Padró...
Június van és az
ország jelenlegi időjárása inkább hasonlít valamelyik latin-amerikai ország
éghajlatához, mint az ilyenkor megszokott közép-európai viszonyokhoz. Minden
délelőtt nagy mennyiségű csapadék áztatja a földeket, dörgéssel és villámlással
kísérve. Aztán egy varázsütésre a komor felhőtakaró alól kivirít a Nap, és a
hőmérő higanyszála rohamléptekben kúszik bőven 30 fok fölé.
Mindezt fojtós,
brutál párával kísérve. Kikészíti az embert, nehéz koncentrálni, főleg a
munkára.
Délután kettő óra
van, kevesen indulnak ilyenkor pecázni, viszont szakadozik a felhőzet és a
reggeli zuhénak már csak a pocsolyában fürdőző rigók adnak tanúbizonyságot.
Váltóruha, esőkabát
és persze horgászernyő is van a súlyos pakkban, amit vonszolok az autóm felé.
Néhány izzadságcsepp bizony legördül, mire mindent a helyére pakolok. Rinyának
helye nincs, a szórakozásért bizony meg kell szenvedni. A mai napon új helyet
szeretnék kipróbálni. Mondhatni ismerős vagyok a szakaszon, viszont ezt a részt
eddig nem próbáltam, hát épp itt az ideje.
Útközben még
beugrok a horgászboltba, mert csontim az nincs. A „nyüves” hűtő ajtaja mögött
néhány dobozka pihen csak, amiben meggyötört, alig mozgó, lestrapált csontik
tespednek.
800 pénz a fél
liter, ezt a mennyiséget szántam a mai pár órára, ami önmagában nem olcsóság
és, hogy ezért még ilyen silány is az áru… kicsit eltűnődtem. A következő
pecabolt elég messze van, nem esik útba, szóval magamhoz ragadok egy tégelyt,
és némi fintorral az arcomon a kasszához ballagok. Kifejező lehetett az
ábrázatom, mert az eladó rögvest elmesélte hogyan jártak, áramszünet, miegymás.
Minden csonti befulladt, kb ez volt még menthető állapotban. Viszont, így csak
egy jelképes összeget kért érte, ami rendes dolog volt tőle. Mellédobtam még 1
kg búzát, valamint egy zacskó löszös agyagot, amikből további kedvezményt
kaptam, így hamar feledtették velem a silány csonti okozta sokk élményt.
Korrekt üzletpolitika.
Minden megvan, ami
kell, irány a part.
Amíg a folyóhoz
érek, két kisebb zivatarba futok bele, csak intenzívre kapcsolt ablaktörlő
lapát használata mellett látom az utat megfelelően.
Kezdésnek mindjárt
a sátras ernyőt rögzítem fixre. Leszúróval és kövekkel is próbálom
stabilizálni, mert a szél most éppen élénken lengedezik. Csak ezután jöhet a
bot üzemkészre szerelése és az etetőanyag készre gyúrása. Nem cifráztam túl
megint dolgot. 2 kg pörkölt magvas kaja, az imént vásárolt 1 kg főtt búza, majd
a 2 kg löszös nehezítő anyag. Mostanában rászoktam erre az agyagtípusra, mert
ha beáll a hal az etetésre, a süllyedő kosárból kioldódó löszfelhő azonnal a
végszerelékre fókuszálja az uszonyosok figyelmét. Rengetegszer fordul elő, hogy
a bot még a kézben van, mikor a paduc, vagy a márna, már szinte röptében ráveti
magát a horogra. Megfigyelhető ez a jelenség egyébként is, ha tömegesen vannak
jelen a halak, de ebben az esetben lényegesen többször.
Legutóbb bevált,
hogy nagy űrtartalmú kosarakkal nyitok, és ha stabil az etetés, akkor kisebb
beltartalmú, de ugyanolyan alaptömegű kosárra váltok. Amennyiben folyamatosak a
kapások, ugyanúgy helyben tarthatóak a halak így is. Viszont, ha csökken az
érdeklődés, ismét mehetnek vissza a „nagyágyúk”.
Csak űrméretre van különbség...
