A Duna vasárnap is nyitva tart...

Sokan nem hittük, mégis valóssá vált a vasárnapi zárva tartás felelőtlen gondolata. Vajon ezek után a magyar emberek miként és hogyan próbálják elütni a hét utolsó napjaira kötelezővé tett szabadnapjaikat?!?! Azt gondolom ez a jövő zenéje, minden esetre ha már ilyen csodás tavaszi időben van részünk, akkor én a horgászat semmihez sem fogható örömei mellett teszem le a voksomat. Hol másutt, mint a Dunán...

Melegedő folyó...

Alig egy héttel ezelőtt jártam az öreg folyón és a viszonylag hideg víz ellenére is sikerült néhány kapást kicsikarnom, sőt meglehetősen szép és egészséges marcikat is sikerült a hálóba terelnem, egy rövidke ideig.

Azóta a +15-18 fokos napi csúcshőmérsékleteknek köszönhetően a folyó vize, szinte napról-napra fél fokkal melegszik, amivel arányosan a fogási esélyeink is egyre csak növekednek.
Sokan azt gondolják, hogy az állóvizekhez hasonló módon ilyenkor kora tavasszal elsőként a keszeg népség nyeri vissza aktivitását és kezdenek neki a szélvizekbe az intenzív táplálkozásnak.
Ám a Duna teljesen más tészta...
Ősszel az apróbb fehérhalak előbb keresik fel telelő helyiket és a márnák maradnak a drasztikus hőmérséklet csökkenésig a partközeli zónákban. Tavasszal sincs ez másként, hiszen előbb talállkozhatunk a bajszosokkal a szélvizeken, mint a keszegnépség képviselőivel. Tehát érdemes, a március első napjain is a márnák nyomába eredni. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint, hogy túl a 3-ik pecámon, a márciusi hónapban 9:1-re a márnák nyertek, ami a fogási arányokat illeti.
Most persze mondhatnánk, hogy mert nyilván erős, kizárólag a rózsahalak megfogására alkalmas végszerelékkel horgászok, melyet esélyük sincs felvenni a paducoknak, szilváknak, jászoknak és társaiknak. Mindenkit megnyugtatok, ez még csak véletlenül sincs így! :-)

Végszerelék...

Nem szeretném túlragozni a dolgot, hiszen korábban már elég sokat írtam arról, hogy melyik a számomra legkedvesebb szerelék, ami legtöbbször kapáshoz juttat és nagy százalékban biztonságosan merítőbe is terelhetőek vele a Dunai halak.
Viszont valamire mégis kitérnék, hiszen az előző írásomban, enyhén szólva is, de leszerepeltek az általam először használt szakáll nélküli horgok, elsősorban a halmegtartó képességük szempontjából.
Akkor megfogadtam, hogy amint lehetőségem adódik, mindenképpen adok még esélyt az említett kampóknak és ez így is lett...
Őszintén megmondom a kudarc élmény után, a következő peca első halánál, szinte remegő lábbal fárasztottam ellenfelem és bíztam a csodában, hogy az apró 12-es méretű barbless horog stabilan tartsa meg halamat a merítésig. Siker!!!
Majd ezt követően és azóta, majd' minden kapás után egyetlen lefordulás, horog kipattanás nélkül, kitűnőre vizsgáztak a Preston PR 36-os horgai. Az erős kagylón edzett szájban alig tűszúrásnyi seb keletkezett. Igazán halbarát megoldás...

Visszatérve a vasárnaphoz...

Nem érkeztem korán a kövezésre, ám a parton rajtam kívűl egy teremtett lélek sem kísértette a szerencséjét. Elmormoltam magamaban, hogy nesze neked senki sem dolgozik, pecára azonban mégsincs senkinek ideje. Komótosan pakolásztam, kötözgettem és élveztem a napsütést. Fél szemmel  persze azért a rohanó Duna felszínét kémleltem, egy-egy kósza csobbanásban reménykedtem, ami talán elárulja a jelenlegi távot, ahol szívesen tartózkodnak és talán táplálkoznak is a pikkelyesek. Segítséget azonban nem kaptam...

Nem maradt más, a nehéz 5 oz kosárral elkezdtem különböző távokon kísérletezni. Kerestem azt a határt, ahol az üres kosár még fixen ellenáll a rohanó víz erejének és természetesen viszonylag akadómentes a terep.
Néhány perc alatt sikerült ezt a vonalat megtalálnom és kezdődhetett, a kiakasztott zsinórklipsszel történő 5-8 percenkénti dobásokkal kialakított etetőanyag sáv létrehozása. A korábbi két peca tanulságaiból kiindulva nem számítottam egyhamar kapásra, hiszen mindkét esetben majd' két óra kellet ahhoz, hogy elhúzzák a spiccet. Ennek tudatában szórtam a tömött kosarakat és nagy meglepetésemre, talán a harmadik lendítést követően a csobbanást után szinte azonnal, maszatolós, de azért jól látható kapással jelentkezett az első vendég. Szinte a márna szájába dobtam a horgot...
Rövid tusa után megadóan csúszott a hálóba, a körülbelűl 45 cm forma marci.
Ezután következett, a már mentrendszerűnek mondható CSÖND.

A Harc...

Alig egy órája süttettem magam a vízparton, amikor szinte a semmiből érkezett, egy igazán tetszetős botra húzós kapás. Végre olyan igazán szemet gyönyörködtető márnás mozdulatsor.
Azonnal a nyélért nyúltam és felvettem a kontaktust a hallal. Nemcsak a kapás milyensége, de az első kirohanás ereje is azt sejtette, bizony szép jószág küzd a horgon. Szempillantás alatt lepörgettte a klipszig a zsinórt, így kénytelen voltam székemből felpattanva, öles léptekkel a köveken bugdácsolva lekövetni a folyónak lefelé rohanó hal mozgását.
Szép hosszú percekig tartó csatározásba kezdtünk, változó intenzitású, ám folyamatos harcban volt részem.
Az időközben benépesült parton kisebb szurkolótábor alakult ki, a hátam mögött kutyasétáltatók,  biciklisek maroknyi csoportja, halk drukkolása és persze jó tanácsai zengtek a parton, miszerint mit és hogyan is kellene csinálni fárasztás közben (persze gibicnek semmi sem drága) alapon.
Sokáig tartotta magát a mélyben, ez már darabosabb példányt sejtetett, de igazán komolyan csak akkor vettem a dolgot, mikor hengeres teste először átsejlett a szélborzolta Duna felszíne alól.
A 60 cm-es merítőbe csupán harmadik próbálkozásra sikerült belecsúsztatni, addig sehogyan sem akart beleférni. Végül azért csak meglett a koma...

