2018. június 5., kedd

Duna, Feeder, Szerelem!







Viszonylag későn jutottam engedélyhez idén, ami teljes mértékben a lustaságomnak köszönhető.
Ennek okán, mire ostromolhattam volna a Dunát, már a tavaszi áradások keserítették az életemet, ezt követően pedig majd minden esetleges célhal ívási ideje fosztott meg a folyóvízi pecák örömétől.
Teljesen padlón voltam…
Odáig fajult a dolog, hogy már pergető botot is a kezembe vettem csak azért, hogy a Duna közelében lehessek.
Végre eljött az én időm mindenféle korlát feloldva, a Duna 230 körül áll, így a szokott helyeim meghorgászhatóak.
Ilyenkor van az, hogy már csak a meló az a tényező, ami gátat szab annak, hogy egy pecával töltött napot töltsek az imádott folyóm kövezésein.
Sebaj, a kevés idő is idő, így hiába csak délre érek ki a partra, pár órára így is jó leszek.
Nincsenek nagy vágyaim, csak olyan alapdolgokat szeretnék már átélni, mint hogy feszíti a zsinórt a folyó rohanó vize, vagy bosszankodni azon, hogy már megint elakadok kitekerés közben, egy-két géb is becsúszhat. Szóval csak a dunai mindennapok… ha még valami jobbféle pecába is sikerül belenyúlnom, az csak hab lesz a tortán.
Egybotos taktikán leszek ma is, mint az esetek 90 %-ban, ha eszik a hal felesleges a két bot, ha pedig nem eszik, akkor pedig szintúgy…
Hamar hadrendbe állítom a pálcát…
Az elkészült végszerelék a következő: 23-as fonott főzsinór, felfűzve egy úszórögzítő, benne egy 150 g-os kosár, alatta egy gumigyöngy ütköző. Ezt követően egy 15 cm-es power gum két, jelen esetben indokolatlanul nagy forgó közé iktatva (nem volt itthon más), majd jön a 16-as fluorocarbon előke, amin egy 10-es méretű Gamakatsu horog van kötve. Ez nekem bevált, felveszi a legkisebb tenyeres karika is, de kijön vele a testesebb márna koma is, szóval igazi arany középút.
Nem viszem túlzásba az etető keverést sem, 2 kg EA pörkölt kajához dobok közel 1 kg barna agyagot (szintén ezek voltak itthon), egy marék süllyedő piros morzsát és 0,5 l a kocsiban kicsit megaszalt nem túl élénk csontit adagolom hozzá majd apránként a keverékhez a horgászat üteméhez igazodva.
Mint említettem, ugyan horgászható a folyó, de azért így is magas a vize. Ezért hiába a 150 g-os kosár, elég rövid a parttól az a távolság, ahol még lehetőségem van fixre tenni a szereléket. A kőszórás végétől csupán néhány méterrel tudom beljebb dobni, ahol a csobbanást követően még mozdulatlan marad a spicc. Ez a rövid pórázos peca… 

Az első óra meglehetősen eseménydúsra sikeredett… 

3 perces ütemes dobálással kezdtem egy alap etetési sávot kialakítani. Szerencsére a halak nem voltak messze, így viszonylag hamar 10-15 perc elteltével már ütötték a spiccet. Az első 3-ról sikerült is lemaradni. Aztán előke hossznövelés mellett döntöttem, ami meghozta a sikert és tökéletes akadás mellett sikerült merítőbe siklatni az első vésett ajkúakat.
Az első óra végére a jó pár paduc mellé beesett a 2018-as év első márnája is, a mérete nem adott akkora élményt, mint maga az a tény, hogy végre kedvenc halam ficánkol a horgon. 



Szóval öröm és boldogság. Csordogál a peca, eszeget a hal. Nem kiemelkedő a mai horgászat eddig, de szerencsére nem is a legrosszabbakból való. A második óra is hasonlóképpen zajlik… paduc, paduc, paduc, majd a végén szintúgy egy kisebb márna zárja a sort.
Aztán valami történt… legalább 20 percig egy árva pöccintés nélkül cserélgettem, frissítgettem a csontikat. Az egyik ilyen dobás után, ahogy letettem a botot az állványra, átbújva próbáltam a spicc alatt lejutni a vízig egy röpke kézmosás erejéig, ekkor azonban egy erős ütéssorozatot éreztem a fejem tetején. Mondanom sem kell majd összeszartam magam.  Megfordulva láttam, hogy bot hajlékonyabbik vége olyan hevesen rángatózott, hogy öröm volt nézni.
Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy csodaszép márna küzd a mélyben…
A mozzanatsort követően csak kézbe vettem a botot, bevágásra már nem volt szükség.
A védekezés vehemenciája szebb halat sejtetett, viszont súlyra meg nem éreztem igazán nagynak, de abban biztos voltam, hogy márna lesz.
Nem az lett!!!
Dunai mércével nézve is tetszetős paduc izmos, hengeres teste tűnt át a folyó sejtelmes leple alól.
Azonnal elkezdtem finomkodni vele, engedtem a féken és óvatosan próbáltam elterelni a kövek és akadók vészjósló közelségétől. Fél szemmel keresni kezdem a merítőt…
Természetesen se híre, se hamva annak az átkozottnak… gondoltam egy merészet, hogy partig húzom és uszony alá fogva rámarkolok. Elsőre nem jött össze a dolog… nem fáradt ki eléggé még, így megugrott, de nem is ez volt a fő baj, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy egy paducnak olyan széles legyen a háta, hogy a két ujjam nem ér le a mellúszók alá!!!(Kellemes gondok)   Döbbenet!!! Újra összeszartam magam!!! 
Szinte már remegő kézzel tettem egy újabb kísérletet a megragadásra, ami szintúgy nem jött össze, de legalább most nem húzott vissza a mélybe a bestia. Így azonnal próbálkoztam újra és végül sikerült biztos fogást találni a testén.
Elvittem a matracig, ahol jobban szemügyre tudtam venni ezt a csodálatos teremtményt…
Elképesztő szépség!!! Az ilyen pillanatokért imádom a vadvízi horgászatot… 



