Rajzolni nem lehetne szebb instant élményt…

Telente, a nagy semmittevés közepette szokott jönni az a kósza gondolatom, hogy valami kiszuperált bojlis tóra el kellene menni csukázni egy jót. És hogy miért pont ilyen helyekre? Egész évben háborítatlanul élik mindennapjaikat a fogas ragadozók ezekben a vizekben, csupán ebben a néhány hónapnyi, bojlis horgász-mentes időszakban vannak abajgatva a magunkfajta pergető horgászok által. Ahol erős a fehérhal állomány, ott bizony van lehetőségük az évek folyamán szép csendben tetszetős méretre hizlalni a pikkelyes testüket. Nagyok is, kevésbé gyanakvók, szóval kimondottan jó rájuk pecázni. Igazi sok-halas élmény pecák tudnak kerekedni az ilyen napokon! Eme ötletemre rendszerint Halbogár cimborám lesz vevő, most sincs ez másként. Az év nagy részében ugyan a természetes vizeket szoktuk vallatni, de ilyenkor mindketten kaphatók vagyunk egy kis „könnyen jött instant élményre”! Parti pergetőként ilyenkor eléggé beszűkülnek a lehetőségeink, ezért hajlamossá válunk az „elkurvulásra”, na!

Nahhh szóval. Írtam neki, hogy így az ünnepi forgatag előtt nincs-e kedve kicsit összeharapdáltatnia a kezeit egy-két csukesszal..? Meglepetésemre a vártnál hamarabb mondott igent… Mondtam neki a kondíciókat és már fixáltuk is a pecás napot. Reggel korán érkeztünk a téli köntösbe bújt tó partjára. Sosem jártunk még itt, és hát a halőr sem látott el minket sok hasznos infóval - maradjunk ennyiben -, szóval elég vakon kezdtük az aznapi cserkelést. A tó nem egy kacsaúsztató méretű lavór és szerencsére a partja is kellőképpen tagolt és változatos. A kialakított „golyós” állások kivételével körbe véges-végig nádasok szegélyezik a vízszélt. Rengeteg bedőlt ágasbogas fa, kisebb-nagyobb szigetek és rengeteg nádbabával tűzdelt rész teszi természetközelivé, már-már vadregényessé a tájat. Van lehetőségük bőven a halaknak elbújni a kifent horgok elől. Szeretem az ilyen helyeket.

Egész napra jöttünk, és a szokott módon készültünk minden eshetőségre: több bot, és még több doboznyi csukának szánt csali van a tarsolyunkban, cipelni mégsem szándékozom mindet, ugyanis azt sem tudom, miként bírom majd a napot lábon. Egy jó ideje bajlódom egy elég súlyos gerinc problémával, ami miatt a szimpla járás is nehézkes, még ha lassan és megfontoltan teszem is mindezt. Szóval ez amolyan próba is lesz. Lendülnek az első dobások… Bratyizós pecán vagyunk, ezért ahol elférünk ketten egy állásban, ott párosan szórjuk az előttünk lévő lehűlt vizet. Talán nem az első, de mondjuk a második beállóban már rögtön akciónk kerekedik. A lassan tekert gumira érkezik egy, a hideg vízhez képest kimondottan erős ütés… abban sem vagyok biztos, hogy kellőképpen oda vertem neki, úgy meglepődtem a korán kicsikart kapáson. Ennek ellenére jól akadt, és egy kikötött csónak körül elégedetlenül tekergett őkelme a mélyben. A vehemencia miatt nem tudom eldönteni, hogy milyen méretű ellenfelem valójában. Végül közelebb csévéltem és egy szempillantás alatt, máris a giga méretű merítő jeges ölelésében forgolódott a kroki. Mérni nem mértük, de kb. 80+ volt. Kezdésnek nem is olyan rossz. A teher, mondhatni hamar lekerült.

A következő nyiladék egyben egy befolyó is, ahol a friss víznek köszönhetően, szemmel láthatólag van élet. Kis halak gyűrűznek mindenfelé. Szűkös a hely, ezért hagyom Tominak dobni, hátha talál rajta süllőt. Nem így lett... Én közben egy jól körülölelt öbölbe tévedek, szinte minden irányban elérhető a nádfal. Szisztematikusan kezdem dobálni a tövét és lassú tekeréssel csévélem magam felé a természetes színű plasztikot. Tomi is befut és a továbbiakban ketten kezdjük szűrni a pályát. Az egyik bevontatásomra határozott rávágás érkezik, gyorsan reagálok, de az egyágú horog nem talál fogást abba a fogas pofába. Bosszankodok kicsit, de még néhányszor elhúzom neki újra és újra, reménykedve abban, hátha ismét kedve szottyan rákóstolni. Mondanom sem kell, érintetlen marad a gumi. Tomi ezután illedelmesen megkérdezi, hogy dobhat-e rá, és hát persze, hogy igenlő a válasz. Mint ahogy máskor sem, úgy most sem irigylek tőle egyetlen halat sem… Típusra ugyanaz, színre azonban más imitációt vet a korábbi támadás helyére, és két tekerést követően le is csavarja a botját a fenéken lapuló ragadozó. Ha már „felszoptam” neki, akkor természetesen merítek is egyet, hogy teljes legyen a komfortérzete! 😊Büszkén pózol a zsákmánnyal, készítünk néhány képet emlékül, majd útjára engedjük őt is.

Újabb spotok következnek… Most nekem jut egy egyszemélyes, sűrű nádfalból kitört rész… dobni is nehézkes. Talán az ötödik dobásból érkezik vissza a lassan billegő gumi, már egészen láb alatt jár, mikor alulról a semmiből egy böszme nagy pofa konkrétan legyilkolja. Robbant is a víz a küszöb alatt, szinte a nyakamig frecskolt… Lekérte a spiccet a kezdetben rövid zászlón küzdő bestia. Kiabáltam Tominak, hogy gyere b+, mert ez konkrétan geci nagy! Baromi mázlim volt mert 2-3 erőteljes kirohanás után a merítő fölé húztam és már nyelte is el keresztbe a még meg sem száradt háló. Nem mondom, hogy nem dobogott a szívem a torkomban… Láttam már egy-két nagy csukát, de ilyen rohadt kövéret még életemben nem. Nem akarok panaszkodni, de fájós háttal megtartani ezt a böszmét, nem volt könnyű (picsogás rész).

Erre a méretre mondják azt, hogy ha ma már más nem is történik, én már akkor is megvagyok erre a pecára. Súlyát nem mértük mérleg híján, pedig az lett volna az igazán érdekes adat, a centi viszont 105-ig volt takarásban a mércén, ez egészen biztos. Elégedett vigyor volt az arcomon még hosszú percekig, szó se róla.

Az élet persze nem állt meg, következett 2 rontott kapás, majd egy csodaszép sárkány a társamnak. Erős koppintással vert oda a 14cm-es guminak. Nem kérdezett, elvette, amit akart, teljesen elnyelte a csukának szánt imbolygó gumit. Kicsit sem indult rosszul a reggel. Idefelé a kocsiban beszéltünk róla, amolyan horgászosan, hogy vajon mire számíthatunk, mivel lennénk elégedettek a nap folyamán. Olyan optimista forgatókönyv vagy nem is volt, vagy csak nagyon halkan mertünk róla beszélni, ami végülis megvalósult idáig. Csendesebb periódusa kezdődött a mai horgászatunknak… Talán 1-1,5 óra is eltelt a korábbi dirr-durr óta. A csukára amúgy is jellemző, de ilyenkor télen kiváltképp, hogy a nap folyamán úgynevezett kapásablakokban táplálkozik. Ha olyankor vagy jó helyen, akkor fogsz, ha nem, akkor nem biztos, hogy halszagú lesz a merítőd a nap végére. Vélhetően mi reggel pont egy ilyen ablakra „nyitottunk rá” érkezésünkkor. Elégedetten, de újabb élményeket hajszolva vallattuk tovább a vizet.

Egy szemre iszonyat jó részhez értünk. Minden csupa zegzug, akadók tömkelege, partról elérhető, alámosással rendelkező szigetek tagolták ezt a részt. Pergető horgász szíve ilyen látványtól bizony elolvad. Tamásom percei következtek, 2 csux ragadt a horgán növekvő méretben… Az első kis kolbászka, a másik meg olyan, ami az előzőt is elfogyasztja jobb napjain. Én talán kapásig jutottam ezen a részen. Átfordultunk a szeles oldalra. A jeges decemberi fuvallat szépen pirongatta az arcunkat.

Az ezt követő jelenetsor azonban már-már komikus kategóriába sorolható, és másként arcpirító. Cimbora 3x késztette támadásra ugyanazt a csukát rövid időn belül, az utolsó akciónál vélhetően szúrta is a hármas valamelyik ága, mert több érdeklődést nem mutatott neki. Jöttem én, és először gumival próbáltam… első bevontatásra óriási csinnadrattával fordult rá és vert oda a bitang… bevágás igen, de akasztás itt sem történt. Ohhhh, mondom barátocskám majd a lassan hulló kanál elveszi a kedved… a reakciót sikerült kiváltani, de halunknak csak nem akaródzott megragadni. Nem tudom számoljátok-e, de így 5/semmi eddig… Dobtam spinnert neki, hátha az kellően felbassza és végre „drótig” nyeli. Rá se baszott… Újabb gumi kerül a kapocsba, ami csak többedik dobásra hozza meg hősünk kapókedvét… persze megint elvéti a csalit… (vagy ilyen hülye, vagy ilyen kurva ügyes) Utolsó esély… Egy feltűnő sárga patkolt gumi az, amiben van maradék bizodalmam. Első dobás, érkezik is a kapás, melyet erős rávágás követ… érzetre jól akad, el is hangzik a „végre megvagy” kiáltás, majd térül fordul, és megkönnyebbül a szerelék. Természetesen lefordult. 7/ semmi, és jelentem: tovább álltunk… Talán egy másik napon, amikor amúgy alig van esemény, a végletekig próbálkoztunk volna, de itt és most kár lett volna az időnket pazarolni rá tovább.

A szeles részek nem ízlettek, ezért a szokottnál gyorsabban haladtunk azon az oldalon. Közben cukkoltam Tomit, hogy ideje méter fölé menni méretben. Taglalni kezdtük az esélyeket, hogy vajon mennyi a sansza annak, hogy több, méter feletti BIG MAMA is elesik ma a tavon. Mivel nem ismerjük a tó pontos állományát, kvázi kizártnak gondoltuk, hogy a mai napon több is horogvégre kerüljön ilyen méretből. Azon pedig egyenesen fennhangon nevettünk, hogy egyazon horgász legyen az, aki duplázni tud. Erősen benne vagyunk már a délutánban, és kb. mostanra értük körbe a tavat. Megbeszéltük, hogy ott zárjuk, ahol reggel mohók voltak a csukák. Miközben ballagtunk vissza a helyek felé, egy úszós horgásszal elegyedtünk rövidke beszélgetésbe. Azt mondta, ő betlizett, de a fiai elöl, a sekély részen fogtak párat. Na az volt az, amit mi alapból kihagytunk, de ha már úgy van, nézzünk rá mi is. Végülis mit veszíthetünk? Közeledtünk az imént említett részhez, és mivel cimbi ment elöl, hagytam, hogy ő válassza a „ jobbik oldalt”. Neki a nádasos rész, végül nekem a nyílt víz jutott. Olyan sekély volt az előttünk húzódó rész, hogy a gumi helyenként konkrétan túrta az iszapot, mint egy rotakapa. Csukára ez ritkán mondható jó vontatási technikának! 😊 Bevontatás közben volt azonban néhány méter, ahol egy kisebb gödör jóvoltából tudott szakaszosan táncolni a gumi. Na ebből a mélyedésből érkezett egy elnehezedős, ráfekvős kapás. Tomi látta kiugrani a halat az akasztás pillanatában, és meg volt győződve róla, hogy ismét igencsak tekintélyes hallal van dolgunk. Nekem érzetre nem tűnt annak. Aztán kiderült, hogy mégiscsak combos forma ragadozót kormányzok kifelé az alig 50cm vízből. Pörgött-forgott a tengelye körül, elég nagy volt rá az esély, hogy kereket old. A merítő is nehezen csúszott alá, de végül meglett.

Pocakra jóval kisebb, de centiben alig maradt el a reggeli BIG MAMÁ-tól. 103cm-t mértünk, mielőtt ismét útjára engedtük a fenséges ragadozót. Szóval, hogy is volt az a „mik az esélyek, meg pláne egy horgász nem fog kettőt egy nap” bla-bla-bla..?😊 Sikerült beduplázni! Na jó, nem arcoskodok itt, mert amúgy sem szoktam, inkább csak azt mondom el, mennyire örültem, merthogy kurvára.😊 Még egy 40-50cm forma jött, már-már lehetetlenül nagy csalira, csak hogy ismét legyen min mosolyogni. Aztán húztunk is haza, mert nyakunkra ült a decemberi öreg este… Jó kis instant peca volt.

A kőgörgető sodrás ura...

A hajnal első, reszketeg fényei lassan simítják végig az Ipoly tükrét. A suhanó víz felett vékony páraréteg lebeg, mintha maga a folyó álmodna még a sötétség maradékából. A part menti fűzfaágak ezüstös levelei alig rezdülnek, csupán a madarak neszezése töri meg csendet. Egy-egy halászó jégmadár száll át a víz felett, majd nyomtalanul elvész a túlsó part sűrűn szőtt rengetegében. A levegő friss és hűvös, de már érezni benne az emelkedő nap meleg ígéretét. A harmat gyöngyei apró tükörként csillognak a méregzöld fűszálak hegyén, s a lassan kibontakozó fény aranyszínre festi a partmenti buja szegélyt. A világ ébred - a folyó, a fák, a madarak mind együtt lélegeznek a hajnal első órájában. Az Ipoly partja ilyenkor nem csupán táj: inkább egy csendes, időtlen pillanat, amelyben a természet és a horgász eggyé válik.

Melles csizmában, a víz súlyától tompított léptekkel araszolok előre az apró kavicsos mederben. A folyó lassan hömpölygő tükrén helyenként még valami finom, kékes derengés terül szét. A levegőben időnként a friss iszapillat és a vízről érkező hűvöskés lehelet keveredik, mintha maga a folyó is óvatosan venné a lélegzetét, talán csak azért, hogy ne zavarja a nesztelenül közlekedő „vadászt”. Csendben - mint egy vízhez szokott árnyék - közelítem meg az ígéretesnek tűnő haltartó helyeket. Minden dobásban ott van a gyakorlott mozdulat eleganciája: a bot egy finom ívet rajzol a levegőben, a zsinór halk suhanással nyúlik utána, a csali pedig úgy fog vizet, mintha csak egy száraz falevél lebegve hullana alá. A domolykók rejtekhelyei mellett sunyin futó áramlatok élénken fodrozódnak, a márnák mederhez simuló alakja pedig néha sejtelemesen villan meg a mélyebb törések oldalán. Feszülten figyelek, hiszen minden apró koppanásnak súlya van. A víz maga mesél: a kavicsok között csusszanó sodrás, a felszínt érintő rovarok tánca, olykor egy-egy nesztelen rablás halk csattanása odébb. Minden olyan idilli, mint egy festményben megdermedt pillant, melyet csak az első kapás húz mozgásba!

Egy bedőlt fa kusza ágrendszere felől hírtelen mozdulat rázza meg a víz felszínét: a domolykó, mint egy árnyékból előtörő villanás, kiront rejtekéből, és hevesen rácsap a gömbölyded csalira. A kapás olyan éles és határozott, mintha maga a folyó rántaná meg a zsinórt. Egy lélegzetnyi csend szakad meg, és máris kezdetét veszi a fárasztás izgalmas, lüktető csatája. A bot karcsú váza finoman remeg a kezemben, a pattanásig feszült zsineg halk, feszült dallamot penget, miközben a fejes újra és újra megpróbálja visszanyerni a szabadságát. A sodrás és a hal közös táncba kezd, én pedig teljes figyelemmel követem minden rezdülésüket. A küzdelem lassan a javamra billen. Végül a víz selymes tükréből kibukkan a bronzosan fénylő test, oldalán a napfény csillan, mintha aranyba mártott pikkelyekkel hálálná meg a tisztes küzdelmet. Kezemben tartva érzem, ahogy még egyszer megfeszül benne az élet, aztán lassan megadja magát a pillanat nyugalmának. A visszaengedés maga a harmónia: óvatosan bocsájtom vissza éltető elemébe, ahol egy röpke másodpercig még a tenyerem közé simul, majd egy elegáns farcsapással ismét eltűnik a homályba. A folyó mintha hálásan zárná köré a hullámait miközben távozik.

A délelőtt lassú, napfényben fürdő órái egymás után hozzák a mámorító pillanatokat. A telények újra és újra előtörnek lesállásaikból, és suhanó árnyékként követik a nekik szánt faragványokat. Szerencsémre mindannyiszor engednek a jól vezetett technikának. A folyó gyakorta megajándékoz, mintha maga is élvezné a velem való játékot. A nemes küzdelmet minden esetben a visszaengedés elegáns rítusa követi, így teljessé téve az élményt. Minden tökéletes, mégis valami mélyebb vágy tovább zizeg bennem, mint egy makacsul vissza-visszatérő dallam a fejemben. Úgy érzem az igazi jutalom, a mélyből érkező, megállíthatatlan erejű, legendás folyóvízi harcos még nem mutatkozott meg. A kőgörgető sodrás ura még adós nekem egy találkozással. Délutánra a víz hangulata is megváltozik: a napfény szöge élesebb, a sodrás mintha határozottabban susogna, és bennem átveszi helyét az elhatározás. Most már minden lendítés, minden megfontolt lépés, minden figyelmes pillant a hőn áhított zsákmánynak szól. A folyó kanyarogva hív magához, egyszerre kihívóan és ígérően. Én pedig készen állok rá, hogy megküzdjek a mély rejtett erejével, végre találkozzak azzal a harcossal, akiért ma jöttem.

A sokadik, türelmesen kivárt dobás után egy sóderzátony mélybe harapó, kavicsos oldalában két finom, szinte alig érezhető koppintás fut végig a zsinóron, majd - mint a villám sujtása - elementáris erejű ütés rázza meg a botot. A kétség legkisebb szikrája sincs bennem: ezt csak egy márna tudja ilyen vehemenciával megtenni. A folyó igazi, vad, zabolátlan harcosa jelentkezett végre. A hal bődületes erővel fordul a sodrásba, és én szinte azonnal érzem is a karomban azt a nyers, ősi energiát, amely csak egy ilyen folyóvízi lakóban él. A rózsahal-védekezés elszánt és megalkuvás nélküli: a mélybe tör, majd oldalazva igyekszik egy vízalatti fa ágai közé menekülni, ahol talán megtalálhatná a szabadságot. Minden mozdulata olyan, mint amit elképzeltem, pontosan az a küzdelem bontakozik ki, amiről álmodtam. Mindeközben a gondosan összerakott felszerelés maximálisan állja a próbát, mintha maga is részt akarna vállalni ebből a legendás csatából. A küzdelem végül egyre inkább felém billen, s amikor a márna ezüstös teste a víz alól felvillan, már tudom, hogy közel a győzelem. A merítőháló selymes ölelésében csendesedik el a kavargó erő, a torpedótestű harcos ideiglenes nyugalomra lel.

A part szélén térdelek és büszkén, szinte ünnepélyes áhítattal szemlélem a hálóban fekvő, fenséges halat. Őérte jöttem. Miatta jártam végig a kanyargó folyó hosszú ösvényeit, miatta vártam, reméltem, és dobtam újra és újra. A boldogság, amely ebben a pillanatban átjár, leírhatatlan. Következhet a szabadon bocsájtás magasztos pillanata. Óvatosan visszacsúsztatom őkelmét, a víz pedig lassan köré fonódik, mintha csak maga is üdvözölné visszatérő bajnokát. Aztán egy büszke farokcsapással kilő a mély felé, és eltűnik a kavicsos meder árnyai közt. Csak a fodrozódó víztükör árulja el távozását.

Szerencsés csillagzat alatt jöttem a világra - ezt most a folyó igazolta. Ugyanis az előbbi márnám nem egyedül portyázott ezen a szakaszon, hiszen vele együtt egy nagyobb csapatra leltem. Időnként úgy törtek a felszínre, hogy hátúszóik kecses vonala megtörte a víztükröt, mintha maga a folyó szelleme mutatta volna meg rejtett kincseit egy röpke pillanatra.

Akadtak rontott kapások, hirtelen véget érő fárasztások, amikor a hal javára billent a mérleg nyelve, de mindez még élőbbé, még izgalmasabbá tette a délutánt. A nap végére egy igazán bőséges, sok-halas peca kerekedett, olyan, amelynek emléke egy-egy hullámként tér vissza majd a gondolataimba. Természetesen sikerült néhány fényképet is készítenem a megfogott, fenséges példányokról: ezüstös testű torpedók, amelyek ott pihentek velem a part menti fövenyen, mintha csak a folyó egy-egy darabját tarthattam volna egy pillanatra a kezemben. Ezek a felvételek később is visszahozzák majd a nap varázsát, a sodrás illatát, a küzdelem izgalmát, a szerencse mosolyát.