Kora délutánig...

Ebben a márciusi időszakban megfigyeltem, hogy a kapások délután kettő óra magasságában szinte teljesen abbamaradnak. Persze, ha megvárnám az estét és sötétedés után is horgásznék, ismét eredményes lehetnék, de ezt mint ahogy korábban, úgy most sem teszem. Ilyenkor azért még hamar lehűl a levegő és a napközben kellemesen simogató szél a későbbiekben igencsak metszővé válik. Ekkor szépen veszem a sátorfám és hazaoldalgok. Tehát jó esetben addig horgászom, még a nap ereje kitart.
De még csak a déli harangszó hallatszik a távolból, tehát még bőven van időm.
A víz hőfoka valamivel több mint 7 fok, ami még azért mindig hidegnek számít, noha azért mint látjuk halat azért már ad a kitartó próbálkozásért cserébe.
Célhalunk, amennyiben az a márna, ilyenkor sajnos nem tartható meg az etetésen huzamosabb ideig. Jól megfigyelhető, hogy semmi, de semmi periódikusság nincs még a kapások között. Egy-egy kósza egyed cirkál csupán a partról még kényelmesen meghorgászható részeken. Belőlük lehet néhányat horogra csalni a nap folyamán.
Mire belefordulunk a késő délutánba, újabb két egészséges, jól küzdő márnát sikerül szákolni.
Közben néhány horgász cimbora is a partra téved, innentől inkább az eszmecsere, ami igazán foglalkoztat, a peca aznapra már nem motivál. Úgy érzem nem lehet panaszra okom, hiszen négy gyönyörű harcos bajszossal ajándékozott meg a kora tavaszi DUNA...

Minden kezdet nehéz...

Végre ismét feszíti a Duna vize...

Végre március van és még ha csiga tempóban is, de szerencsére felfelé kúszik a hőmérő higanyszála. A nappalok már kimondottan kellemesnek mondhatók, csak az éjszakai enyhe fagyok és a kissé színtelen táj emlékeztet arra, hogy nem is olyan rég még az ólomlábakon járó tél volt az uralkodó.
A melegedő időjárásnak köszönhetően vizeink hőmérésklete is napról-napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul. A környékbeli tavakon már javában fogják a békés halakat, de a Duna az más tészta, itt semmi sem ilyen egyszerű. Minden esetre egy próbát már igazán megér.

Szerencsére ezek a monstrumok mindig a folyó másik odalán közlekednek...

Első peca...

Eljött a napja annak, hogy néhány órára szerencsét próbáljak a Dunán. A folyó hőfoka Budapesten még nics 6 celsius fok sem. Egész pontosan 5,7 fok az adott napon. Egy kisebb áradast követően vagyunk éppen. Szép lassú, de folyamatos apadás mutatkozik a grafikonon, mindezek ellenére szerencsére azért bőven van még víz a mederbe.
A 2015-ös esztendő első pecáját oda terveztem, ahol a tavalyi esztendőben, dátum szerint épp egy évvel és egy nappal korábban, már az első peca márnát és néhány jobb kapást adott. Némiképp melegebb volt már a víz hőfoka akkor, de azért kellő optimizmussal vágtam neki, a délutáni pár órának.

2014-ben az első peca első hala...

A déli órákban érkeztem a partra, bevallom őszintén kicsit fura érzés, amolyan bizonytalanság járta át a mozdulataimat. Ezalatt a néhány téli hónap alatt igencsak berozsdásodik az ember fia. Amég a szezonban kis túlzással csukott szemmel vagy akár az éjszaka sötéjében is képes vagyok tökéletesen megkötött szerelékeket készíteni, most mégis kicsit sete-suta mozdulatokkal és komótos tempóban készül a végszerelék és legalább egy tucat horogelőke, mert ugyebár az fogyóeszköz a Dunán.

Nehéz fegyverzet...

Jöhet az etetőanyag keverés...

Sokat morfondíroztam egy ilyen korai hidegvízi pecára milyen színű és ízvilágú eteővel készüljek.
Végül úgy döntöttem, egy világos talán túl élénk színű és a nyári időszakban használatos etetőt keverek  össze egy fekete kimondottan hidegvízi örleménnyel. Mindezt természetesen jó adag barna agyaggal dúsítottam, ami fontos szerepet játszott a nemcsak a keverék nehezítésében, de a megfelelő szín kialakításában is. Persze mit sem ér egy ilyen mix, ha nem használunk hozzá kellő mennyiségű fehérjebombaként szolgáló csontkukacot.

Tartalmas etetőanyag...

Több mint 200g összsúlyban...

Végre megkezdődhetett a peca...

Lendültek az első dobások. Miután sikerült megtalálni a megfelő távot, ahol még stabilan megáll az 5oz folyóvízi kosár és nem mellesleg akadómentes is a rész következhetett a zsinór klipszbe történő kiakasztás. Ezzel lehet biztosítani, hogy mindig ugyanoda érkezzenek a finomsággal megtömött kosarak. Ezáltal létrehozunk egy etetőanyag folyosót, ami biztosítja számunkra a távolabb keresgélő halak számára az egyenes utat a felcsalizott horgunkhoz. Persze ilyenkor hideg víz esetén lényegesen több idő mire felkeltjük kedvenceink érdeklődését és rátalálnak a "terített asztalra".

Minden évszakban fontos eleme a Dunai pecáknak...