Az első néhány
dobások egyike márnát ad. Nem az értékelhető fajtából, de legalább erős az
utánpótlás a fővárosi szakaszon. Mindig megmosolygom a dolgot, tudván, hogy miféle
erőgép cseperedik ebből az arasznyi jószágból pár éven belül.
Csak pár év és lecsavarja a botot...
Gyötör a meleg és a
pára, nehezen akaródzik kimenni a fák és az ernyő takarásából a napra. Viszont,
ha nincsen kapás, akkor durván 3 percenként meg kell tennem ezt. Ha kapás van,
akkor persze előbb.
Érdekes módon
ilyenkor kevésbbé kell noszogatnom magam. :-)
Egyre több embernél
láttam, és lassan én is kezdek rászokni a dologra, hogy jegyzetelgetek peca
közben. Alapból felírom mettől meddig voltam kint. Mit és mennyi etetőt keverek
és használok el.
Órákra lebontva a
kapások, és fogott halak arányát és persze fajtáját. Nem vagyok különösebben
statisztikázós, de horgászat végeztével, jó visszanézni a számokat. Szóval
rászoktam.
Ennek fényében
szépen húzgálom a strigulákat. Sok a kapás és szerencsére nagy százalékkal
halra is váltom őket, pedig paducdömping van. Mint tudjuk, azért a vésett ajkú
had gyakran csúfot űz velünk, parton szorgoskodó lelkes amatőrökkel.
Siheder...
Néhány ifi
kategóriás márna töri csak meg a futószalagon érkező, egyenméretű paduc sereg
áradatát.
Jó móka ez, viszont
kicsit várom, hogy a Nap az esti órákban kicsit alább bukjon, a „sáskahad”
odébb álljon, hátha nagyobb teret engednek a testesebb halaknak is.
A szürkület
eljövetelével valóban faképnél hagytak a padrók.
Ez a mai méret...
Egyszer csak olyan
érzés kerített hatalmába, amit imádok. Amikor érzed, hogy minden dobásban benne
van a nagy hal. Megfeszülten várod, mikor bólint a spicc. Minden rezdülésre
ugrik a kezed a nyélre.
Na most, na most és
akkor egyszer csak bummmm. Tényleg villámcsapásszerűen kezdi tépni a botot
befelé.
Bevágást követően
végre erős ellenállást érzek. Azonnal fel is pattanok és ellépek a kirohanó hal
irányába, nem akartam a klipszel vacakolni és így azonnal nyertem néhány
métert. Szükség is volt rá, mert első kiugrásra elég sok madzagot követelt
magának. A bot karikában és szépen lassan őrli fel a nemes ellenfél kitartását,
és erejét. Minden terv szerint alakul. Nem kapkodok, türelmesen lopom a
távolságot, kell nekem ez a hal. Aztán valami történt… csodák csodája valahogy
lefordult. A horog néhány dobással előtte lett cserélve, most is tűhegyes,
mégis kereket oldott. Hazudnék, ha azt mondanám életem hala volt, és persze az
elvesztett halakra mindig azt mondjuk, hogy bitang nagyok voltak, de ez most
tényleg nem volt rossz darab…
Nincs idő
keseregni, azonnal lendítem vissza a motyót…
Újabb jó kapást
várok, de ahogy telnek a percek, egyre jobban múlik a láz…
Vetek egy
pillantást a kis könyvecském koszos lapjaira, számolom a strigulákat, 49 db
hal.
Szép lett volna
50-nek az előző harcos. Na, de még van időm, ha nem is sok. Új lendülettel
rohamoztam a folyót, csak az ötvenes szám lebegett a szemem előtt. Jó lesz
paduc is, vagy egy kis karika, ha már márnát nem is ajándékoz többet az
öreglány mára.
Semmi!!!
Egy árva pöccintés
nélkül húztam le közel másfél órát a tök sötétben, arra az utolsó „kilépő”
halra várva.
Szomorkodásra azért
úgy gondolom nincs okom egy percig sem, hiszen igazán bőkezű volt ma is az
öreg, hömpölygő folyó… SZÓVAL ENNYI, AZ ANNYI!
Az igazán nagy sajna ma nem lett meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése