araszolok előre az apró kavicsos mederben. A folyó lassan hömpölygő tükrén helyenként még valami finom, kékes derengés terül szét. A levegőben időnként a friss iszapillat és a vízről érkező hűvöskés lehelet keveredik, mintha maga a folyó is óvatosan venné a lélegzetét, talán csak azért, hogy ne zavarja a nesztelenül közlekedő „vadászt”.
Csendben - mint egy vízhez szokott árnyék - közelítem meg az ígéretesnek tűnő haltartó helyeket. Minden dobásban ott van a gyakorlott mozdulat eleganciája: a bot egy finom ívet rajzol a levegőben, a zsinór halk suhanással nyúlik utána, a csali pedig úgy fog vizet, mintha csak egy száraz falevél lebegve hullana alá. A domolykók rejtekhelyei mellett sunyin futó áramlatok élénken fodrozódnak, a márnák mederhez simuló alakja pedig néha sejtelemesen villan meg a mélyebb törések oldalán. Feszülten figyelek, hiszen minden apró koppanásnak súlya van. A víz maga mesél: a kavicsok között csusszanó sodrás, a felszínt érintő rovarok tánca, olykor egy-egy nesztelen rablás halk csattanása odébb. Minden olyan idilli, mint egy festményben megdermedt pillant, melyet csak az első kapás húz mozgásba!
Egy bedőlt fa kusza ágrendszere felől hírtelen mozdulat rázza meg a víz felszínét: a domolykó, mint egy árnyékból előtörő villanás, kiront rejtekéből, és hevesen rácsap a gömbölyded csalira. A kapás olyan éles és határozott, mintha maga a folyó rántaná meg a zsinórt. Egy lélegzetnyi csend szakad meg, és máris kezdetét veszi a fárasztás izgalmas, lüktető csatája. A bot karcsú váza finoman remeg a kezemben, a pattanásig feszült zsineg halk, feszült dallamot penget, miközben a fejes újra és újra megpróbálja visszanyerni a szabadságát. A sodrás és a hal közös táncba kezd, én pedig teljes figyelemmel követem minden rezdülésüket. A küzdelem lassan a javamra billen. Végül a víz selymes tükréből kibukkan a bronzosan fénylő test, oldalán a napfény csillan, mintha aranyba mártott pikkelyekkel hálálná meg a tisztes küzdelmet. Kezemben tartva érzem, ahogy még egyszer megfeszül benne az élet, aztán lassan megadja magát a pillanat nyugalmának.
A visszaengedés maga a harmónia: óvatosan bocsájtom vissza éltető elemébe, ahol egy röpke másodpercig még a tenyerem közé simul, majd egy elegáns farcsapással ismét eltűnik a homályba. A folyó mintha hálásan zárná köré a hullámait miközben távozik.
A délelőtt lassú, napfényben fürdő órái egymás után hozzák a mámorító pillanatokat. A telények újra és újra előtörnek lesállásaikból, és suhanó árnyékként követik a nekik szánt faragványokat. Szerencsémre mindannyiszor engednek a jól vezetett technikának. A folyó gyakorta megajándékoz, mintha maga is élvezné a velem való játékot. A nemes küzdelmet minden esetben a visszaengedés elegáns rítusa követi, így teljessé téve az élményt.
Minden tökéletes, mégis valami mélyebb vágy tovább zizeg bennem, mint egy makacsul vissza-visszatérő dallam a fejemben. Úgy érzem az igazi jutalom, a mélyből érkező, megállíthatatlan erejű, legendás folyóvízi harcos még nem mutatkozott meg. A kőgörgető sodrás ura még adós nekem egy találkozással.
Délutánra a víz hangulata is megváltozik: a napfény szöge élesebb, a sodrás mintha határozottabban susogna, és bennem átveszi helyét az elhatározás. Most már minden lendítés, minden megfontolt lépés, minden figyelmes pillant a hőn áhított zsákmánynak szól. A folyó kanyarogva hív magához, egyszerre kihívóan és ígérően. Én pedig készen állok rá, hogy megküzdjek a mély rejtett erejével, végre találkozzak azzal a harcossal, akiért ma jöttem.
A sokadik, türelmesen kivárt dobás után egy sóderzátony mélybe harapó, kavicsos oldalában két finom, szinte alig érezhető koppintás fut végig a zsinóron, majd - mint a villám sujtása - elementáris erejű ütés rázza meg a botot. A kétség legkisebb szikrája sincs bennem: ezt csak egy márna tudja ilyen vehemenciával megtenni. A folyó igazi, vad, zabolátlan harcosa jelentkezett végre.
A hal bődületes erővel fordul a sodrásba, és én szinte azonnal érzem is a karomban azt a nyers, ősi energiát, amely csak egy ilyen folyóvízi lakóban él. A rózsahal-védekezés elszánt és megalkuvás nélküli: a mélybe tör, majd oldalazva igyekszik egy vízalatti fa ágai közé menekülni, ahol talán megtalálhatná a szabadságot. Minden mozdulata olyan, mint amit elképzeltem, pontosan az a küzdelem bontakozik ki, amiről álmodtam. Mindeközben a gondosan összerakott felszerelés maximálisan állja a próbát, mintha maga is részt akarna vállalni ebből a legendás csatából. A küzdelem végül egyre inkább felém billen, s amikor a márna ezüstös teste a víz alól felvillan, már tudom, hogy közel a győzelem. A merítőháló selymes ölelésében csendesedik el a kavargó erő, a torpedótestű harcos ideiglenes nyugalomra lel.
A part szélén térdelek és büszkén, szinte ünnepélyes áhítattal szemlélem a hálóban fekvő, fenséges halat. Őérte jöttem. Miatta jártam végig a kanyargó folyó hosszú ösvényeit, miatta vártam, reméltem, és dobtam újra és újra. A boldogság, amely ebben a pillanatban átjár, leírhatatlan.
Következhet a szabadon bocsájtás magasztos pillanata. Óvatosan visszacsúsztatom őkelmét, a víz pedig lassan köré fonódik, mintha csak maga is üdvözölné visszatérő bajnokát. Aztán egy büszke farokcsapással kilő a mély felé, és eltűnik a kavicsos meder árnyai közt. Csak a fodrozódó víztükör árulja el távozását.
Szerencsés csillagzat alatt jöttem a világra - ezt most a folyó igazolta. Ugyanis az előbbi márnám nem egyedül portyázott ezen a szakaszon, hiszen vele együtt egy nagyobb csapatra leltem. Időnként úgy törtek a felszínre, hogy hátúszóik kecses vonala megtörte a víztükröt, mintha maga a folyó szelleme mutatta volna meg rejtett kincseit egy röpke pillanatra.
Akadtak rontott kapások, hirtelen véget érő fárasztások, amikor a hal javára billent a mérleg nyelve, de mindez még élőbbé, még izgalmasabbá tette a délutánt. A nap végére egy igazán bőséges, sok-halas peca kerekedett, olyan, amelynek emléke egy-egy hullámként tér vissza majd a gondolataimba.
Természetesen sikerült néhány fényképet is készítenem a megfogott, fenséges példányokról: ezüstös testű torpedók, amelyek ott pihentek velem a part menti fövenyen, mintha csak a folyó egy-egy darabját tarthattam volna egy pillanatra a kezemben. Ezek a felvételek később is visszahozzák majd a nap varázsát, a sodrás illatát, a küzdelem izgalmát, a szerencse mosolyát.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)




