Mindezek tudatában megállás nélkül rendültlenül szórtam a nehéz kosarakat, melyek bombaként robbantották szét a rohanó Duna felszínét.
Telt-múlt az idő és lassan órák óta várom a csodát. Átfutott az agyamon, hogy talán még tényleg őrültség ilyen hideg víznél, nappali órákban márnára horgászni. Csupán a belső vívódás elején tartok, amikor a semmiből bődületes ütés sorozatot kapok, az addig mozdulatlanul feszűlő spiccre.
A másodperc tört része alatt már kezemben hajladozik a bot, amit az év első márnája próbál kitépni a szorításomból. Erejéből és kitartásából megfordul a fejemben, hogy talán külső akadás történt, ettől tartja magát ilyen határozottan a mélyben és rohan ki többször szinte megállíthatatlan módon. Ám lassacskán felőrlöm az elejét és az enyhén opálos vízből átselylik egy gyönyörű sodrófa vadvízi harcos sziluettje.
Lenyúlok a merítőért és lassan halam mögé engedem és várom, hogy a hibátlan példány a folyó hátán belecsússzon az ideiglenes rabságot jelentő hálóba. Azonban a most először használt szakáll nélküli horog egyszercsak kipattan a szájából és egy farok csapással idejekorán búcsút int.

 Vajon a szakáll nélküli horog miatt vesztettem el ma mindkét halamat???

Sokáig nem csüggedek! Annak reményében, hogy nem egydül kóricál, hanem bandába verődve társai is elöttem kutakodnak, szinte azonnal újra lendítem a pálcát. Majd újra, újra és újra...
Sajnos újabb óra telik el a legapróbb mozdítás nélkül. Lassan kezdek átfagyni a szünni nem akaró szél érezteti hatását. Idővel a feladás gondolata fogalmazódik meg bennem. Ekkor a semmiből, tipikus paducos gyors kapás sorozatot kapok. Szerencsére utólérem és rövidke fárasztást követően hamar a parti kövezésen botorkálva ismételten a merítésre készülök, amikor kísértetiesen hasonló módon ez a halam is lefordul. Mint az előbb, úgy most is végig feszes zsinórral történt a fárasztás, azt gondolom nem hibáztam a merítést megelőző pillanatokban. Hogy a szakáll nélküli horog vagy csupán puszta balszerencse hozadéka volt a halvesztés?! Azt sajnos nem tudom megmondani. A késöbbiekben azért még tesztelem ezeket a barbless horgokat a Dunán.
Most azonban a hazaút mellett döntök. Pozitív és negatív élményeket adott ma a szeszélyes kora tavaszi Duna. Hamarosan ismét próbát teszek...

Sajnos nem ejtett rabul egyetlen halat sem a mai napon...

Sarkallatos pontok...

Minden horgászember a saját maga pecáiból tanul a legtöbbet. Legyen szó sikeres vagy éppen betlis napról, mindennek megvan a maga miértje. Érdemes tehát, némi időt szakaítani arra is, hogy számot vessünk azzal, mik is voltak azok a sarkallatos pontjai az aznapi pecánknak, amik sikerünket vagy éppen kudarcunkat eredményezték!

Túl vagyok az első klasszikusnak mondható, igazán eredményes októberi pecámon. Első körben azt terveztem, hogy leírom egy élménybeszámoló formájában az egész nap eseményeit, de szerencsére annyi pozitív élmény ért, hogy nem csak ebbe, de következő havi újságban sem férne el!

Ezért úgy döntöttem, inkább a peca végeztével levont konzekvenciát osztom most meg veletek.

Alap dolgokat, amik nagyban meghatározzák sikerre vagy kudarcra vagyunk ítéltetve az aznapi túránk során.

A hely és az idő...

A legtöbb embernek, aki a vízek szerelmese, nem adatik meg az a kiváltság, hogy akkor és oda menjen éppen pecázni, amikor az, halfogás szempontjából a legoptimálisabb.

Azt gondolom vagyunk ezzel így egy páran, hogy első a munka, a család és egyéb kötelességek majd csak az után következhet a hobbinkra szánt idő. Ilyenkor persze fittyet hányunk arra, hogy éppen milyen az időjárás, a vízállás vagy a halak kapókedve. Kimegyünk és megpróbáljuk kihozni az adott napból a maximumot. Mint korábban említettem már október első napjaiban járunk. Szerencsére a szeptemberi, szinte folyamatos áradásoknak nyoma sincs. Partra érkezésemkor budapesti mércével mérve 280cm-es, viszonylag letisztult víz fogadott. Ennek az időszaknak megfelelően a folyó hőfoka 14-15 fok körül mozog jelenleg, ami azt gondolom a lehető legideálisabb. Zárójelben említem meg, hogy éppen enyhe apadást jelez a vízügyi honlap adatbázisa. Sokan mondják azt, hogy az vízszintcsökkenés idején, gyenge a halak étvágya. Ám az én tapasztalataim alapján ez a feltevés csak akkor állja meg a helyét, ha drasztikus csökkenés mutatkozik. Ezért a jelenlegi 8-10 cm esés nem befolyásol szinte semmit.

A jelenlegi vízállás, annak hőmérséklete és a márnákra ebben az időszakban jellemző viselkedési és táplálkozási szokásai miatt, egy számomra igen kedves és jól ismert helyre esett a választásom.

Jellegét tekintve viszonylag húzós, a mélység pedig átlag 3m-es. Egyenletes szinte teljesen sík medrű, ám a legtöbb helyen igencsak akadós a szakasz. Tehát jól jön, a már korábban megszerzett tapasztalat, mert így a legköltséghatékonyabb a horgászat, ha az esetleges szakadások száma a lehető legjobban le van redukálva. Plusz információ még, ami fontos lehet, hogy a hely kanyar külső ívének végén található, ami azt eredményezi, hogy a víz által sodort szerves táplálék nagy részét, amit a halak előszeretettel fogyasztanak, nekinyomja annak a partnak ahol éppen ülök. Ez lehetővé teszi, hogy rövid távokat horgászva is eredményesek legyünk, hiszen kedvenceinket bevonzza ez a folyamatos természetes etetés.

Az időjárást tekintve is szerencsém volt, hiszen 20 fok körüli csak gyenge légmozgású, igazi vénasszonyok nyara időben volt részem.

Ez év ezen szakában már nem az éjszakák, hanem a nappalok azok amik leginkább halasnak mondhatóak. Tapasztalataim alapján, a délelött 10-től délután 4 óráig terjedő időszak a legintenzívebb. Ennek tudatában nem érkeztem korán most sem a partra. Az első dobások valamivel 10 óra után lendültek...

Bevonzzani és megtartani a halat...

