2018. június 14., csütörtök

Mennyi? 49! Mi 49? Mi mennyi?



  Padró...

Június van és az ország jelenlegi időjárása inkább hasonlít valamelyik latin-amerikai ország éghajlatához, mint az ilyenkor megszokott közép-európai viszonyokhoz. Minden délelőtt nagy mennyiségű csapadék áztatja a földeket, dörgéssel és villámlással kísérve. Aztán egy varázsütésre a komor felhőtakaró alól kivirít a Nap, és a hőmérő higanyszála rohamléptekben kúszik bőven 30 fok fölé.
Mindezt fojtós, brutál párával kísérve. Kikészíti az embert, nehéz koncentrálni, főleg a munkára.
Délután kettő óra van, kevesen indulnak ilyenkor pecázni, viszont szakadozik a felhőzet és a reggeli zuhénak már csak a pocsolyában fürdőző rigók adnak tanúbizonyságot.
Váltóruha, esőkabát és persze horgászernyő is van a súlyos pakkban, amit vonszolok az autóm felé. Néhány izzadságcsepp bizony legördül, mire mindent a helyére pakolok. Rinyának helye nincs, a szórakozásért bizony meg kell szenvedni. A mai napon új helyet szeretnék kipróbálni. Mondhatni ismerős vagyok a szakaszon, viszont ezt a részt eddig nem próbáltam, hát épp itt az ideje.
Útközben még beugrok a horgászboltba, mert csontim az nincs. A „nyüves” hűtő ajtaja mögött néhány dobozka pihen csak, amiben meggyötört, alig mozgó, lestrapált csontik tespednek.
800 pénz a fél liter, ezt a mennyiséget szántam a mai pár órára, ami önmagában nem olcsóság és, hogy ezért még ilyen silány is az áru… kicsit eltűnődtem. A következő pecabolt elég messze van, nem esik útba, szóval magamhoz ragadok egy tégelyt, és némi fintorral az arcomon a kasszához ballagok. Kifejező lehetett az ábrázatom, mert az eladó rögvest elmesélte hogyan jártak, áramszünet, miegymás. Minden csonti befulladt, kb ez volt még menthető állapotban. Viszont, így csak egy jelképes összeget kért érte, ami rendes dolog volt tőle. Mellédobtam még 1 kg búzát, valamint egy zacskó löszös agyagot, amikből további kedvezményt kaptam, így hamar feledtették velem a silány csonti okozta sokk élményt. Korrekt üzletpolitika. 
Minden megvan, ami kell, irány a part.
Amíg a folyóhoz érek, két kisebb zivatarba futok bele, csak intenzívre kapcsolt ablaktörlő lapát használata mellett látom az utat megfelelően.
Kezdésnek mindjárt a sátras ernyőt rögzítem fixre. Leszúróval és kövekkel is próbálom stabilizálni, mert a szél most éppen élénken lengedezik. Csak ezután jöhet a bot üzemkészre szerelése és az etetőanyag készre gyúrása. Nem cifráztam túl megint dolgot. 2 kg pörkölt magvas kaja, az imént vásárolt 1 kg főtt búza, majd a 2 kg löszös nehezítő anyag. Mostanában rászoktam erre az agyagtípusra, mert ha beáll a hal az etetésre, a süllyedő kosárból kioldódó löszfelhő azonnal a végszerelékre fókuszálja az uszonyosok figyelmét. Rengetegszer fordul elő, hogy a bot még a kézben van, mikor a paduc, vagy a márna, már szinte röptében ráveti magát a horogra. Megfigyelhető ez a jelenség egyébként is, ha tömegesen vannak jelen a halak, de ebben az esetben lényegesen többször.
Legutóbb bevált, hogy nagy űrtartalmú kosarakkal nyitok, és ha stabil az etetés, akkor kisebb beltartalmú, de ugyanolyan alaptömegű kosárra váltok. Amennyiben folyamatosak a kapások, ugyanúgy helyben tarthatóak a halak így is. Viszont, ha csökken az érdeklődés, ismét mehetnek vissza a „nagyágyúk”. 

 Csak űrméretre van különbség...

Az első néhány dobások egyike márnát ad. Nem az értékelhető fajtából, de legalább erős az utánpótlás a fővárosi szakaszon. Mindig megmosolygom a dolgot, tudván, hogy miféle erőgép cseperedik ebből az arasznyi jószágból pár éven belül. 

Csak pár év és lecsavarja a botot...

Gyötör a meleg és a pára, nehezen akaródzik kimenni a fák és az ernyő takarásából a napra. Viszont, ha nincsen kapás, akkor durván 3 percenként meg kell tennem ezt. Ha kapás van, akkor persze előbb. 
Érdekes módon ilyenkor kevésbbé kell noszogatnom magam. :-)
Egyre több embernél láttam, és lassan én is kezdek rászokni a dologra, hogy jegyzetelgetek peca közben. Alapból felírom mettől meddig voltam kint. Mit és mennyi etetőt keverek és használok el.
Órákra lebontva a kapások, és fogott halak arányát és persze fajtáját. Nem vagyok különösebben statisztikázós, de horgászat végeztével, jó visszanézni a számokat. Szóval rászoktam.
Ennek fényében szépen húzgálom a strigulákat. Sok a kapás és szerencsére nagy százalékkal halra is váltom őket, pedig paducdömping van. Mint tudjuk, azért a vésett ajkú had gyakran csúfot űz velünk, parton szorgoskodó lelkes amatőrökkel. 

 Siheder...

Néhány ifi kategóriás márna töri csak meg a futószalagon érkező, egyenméretű paduc sereg áradatát.
Jó móka ez, viszont kicsit várom, hogy a Nap az esti órákban kicsit alább bukjon, a „sáskahad” odébb álljon, hátha nagyobb teret engednek a testesebb halaknak is.
A szürkület eljövetelével valóban faképnél hagytak a padrók. 

Ez a mai méret...

Egyszer csak olyan érzés kerített hatalmába, amit imádok. Amikor érzed, hogy minden dobásban benne van a nagy hal. Megfeszülten várod, mikor bólint a spicc. Minden rezdülésre ugrik a kezed a nyélre.
Na most, na most és akkor egyszer csak bummmm. Tényleg villámcsapásszerűen kezdi tépni a botot befelé.
Bevágást követően végre erős ellenállást érzek. Azonnal fel is pattanok és ellépek a kirohanó hal irányába, nem akartam a klipszel vacakolni és így azonnal nyertem néhány métert. Szükség is volt rá, mert első kiugrásra elég sok madzagot követelt magának. A bot karikában és szépen lassan őrli fel a nemes ellenfél kitartását, és erejét. Minden terv szerint alakul. Nem kapkodok, türelmesen lopom a távolságot, kell nekem ez a hal. Aztán valami történt… csodák csodája valahogy lefordult. A horog néhány dobással előtte lett cserélve, most is tűhegyes, mégis kereket oldott. Hazudnék, ha azt mondanám életem hala volt, és persze az elvesztett halakra mindig azt mondjuk, hogy bitang nagyok voltak, de ez most tényleg nem volt rossz darab…
Nincs idő keseregni, azonnal lendítem vissza a motyót…
Újabb jó kapást várok, de ahogy telnek a percek, egyre jobban múlik a láz…
Vetek egy pillantást a kis könyvecském koszos lapjaira, számolom a strigulákat, 49 db hal.
Szép lett volna 50-nek az előző harcos. Na, de még van időm, ha nem is sok. Új lendülettel rohamoztam a folyót, csak az ötvenes szám lebegett a szemem előtt. Jó lesz paduc is, vagy egy kis karika, ha már márnát nem is ajándékoz többet az öreglány mára.
Semmi!!!
Egy árva pöccintés nélkül húztam le közel másfél órát a tök sötétben, arra az utolsó „kilépő” halra várva.
Szomorkodásra azért úgy gondolom nincs okom egy percig sem, hiszen igazán bőkezű volt ma is az öreg, hömpölygő folyó… SZÓVAL ENNYI, AZ ANNYI!


 Az igazán nagy sajna ma nem lett meg...