Igyekeztem pár fotóval gyorsan megörökíteni a fogást majd hamar útjára engedni őkelmét.
Az volt a terv, hogy egy lassított felvételt készítek a visszaengedésről, de ez sajnos nem jött össze, mert rafinált módon 1 másodperc alatt kereket oldott az öreg padro, esélyem sem volt!!!
Nem bánkódok a dolgon legalább pár képet sikerült elpattintani róla!
Súlyra nem mértem, cm-ben viszont egészen 46-ig kellett kihúzni a szalagot!
Ez az a pillanat, amikor hátradőlsz a székedben és úgy vagy vele, hogy ha ma már semmi se kerül a horgodra, akkor sincsen semmi gond, amiért jöttél azt megkaptad…
Lehet túl hangosan gondolkodtam, mert egy jó ideig ismét, látszólag értelmetlenül dobáltam magam elé. Már épp kezdett lankadni a figyelmem, mikor a semmiből érkezett egy olyan kapás, ami szinte teljesen lemásolta az előzőt… Néztem volna még egy darabig, ahogy vehemensen, ellentmondást nem tűrően próbálja becibálni a botot a Dunába valami, de ilyen beköszönésre illik reagálni valamit.
A kapás vehemenciája és az azt követő védekezés intenzitása is közel azonos volt az előző paducmatuzsálem produkciójához. Szigorúan próbálta magát tartani a mélyben és rázta a fejét, mint egy megvadult pamplonai bika. Ment a huzavona, majd egyszer csak elakadt a fárasztás menete.
AKADÓ BASSZUS… Próbáltam néhányat rápumpálni, hátha kifordul a kosár a kövek közül…de hiába.
Éreztem, hogy a hal még rúg, viszont a vékony előke nem fogja sokáig bírni a dolgot ez szinte biztos.
Sietősen lépdeltem előre a kövezésen és igyekeztem az elakadás pontja mögé kerülni, hátha az ellenkező irányba ki tudom billenteni. Sajnos ez sem jött be. Csodák csodája a hal közben még mindig a horgon táncolt. Úgy döntöttem engedek zsinórt, neki hadd menjen, majd egy határozott mozdulattal megálljt parancsolok és egy hirtelen emelő mozdulattal felfelé irányba megpróbálom kiemelni a kosarat. A trükk szerencsére bejött… Halunk eközben annyira elkészült az erejével, hogy szinte azonnal megadóan siklott a merítő fej fölé. Vagy csak rácsodálkozott, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy ilyen bénázás sorozat után is merítőbe tudom terelni őt…
Pár centivel kisebb, mint az előző, de Ő is bőven 40 cm felett van…

Kép lett, videó megint nem!!! Egy barom vagyok, elfelejtettem… 
Aztán megint jön az hátradőlés és semmibe dobálás…
Mivel vészesen fogy a mai pecára szánt időm, úgy döntöttem kicsit megpörgetem a végét, rendesen megdurrantottam élő anyaggal a maradék tápot. Valamint a viszonylag kis űrtartalmú kosarat egy dupla akkorára cseréltem. Súlyra megegyezik a kettő, ám a befogadóképessége duplája az előzőnek.
Az eredmény nem maradt el… a paducok hamar visszatértek az etetésre és villámgyors mozdulattal próbálták lelopni a nyűveket a horogról.
A sok kicsi után megint beesett egy szebbecske, ami merítést követően kimerevedett, jobbnak láttam azonnal visszaengedni nehogy baja legyen. Kamerázni most sem volt sok időm, mert amint vizet ért az orra hegye, már rúgta is el magát tőlem és tört vissza a mélybe!
Záró akkordként néhány ifjonc még borzolta a kedélyeket, de komolyabb, említésre méltó esemény már nem történt.
Mázlista vagyok, megint kaptam a Duna csodálatos egészéből egy szeletkét! Köszönöm!