Mivel csak a délelötti órákban érkeztem, ezért lemaradtam a kora hajnalokra jellemző látványos keszeg ugrásokról és márna fordulásokról, amik nagy segítséget adnak a horgászat megkezdésekor abban, hogy van-e hal a pályán és ha igen, akkor hol, milyen távon mozognak főként.

Ezért hát csak bizakodom abban, hogy a szimatom nem csal, hiszen minden adott ahhoz, hogy kellő mennyiségű hal legyen elöttem.

A puding próbája az evés. Ezért hamarjában összeállítom a szerelékemet és már küldöm is a Duna mélyére azt. Tökéletesen megalapozza a pecát az tény, hogy a dobást követően a szerelék még alig áll be, máris keményen ráhúz a spiccre az első bajszos. Mindenféle alapozó etetés nélkül jelentkezett az első, tehát sejtéseim beigazolódni látszanak. Úgy fest, van elöttem hal! További tanúbizonyság gyanánt, csakhamar visszajuttatom a szereléket és készülök bekeverni a mai pecára szánt etetőanyagot. Kellemes problémám adódik, legalább 3-4 alkalommal kell megszakítanom a keverés mechanizmusát, a spiccet rázó paduc ifjoncok miatt.

Most gondolhatnánk azt, hogy kár az etetőanyagért, hiszen itt bandázik a hal, nem kell semmit tennünk, akkor is szánkba repül a sült galamb.

Aki így gondolja, azzal azért vitatkoznék némiképp! Abban természetesen igaza lehet mindenkinek, hogy nagyban közrejátszik a szerencse faktor abban, hogy jelentős mennyiségű hal tanyázik éppen ott, ahol leültem. Azonban ezeket a halakat itt is kell tudni tartani, ezért az etetőanyag bekeverés és bejuttatása nélkülözhetetlen.

A marcik és a velük együtt bandázó halak mozgása ugyebár nagy csordákban történik és igencsak behatárolható. Nem nevezném teritórikusnak őket, azonban szeretnek egy bizonyos szakaszon cirkálni. Amit úgy képzeljünk el, hogy szinte óramű pontosággal térnek vissza mindig ugyanarra a szakaszra. Kivéve akkor, ha megfelelő mennyiségű és folyamatos táplálékot szórunk eléjük hiszen ekkor hosszabb-rövidebb időre letáboroznak a terített asztal előtt.

Na de amint megszűnik az etetés...

A délelött folyamán egymást érték a kapások. Szebbnél szebb márnák, paducok, szilvák jelentkeztek.

Nem lehetett panaszra okom, még nem megállt mögöttem egy sporttárs és beszélgetésbe nem elegyedtünk. A néhány percenkénti dobások elmaradtak, így a helybentartó anyag utánpótlás vonala elapadt. Ennek hatására a pálya viszonylag hamar, szinte teljesen kiürült.

El sem akartam hinni, hogy ez egy ilyen halbő napon is megtörténhetett. Közel 40 perces intenzív dobálásba került, mire ismét bevonzzottam őket és sikerült az első kapást kicsikarnom. Kezdetben paducok, aztán ismét a márnák kapták a főszerepet. Azt hiszem kellő tanúbizonyság arra, hogy egy tökéletesnek induló napot is hamar tönkre lehet tenni, némi kihagyással.

Néhány szót ejtenék azért az etetőanyagról is, ha már ennyi szó esik a fontosságáról.

Ahogy hűlnek vizeink, egyre inkább az édes ízek dominálnak a horgászok által bekevert anyagokban. Én azonban most egy olyan anyagot hoztam magammal, ami nekem egyfajta jolly joker-ként van jelen általába. Szinte minden körülmény között, évszaktól függetlenül megadja a halat ez pedig nem más, mint a Maros-nak a pörkölt folyóvizije. Ezt természetesen tovább tuningolom ezzel-azzal. Jelen esetben szintén Maros angolmorzsa piros/sárga színben valamint egy nagy adag fehérjebomba, forrázott csonti kerül még bele. Nehezítésnek egy-egy arányban keverek hozzá barna agyagot.

Tipp:

Horgászataink során gyakran nem kerül felhasználásra minden csonti. Viszont, mire legközelebb kijutunk a partra, addigra már használhatatlan állapotba kerül. Ezért célszerű egy erre kiszuperált edénybe vizet forralni majd a csontikat kb egy percre beledobni. A nyűvek rövid időn belül a víz felszínére jönnek. Ezután hideg csapvízbe, szűrőn keresztül le kell hűteni. A végeredmény egy jól tartósított, gumiszerű állagot kapó fehérjebomba, ami kiváló elemét adja a későbbiekben bekevert etetőanyagnak.

Talán mindennél fontosabb az adott helynek, módszernek és a fogni kívánt halaknak megfelően kialakított tökéletesen összehangolt szerelék kialakítása.

Írásaimban többször említettem, legszívesebben csupán egy botot használok a pecáim során.

Ennek legfőbb oka az, hogy ha az etetésre betéved egy nagy márna csorda, akkor nagyon gyakran megesik, hogy szinte egyszerre találnak gazdát a felcsalizott horgok. Segítő vagy pecatárs híján egyrészt gyönyörű látvány, hogy fárasztás közben bemozdul a másik bot is, ám roppant kellemetlen is egyben. Hiszen laza fék mellet gyakran akadóig húzza a szerelékünket majd meglép az előkével. Keményebbre húzott féknél pedig könnyes szemmel nézhetjük, ahogyan felborítja az állványt majd egy pillanat alatt a kövezésen átrántva elveszi szeretett pálcánkat.

Rövid ideig, miután igyekeztem visszacsalni a halakat a korábbi etetésemre, használatba vettem mindkét botot azért, hogy a lehető leggyorsaban tudjam a megfelelő mennyiséget bejuttatni a kajából, persze felcsalizva. A vége az lett, hogy bizony mindkét boton akció kerekedett, ami némi kapkodás és ügyeskedés után szerencsére két sikeres szákolással zárult, de nem kockáztattam a továbbiakban.

A végszerelék mindennek a lelke...

Egy szem botom most is, mint mindig nagy dobósúlyú, erős, feszes karakterisztikájú. Nem a nagy távolság, hanem a gyakran jól megtömött 5-6 oz-os kosár, közel 250g-os össztömege igényli.

Ha már ekkora kosarakat dobálunk, akkor nélkülözhetetlen a fonott dobóelőke beiktatása, ami ellenáll ennek a hihetetlen igénybevételnek is. Azonban a monofil zsinórral szemben a fonottnak gyakorlatilag zéro nyúlása van. Tehát, ha csak szimplán belekötjük a 18-20-as monofil horogelőkét, akkor a kapás valamint a folyamatos húzás, fejrázás okozta energiákat nincs ami elnyelje. Ez legtöbbször gyors előkeszakadással jár. Másik probléma ilyen esetben, a nagy súlyú kosár megléte. Ugyanis szintén a rugalmatlanság elvesztése miatt, egyszerűen kifordítja, kippattintja a horgot a halunk szájából. Vékonyabb húsú horgokat pedig nemes egyszerűséggel kiegyenesít. A végeredmény ugyanaz!

Megoldást nyújt erre, ha dobó- és a horogelőke közé, egy darab minőségi erőgumit iktatunk be. Húzás hatására ez akár a duplájára is meg tud nyúlni, elnyelve ezzel a szerelékünkre ható energia nagy részét. Halat a szerelék hibája miatt ma nem vesztettem. A módszer számomra tökéletesen működött.

Érdemes ezek megfelelő összeállítására időt szentelni hiszen, ha már eljutunk odáig, hogy kapást érünk el, akkor kár apró technikai hibák miatt sorra veszíteni a halainkat.

Összegzés...

Sikeres horgászatunk során nagy százalékban közrejátszik a szerencse, de mindez édeskevés lenne, hiszen rengeteg olyan pontja, eleme van egy-egy pecának, ami csak is rajtunk múlik.

Viszont, ha minden összeáll, akkor csodás halbő órákat és napokat kapunk jutalmul.

Márnák a kánikulában...

Legtöbbször amikor elhangzik ez a két szó, hogy Duna és márnázás, akkor szinte mindenki kivétel nélkül a fogásokban bővelkedő szeptember elejei időszaktól kezdődő, és az időjárástól függően a november végi első fagyos éjszakák beálltáig tartó időszakra gondol. Ilyenkor még azok a horgászok is sajtot, kolbászt, harmatgilisztát tűznek a horogra, akik egyébként az év többi időszakában teljesen más fajú halak nyomában járják a vizek partját.
Ez annak köszönhető, hogy az őszi időszak elején, szinte varázsütésre elkezdik a márnák az úgynevezett nagy zabálást. A hideg hónapokra való felkészülés, raktározás az, ami ilyenkor elsődleges a számukra. Ennek okán könnyedén horogra csalhatóak a folyóvízi harcosok.
Az év ezen szakában a horgászok többsége etetőanyag nélkül, csupán ólommal szerelt dunai nagyhurkos kötést alkalmazva teszik próbára a szerencséjüket. Kemény botokkal és az erős zsinórra kötött, vastag húsú horgokkal űzik a vadul táplálkozó halakat. Ilyenkor nem számít a napszak, a vízállás, hidegfront vagy melegfront, a marcik nagy csordákba verődve, rendületlenűl táplálkoznak a partközeli zónákban. A tél eljöttével, a bőséges fogások ideje lejár és sokak számára a következő ősz beálltáig egy hosszú, márna fogás mentes időszak kezdődik. A legtöbben azt vallják, hogy a meleg hónapokban szinte egyáltalán nem vagy csak elvétve foghatóak. Pedig a "rózsahalak" horogra csalhatóak nyáron is, csak lényegesen többet kell tenni azért, hogy horogvégre kerüljön néhány példány, mint mondjuk ősszel.

Mint a legtöbb horgász, aki folyóvízi pecára adja fejét, úgy én is elsőként, a mindenki számára ismert dunai nagyhurkos kötéssel ismerkedtem meg. Egyszerűsége és fogóssága miatt ma is töretlen népszerűségnek örvend a fenekező horgászok körében.
Elkészítése villámgyors.  A főzsinórra kötünk egy nagy hurkot, amit 1/3-2/3 arányban elmetszünk. Így kapunk egy rövidebb szárat, amire a folyás erejének megfelelően kiválasztott súlyú végólom kerül. Célszerű lapos- vagy tányér ólmokat használni, mivel jobban elfekszik az aljzaton így kisebb felületen tud belekapaszkodni a folyó ereje és magával sodorni azt. A hosszabbik szár végére kerül az erős, vastag húsú horog. Amire mindenképpen ügyeljünk a kötésnél, hogy az ólom és a horog közti távolság legalább 70 cm legyen. Ez az előke hossz biztosítja ugyanis számunkra, hogy a csalink a lehető leg természetesebben módon mozogjon, mintha csupán egy, a víz által sodort táplálék lenne, becsapva ezzel a gyanútlan halakat.
Néhány évvel ezelött egy szeptemberi éjszakán, mikor először volt szerencsém a jó öreg Duna partján horgászni, a folyó megmutatta adakozó arcát. Akkor és még abban az évben legalább tíz alkalommal úgy jártam le az öreg hölgyhöz, hogy kegyeibe fogadott. Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb halakat.
Habár kezdetben zöldfülűnek számítottam ezzel a módszerrel, mégis minden pecát sikeresnek könyvelhettem el, a Duna megadta a hőn áhított márnákat. Elsőre ez így mesésen is hangzik, azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindez egy olyan halbő őszön történt, amikor ha kis túlzással is, de gyakorlatilag az is fogta őket, aki nem akarta. Tehát egy torzult képet kaptam a módszer sikerességét és a marcik könnyűszerrel történő becsaphatóságát illetően, ám erre csupán később derült fény számomra.
Amikor a hosszú fagyos hónapokat követően kezdte bontogatni szirmait a tavasz és én lassan ismét üldözőbe vettem őkelméket, jött az óriási csalódás.
Természetesen a "Jó és bevált recepten sose változtass" elvet követtem, így hát a korábban halat adó helyek, módszerek és csalik ismét előtérbe kerültek. Mondanom sem kell, semmi nem működött úgy ahogyan azon az őszön. Betli, betlit követett és csak nagy ritkán sikerült egy-egy bajszost megcsípnem. Már-már kezdtem igazat adni azoknak a hangoknak, akik azt súlykolták belém, nyáron bizony nagyon ritkán lehet a "brámákat" horogra csalni. A legtöbb horgász elintézi annyival, hogy nem érdemes rájuk horgászni.

Kivállóan dolgozik a folyóvizi feeder...

Alap igazsága folyókon horgászók körében, hogy több lábon kell állni. Ez azt jelenti, hogy mindig arra kell horgászni, ami éppen jól fogható, legyen szó ragadozó halról, keszegféléről vagy éppen a márnákról. Ezzel ugyan egyet is értek, viszont a márna megfogása számomra különleges érzéssel bír, vadságuk, erejük és kitartásuk lenyűgöz és rabul ejt.  Ezért számomra nem elég az a rövidke néhány hónap, hogy a karomban érezhessem küzdeni tudásuk lüktető erejét.
Elsuhant a nyár és a levelek kezdtek megint megsárgulni, a fogási arányaim pedig a hideg beálltával  kezdtek egyre javulni, még nem október közepére az előző év ezen időszakát idéző remek napok következtek.  Nem véletlenül!
Rá kellett jönnöm, hogy a márnák igen is rafinált és óvatos lények. Könnyedén becsapni csupán ilyenkor lehet, az év többi időszakában ez nem elég az elejtésükhöz. Egy-egy halat persze lóvá lehet tenni, de a módszernek, alapjaiban csak ebben a rövidke időintevallumban van létjogosultsága, amikor a halak habzsolási ösztöne győzedelmeskedik az óvatosság felett. Nyáron ennél több kell...

Etetőanyag haszálata

A május végi tilalom lejártát követően megkezdődhet egy teljesen más alapokra épülő peca.
Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy etetőanyag nélkül a meleg hónapokban ritkán lehet eredményes az ember. Ezért elhatároztam, hogy hacsak néhány órás villámpecára is jutok ki a partra, akkor is keverek némi kosárba valót.

Angolmorzsa, olajos magvak, sajt aroma, kukorica, búza, kendermag és csonti...

Ha besétálunk egy horgászboltba, szinte roskadoznak a polcok, a különbnél különb folyóvízi etetőanyagoktól és azok kiégészítőitől. A választás nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Záporoznak a kérdések a fejünkben. Miből mennyit? Drágát? Olcsót? Édeset? Sósat? Pirosat? Sárgát? Ezt még napestig is sorolhatnám. Véleményem szerint a nyári időszakban, jobbára a mennyiség és nem feltétlen a minőség az, ami igazán számít. Ha egy hajnali vagy egy kora délutáni 4-6 órás pecát veszünk alapul, akkor érdemes legalább 6 kg kész etetőanyaggal készülni. Ennél lehet valamivel többet is használni, pláne ha a mederviszonyok ezt megkívánják. Vegyünk alapul egy gyors folyású szakaszt, ahol alig van meder egyenetlenség, szinte sík az aljzat. Ilyen esetekben a rohanó víz ereje hamarabb elhordja a csalogató anyagunkat, ezért gyakrabban kell dobnunk.

Tipp: Nagyon fontos, hogy akkor se hagyjuk abba a gombócok folyamatos bejuttatását, amikor a halak esetlegesen már ráálltak az etetésre, ugyanis ők csak addig maradnak, amíg terített az asztal. Amint elfogy a táplálék, azonnal tovább úsznak. A folyamatosan csobbanó kosárba gyúrt gombócok hangja egyáltalán nincs riasztó hatással rájuk. Sokszor a beesést követően, a még mozgó szerelékre is odavágnak, nem kis meglepetést és élményt okozva ezzel a horgásznak.

A kimondottan folyóvízi pecákra szánt készítmények lényegesen eltérnek, a már megszokot állóvízi termékektől. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, kezemben a folyóvízi keverék, hozzáadom a vizet és már mehet is a peca. Ez azonban koránt sem ilyen egyszerű. Ugyan nagyobb szemcsék alkotják és ha kellő időt adunk nekik a megfelelő mennyiségű folyadék felvételéhez, akkor lényegesen nehezebbek lesznek, állóvízi társaiknál. Valamint többségük némi nehezítő- és kötőanyagot is tartalmaz de csupán ezt bekeverve még hamar magával viszi a folyó. Ezért célszerű a 3 kg natúr etetőanyagot további 2 kg, a nehezítésre szolgáló agyaggal, lösszel, sóderral vagy földdel tovább nehezíteni. Csupán ezek biztosítjak, hogy nehezebben oldódjon ki a kosárból és persze lassabban sodródjon le a halaknak felkínált csalogató anyag. Ez mellé ha "tótkeszegre" horgászom akkor számomra nélkülözhetetlen legalább 1 kg főtt magokból álló mix, ez többnyire búza, kukorica és kender.

A főtt magok nélkülözhetetlen elemei a márnáknak szánt keveréknek...

Legtöbbször ezt használom alapként, persze ehhez még kerülhet számos intenzív aromásító folyadék vagy por formájában különböző ragasztó anyagok, pelletek, ezekkel mind-mind vonzobbá és ellenállóbbá tehetjük a keverékünket. Mindenkinek csupán a kedve, fantáziája és persze a pénztárcája szabhat határt, hisz a kínálat határa csupán a csillagos ég. Fontos megemlíteni még a különböző természetes fehérje forrásokat, gondolok itt főként csontira esetleg vágott gilisztára.

Tipp: A vágott giliszta elképesztően jó távcsalinak is minősül, hiszen a belőle kifolyó testnedvek messziről is odacsalják a halakat az etetés közelébe.
A csontit  pedig érdemes nem élő, hanem forrázott állapotában hozzáteni a már kész masszához akkor, ha nyitott folyóvízi rakétakosarat használunk, így nem rúgják szét idő előtt a gombócainkat.

Ha mindent boltban vásárolunk, akkor ezt a mennyiséget ugyan nem a csúcsmárkák termékeiből, de szerintem azért viszonylag jó minőségben, néhány ezer forintból összerakhatunk. Ez az ár azt gondolom megfizethető, a több ezer forintos csalizó bojlik és peletek világában. Nem beszélve arról, hogy mindezért cserébe csodás élményekben lehet részünk, igazi vadvízi harcosok teszik próbára felszerelésünket és ügyességünket.

Tipp: Mivel a folyóvízi etetőanyagok nagyobb szemcsékből állnak, több idő kell míg az anyag rendesen magába szívja a kellő mennyiségű folyadékot és a megfelelő állagot eléri.  Ezért a parton történő bekeverés helyett éredemes a horgászatot megelőző estén, otthon elkészíteni és ha van rá lehetőségünk, hűvös helyen, mondjuk egy pincében tárolni a horgászat megkezdéséig. Így kellően nehéz, tökéletesen tapadó, de semmikép nem túl ragadós vagy csirízes etetőanyagot kapunk a végén.

A pontos dobások fontossága, használjunk zsinór klipszet.

Ha már vesszük a fáradtságot, időt, energiát és persze pénzt áldozunk a tökéletes csalogatóanyag elkészítésére, akkor célszerű azt a lehető legjobban felhasználni. Ennek legfőbb alapja, a koncentrált etetés valamint annak a pontos meghorgászása. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja nem más, mint a klipszbe történő kikakasztása a zsinórnak.
A horgász világban nem számít újdonságnak, hiszen a régóta, több évtizede használt okosság, az orsó dobján lévő apró kis pöcök, az úgynevezett zsinór klipsz, melybe a dobást követően kiakasztva a zsinórt, lehetőségünk van folyamatosan azonos távolságra bejuttatni végszerelékeinket. A dunán azonban meglepő módon kevesen használják, pedig eredményessége vitathatatlan. Ugyebár mikor csupán ólom van a szerelékünkön, akkor gyakorlatilag mi keressük a pikkelyeseket, hiszen nincs két dobás ami azonos helyre vagy távolságra kerülne. Mindezt ha megtömött kosaraknál is alkalmazzuk, akkor bizony mivel minden dobás más és más helyen csobban a vízbe, gyakorlatilag elveszítjük az etetőanyag biztosította előnyünket. A kosárból kioldódó gombócot elviszi a víz tehát nem leszünk eredményesebbek, mintha csupán ólommal horgásznánk.
A módszer lényege és lelke, hogy arra törekedjünk, hogy egy folyamatos etetési sávot hozzunk létre. A fokozatosan lesodródó szemcsékre rátalálva, majd azon felfelé elindulva a forrás irányába, a harcos bajszosok akár nagyobb távolságról is hamar a horgunk közelébe érnek.

Ezekkel  a nehéz folyóvízi kosarakkal jó eséllyel a kívánt helyen tarthatjuk szerelékeinket...

Tipp: A folyamatos utánpótlás érdekében, célszerű dobásainkat 5-7 percenként legalább megismételni, így folyamatosan helyben tudjuk tartani az etetésre beúszó halakat. Ha mindent kellő hatékonysággal csináljuk, legtöbbször elég az egy bot használata, mert a márnák mellett, szinte egész nap számíthatunk paducok, jászok és szilvák kapássorozataira.

Használata roppant egyszerű. Érdemes a szemközti oldalon kinézni egy tereptárgyat vagy jellegzetes természeti formát, ez adja a dobásaink mindenkori irányát. A lendítést úgy hajtsuk végre, hogy a végszerelék a vízbe érkezését megelőző fázisban, a botot felfelé tartva igyekezzünk a spicc és a zsinór közti 90 fokos szöget tartani, mindezt laza csuklóval, de biztosan fogva. Ez a mozdulatsor és a bot rugalmassága segít abban, hogy a zsinórra nehezedő erőt, a lehető legjobban elnyelje. Ezzel elkerüljük a madzag esetleges sérülését vagy szakadását. Az első hajítást és vízbe érkezést követően ha megállt a szerelék, a damilt kiakasztjuk a klipszbe. Gyakran előfordul, hogy megakasztott halunk a kapást követően azonnal a Duna közepe felé veszi az irányt szinte megállíthatatlnul. Ha ezt azonnal kell lereagálnunk, bizony hajlamosak vagyunk kapkodni, ami nehézkessé teheti ujjaink mozgását és a zsinór szabadítást. Ha sokáig pepecselünk, halunk időközben meglép az előkénkkel, ezért célszerű a dobást követően, amikor a szerelék még a süllyedés állapotában van, néhány fordulatnyit visszatekerni. Így van némi lélegzetvételnyi időnk felkészülni arra, ha esetleg kikérné a klipszből a zsinórt. Ez gyakaran előfordulhat, ha nagyobb "merenékbe" botlunk, ezért ajánlom mindenkinek a zsinórjelölő filc használatát, így könnyen visszatalálunk az etetett távra.
Sokan azt gondolják csupán a körklipszes megoldás az, ami nem sérti a zsinórunkat, de megnyugtatok mindenkit a hagyományos klipsz sem okoz jelentős zsinór elhasználódást, halat emiatt nem vesztettem még soha.

Mikor és hol próbálkozzunk???

Sajnos mint legtöbbünknek, nekem sem adatik meg az a kiváltság, hogy mindig csak akkor menjek horgászni, mikor minden feltétel a legoptimálisabb egy sikeres fogásokban bővelkedő naphoz. A munka és a család nem teszi ezt lehetővé, így nem maradt más lehetőségem, függetlenül vízállás, légnyomás, időjárás, napszak és egyéb tényezők meglététől, ha időm engedi akkor megyek és az adott körülményeknek megfelően próbálkozok. Nyáron különösen megnehezíti a dolgunkat egy megfelelően árnyékos, a nap káros sugaraitól védett hely megtalálása, ez halmozottan igaz a fővárosi szakaszra. A part a legtöbb szakaszon kietlen, árnyékot adó növényzet mentes betonteknő. A betondzsungeltől kifelé haladva azért találni szép vadregényesnek mondható részeket is. Ami legalább ilyen fontos, ha sikerült a mi komfort érzetünknek megfelelő horgászállást fellelni, azért ne feledkezzünk meg kedvenceink milyen szakaszokat részesítenek előnyben ilyenkor. Sajnos a kettő ritkán található egy helyen.
Azért megemlítenék egy olyan eseményt amikor ha tehetjük, mindenképpen legyünk a víznél, mert az  esélyeink a fogásra jelentősen megnőnek. Ez egy időjárási tényező, a frontokkal terhelt változékony, viharos és esős napok, melyek nyári időszakban gyakran előfordulnak, amik számomra mindig kiemelkedő fogást eredményeznek. A "harcsapontyok" ilyenkor hihetetlenül elemükben vannak, már-már őszi vadságukat megszégyenítő módon, botvívős kapások sorozatával ajándékozzák meg az időjárás viszontagságait kiálló pecást.

 Küzdeni tudásuk nyáron is elképesztő élményt nyújt...

Egy frontokkal terhelt esős nyári napon volt a vendégem, egy fotó erejéig...

Mint a halak többsége, úgy a marcihal sem a kedveli a napfényt, ezért ha tehetjük a kora hajanali vagy a sötétedés utáni órákat részesítsük előnyben. A szakirodalom szerint is kedvenceink előszeretettel töltik a nyári meleg nappalokat a vízben lévő kövek, sziklák árnyékában. Egyrészt kitűnő táplálékforrás számukra a hatalmas kövekre telepedő algaszőnyeg, amit a vastag izmos szájukkal szó szerint könnyedén lelegelenk, másrészt kiváló biztonság érzetet nyújtanak számukra. Így szerencsére fővárosi szakaszon, a mélyen benyúló partvédő kövezés megléte biztosíték, a márnák sokszor tömeges  jelenlétére. Legnagyobb örömöre a nappali pihenőjükből azért kizökkenthetők és némi könnyen megszerezhető, finom csemege elfogyasztásának lehetőségével azért elő is csalogathatóak. Sekélyebb, sóderos részeken ritkán horgászom nappal, hiszen ide legtöbbször csak az éjszakai órákban merészkednek ki.

Tipp: Pecáink kezdetét próbáljuk úgy időzíteni, hogy vagy a napfelkeltét vagy napnyugtát megelőző időszakban már a parton legyünk. Nagyon nagy segítséget nyújthat számunkra ez az időszak, mert a márnák ilyenkor előszeretettel mutatkoznak, jellegzetes szép lassú, íves fordulatokkal vagy kisebbekre jellemző módon, teljes testtel való kiugrásokkal, ami jó támpontként szolgál éppen merre tartózkodnak.

Térjünk ki egy picit a felszerelésre. Előszeretettel használom, ősszel és nyáron egyaránt a már jól bevállt folyóvízi pálcáimat, amik rendkívül rugalmasak mégis hihetelenül erősek. Ez nem csak a márnák harcossága miatt fontos, hanem mert gyakran óriási össztömegű kosarakat kell bejuttatni, ami rendkívül igénybe veszi a feedereket. Orsónál nem használok nagyokat, inkább a megbízható, pontos fékrendszer az ami igazán számít. Ha sikerül jól összehangolnuk a botot és az orsót, akkor hamar képesek felőrölni még a hihetetlen küzdeni tudásukról elhíresült márnák erejét is.
Damilnál fontos, főleg ha köves, sziklás részen horgászunk, hogy nagy kopásállósággal bírjon. Méretre, a nehéz terep miatt nem javasolok 18-as nál vékonyabbat, hiszen az akadók miatt végig uralnunk kell a fárasztás minden egyes percét, különben halunk rafináltságának és erejének köszönhetően hamar olajra lép. Ha sóderos és kevésbé akadós a pálya, akkor 14-es előkével is merítőbe tudjuk kormányozni ellenfelünket.
Aminek talán a legnagyobb jelentősége van a kapások pillanatában és persze a fárasztás folyamán végig, a megfelelő minőségű horgok megléte. Az őszi időszakban 8-as, ha nagyon sok a termetesebb márna, akkor akár 6-os erős vastaghusú horgok is számításba jöhetnek. Ez a méret nyáron csak nagyon ritkán ad kapást. Le kell menni 12-14-es méretig, viszont arra ügyelnünk kell, hogy kiváló minőségű, tűéles heggyel rendelkezzen, hiszen ha nem üti át kellőképpen a márna izmos száját, horgunk hamar kiegyenesedik és halunkat elveszítjük.

Kosarakból rakétakosarakat használok kb 70 g-ig, alacsonyabb vízszintnél vagy ha meglassult részen horgászom, amit minden esetben a gubancgátló cső karabínerébe akasztva használok. Viszont ha húzós víz van elöttem, akkor karmos vagy tüskés kosarak kerülnek elő a láda mélyéről, amik lényegesen jobban tartják a beletömött agyagos etetőanyagot, plusz könnyebben a kívánt helyen tarthatók.

Tipikus folyóvízi kosarak...

A márna ugyebár szinte bármit elfogyaszt, ami az útjába kerül. Különös, olykor már meglepő csalikkal történő fogásokról lehet hallani, sajt, harmatgiliszta, kagyló, fűszerekben pácolt hús, kolbászkarika, párizsi kocka, füstölt szalonna, pelletek és még ki tudja mi mindennel sikerült már kapásra bírni ezeket a zabagépeket. Azonban nyáron én mégis a kisebb csalikban hiszek ha már a végszerelék is finomabb, akkor csalizni is kaliberben hasonlót tűzök, ami nem más mint az örök klasszikus, a csontkukac.

Ezekből az apró kis férgekből ha tehetem, fehér, piros, sárga kombinációban tűzök 3 db-ot a kampóra. Szerencsére a halak rendkívül kedvelik ezt a színösszeállítást, hogy tudományos alapon alátámasztható-e a gyakoribb fogasság ténye, azt nem tudom, nekem viszont határozottan működik.

Bízom benne, hogy sok olyan embernek hoztam kedvet a nyári márnázáshoz, akik még csak most ismerkednek ezzel a csodálatos műfajjal. Vagyunk néhányan akik misztikusnak gondoljuk a Dunát és a benne élő halak megfogását. Ám kisérletezéssel és rengeteg tanulással sokat javíthatunk fogási arányainkon. 

Összességében azt gondolom, ha valaki veszi a fáradtságot és lépésről-lépésre végighalad ezen az úton, akkor annak nem kell közel 9 hónapot böjtölnie ahhoz, hogy ismét kedvenc folyóvízi erőgépeinek megfogásának pillanatait élvezhesse. Természetesen ez nem szentírás, rengeteg módszer, variáció létezik, ami szintén ennyire eredményes ebben az időszakban. Próbálkozni kell és előbb-utóbb mindenki spiccét megrázza valaki a nyári hőségben!