2018. július 1., vasárnap

Esőben úgyis beadja...





Látványosan kódorgok a lakásban… A sarokban lévő új bot, valamint egy marék, kipróbálásra váró csali hívogat egy jó dunai pecára. Vívódok rendesen egy kora hajnali barangolós, pergetős horgászaton.
Érvek, ellenérvek cikáznak a fejemben. Az még nem is lenne gond, hogy valamikor az éjszaka második felében ébresztene a telefon, azonban az estére megérkező csapadékos hidegfront annál inkább aggaszt. Nem vagyok papírból, de azért jobb szeretek viharmentes, száraz ruhában abszolvált horgászatokon részt venni.
Botrányos lehet a szenvedésem ugyanis az asszony is megjegyzi „ebből holnap peca lesz”… erre csak sandán mosolygok, mert ő még csak sejti, amit én már tudok.
Így is lett… :-)
Pontban 4:00-kor, első rezzenésre nyúlok a telefonért és intem csendre a készüléket. Bolhaként pattanok ki, a pihe-puha ágy marasztaló öleléséből. Felmarkolom a táskám, vállamra csapom a botot és öles léptekkel haladok az autó felé. Szeretem a pergetésben, hogy egy kisebb hátizsák és törékeny pálca a kézben és már mehetsz is cserkelni, így most is kevés a cuccom.
A csatornából ömlő eső hangos ricsaja csörömpöl a fülemben, miközben az esőkabát kapucnija alól halkan átkozódva mormogok magamban. Akármennyire is szidom magam az idióta ötletért, hogy nekem pont ma, pont most kell menni bohóckodni a partra, vissza mégsem fordulok, pedig most még könnyedén megtehetném.
Az M0-ra kiérve tovább szórom a szitkokat, miközben szinte vakon próbálok navigálni a kamionok által húzott esőfüggöny leple alatt.

 Félelmetes...
Hiába van június vége, a hőmérő higanyszála alig vánszorog 10 fok közelébe, ha nem tudnám, hogy nyár van, simán eladnám egy késő őszi napnak a mait.
Sűrű lombozatú platán soron gurulok végig a parton megfelelő parkoló helyet után kutakodva. Hamar megvan a kívánt hely, ahol viszonylagos biztonságban tudhatom a járgányt, amíg én járom a kövezést. Esőkabát fel, telefon vízálló tokba be, és máris huppanok át az előttem húzódó derékig érő beton korláton. Irány a víz.
A töltés tetején még vetek egy kósza pillantást a hosszú egyenes folyószakaszra. A viszonylag alacsony vízállás miatt, szépen kint van a kövezés, jól járható lenne ilyenkor a Duna. De mivel egész éjjel eső áztatta a partvédő szikladarabokat, nyári korcsolyapályára hasonlít most leginkább.
Néhány napja is sikerült egy nagyobbacskát perecelni rajtuk, még most is sajog tőle valamennyi porcikám.
Az első néhány perc, csendes esőzésben zajlik. Nyugtázom is magamban, ha ilyen marad, akkor ez viselhető lesz. Talán csak ezt, a magamat megerősítő gondolatot várták az égiek, és mivel vicces kedvükben voltak, azonnal nagyobb intenzitással kezdték szórni rám az áldást.
A viszonylag csendes eső átcsapott vad zivatarrá, hogy éreztesse erejét az időjárás, némi hang effekt gyanánt közelinek ható dörgéssekkel kezdte cifrázni az egyre erősödő zuhét.
Fasza!!!
A kocsi menedéket nyújthatott volna, hisz még nem jártam messze, de úgy voltam vele, ha beülök hamar meggyőzőm magam arról, talán jobb lenne hazahurcolkodni. Így vállvetve mentem előre rendületlenül, és szórtam az egyre vadabb hullámok közé a felszerelés szúrósabb végét. Felszíni csaliként nem ártott volna azt is látni, amit csinálok, de a zuhogó esőtől nem hogy a túlpartot, vagy a csalit, de még az orromat sem láttam mindig megfelelően. Nehéz szakma ez!
Ennek ellenére az első fél órába sikerült kicsikarni 3 akciót, amiből kettő, ha nem is túl nagyot, de halat adott. Mondhatnám, hogy már megérte kijönni, de még csak véletlenül sem jutott ez eszembe, a két kis óvodás baller után. Nem ezért a méretért jöttem. Igaz, nem is ezekért a ragadozókért, de ez most, mellékes. :-)
Ami ezután jött az valami borzalom. Több órányi üres, süket, semmibe dobálás következett.
Isten tudja hány kilométernyit bandukoltam a lucskosra ázott bakancsomban. Több ígéretes helyen is elidőztem, minden dobásban éreztem a halat, de végül csalódnom kellett valamennyiben. Nem adta a Duna a kincseit. Több helyen is „csöves tanyák” mellett vezetett az utam. Jobb szeretem őket messziről elkerülni, ilyenkor inkább felsétáltam egészen az autóútig. A munkába igyekvők, kígyózó sorokban araszoltak már a munkahelyeikre. Kicsit irigykedve bámultam be rájuk az ablakon, na, nem azért ahová mennek, hanem, hogy ők a jó meleg utastérben, kellemes zenét hallgatva üldögélnek, míg én ázott ürgeként botorkálok az út szélén. Néhány kósza, megvető pillantást sikerült is elkapnom egyik-másik volán mögött ülőtől. Azonban, ha jobban belegondolok, én azt csinálom éppen, amit igazán szeretek, még ha a körülmények eléggé mostohák is. Viszont Ők robotok módjára haladnak dolgozni, mert KELL.

 Street Fishing...

Szóval felcsaptam egy széles mosolyt az arcomra, és folytattam a pecát. Mi bajom lehet alapon, hiszen vizesebb már biztosan nem leszek. :-) Időm, mint a tenger, már csak meg kell keresnem a halakat.
Időközben megérkeztem a Hajógyári-sziget H elnevezésű hídjához, és ha már ott voltam, gondoltam bekukkantok a sziget öblébe, úgysem jártam még ott, legalábbis horgászati céllal még soha.
Tervezek ide egy sügeres, jiges pecát a közeljövőben, szóval egy kis terepszemle nem árt.
Óvatosan, kicsit féltve a nyavalyás kis életemet, rásétálok a pontom hídra, és vizslatom a csendes, nyugis vizet. Mivel az eső alábbhagyott, gondoltam itt elköltöm a reggelimet íziben. Nézelődök, és hamar megállapítom, hogy rengeteg az ivadék hal, és ami még szembetűnőbb, hogy a partról meghorgászható területeket igen nagy százalékban buja, hínárszerű növényzet borítja. Igazi dzsungelpeca kell ide, ha az ember halat akar fogni ebben az időszakban. Talán ősszel jobb lesz… Nem is szeretnék szakadni, de ha már bejöttem gondoltam egy-két dobást azért csak megejtek. 1,5 grammos fejre húzok egy szép zöld (a fene se tudja milyen márkájú :-) ), de igencsak tetszetős mozgással bíró gumit. Nehéz a dobást kivitelezni a fölém magasodó öreg fák kesze-kusza ágaitól, de azért sikerül két zöld folt közötti, tiszta részre ejteni a csalit. Lassú mozgással pöcögtetem magam felé, és szinte a lábam alól ráugrik egy picike sügér. Fárasztani értelemszerűen nem kell, így azonnal próbálom kireptetni a kis csíkos hátú banditát. Azonban heves fejrázással idő előtt megszabadítja magát…
Dobok még párat, ami üresjárat. Hamar úgy döntök, visszaindulok a kocsihoz, mert varázsütésre javulni kezdett az idő. Levetem a vizes göncöket, és veszek fel szárazat, majd folytatom a vadászatot.
Hosszasan sétálgatok visszafelé, most látszik csak igazán, milyen messzire kerültem a kiindulási ponttól. Az idő tovább javul, időnként már a Napkorong is átsejlik a komor felhőtakaró alól.


Visszaúton a jobb részeket még megszórom, de nincs rá érdeklődő. Kicsit kedvemet is szegi ez a nagy haltalanság, ismét felmerül a hazaindulás vereséggel átitatott gondolata. Végül nem adom fel és tovább küzdök, mint malac a jégen.
Megérte!!!
Egy rövidke szakaszra korlátozom a lehetőségeimet. Ezt a részt tartom ígéretesnek, alaposan megfaggatom. Cserélgetem a csalikat, figyelem a vizet és a benne történő eseményeket.
Ahogy lesétálok az egyik állásba, észreveszem, hogy megugranak a snecik. Valamitől megijedtek, de biztosan nem tőlem, mert én ahhoz még messze járok, nem vehettek észre. Kicsit oldalazva a növényzetben keresek utat magamnak és néhány méterrel a korábbi szétugrás felett indítom a csalit. A már lenyugodott víz tetején csodaszépen táncol a picike csali, minek hatására azonnal ledurrantja egy balin. Sokadik felszíni kapásom ez már, de valamiért mindig úgy élem meg, mintha most látnék ilyet először. Nem fajtája óriása a koma, de azért megéri előbányászni a telefont a tokból, egy visszaengedés előtti fotó kedvéért. 



A babahalak egy kiugró kő mögötti, meglassuló, vagy inkább szinte álló vízben tobzódtak, és itt szedte le a csalimat a fenekeszeg is. Megmondom őszintén, mivel domolykó miatt jöttem ki, egyébként is ezeket a részeket próbáltam erőltetni, de eddig dominak se híre, se hamva. Viszont a balin legalább úgy fest, megtalálható.
A következő kiszögellésnél megint odavágott valami a csalinak, de most csak az ütést éreztem, akadás sajnos nem volt. Bár ez sem tűnt méretes halnak, így talán jobb is, hogy elkerülte az akadás okozta sérüléseket. Jó 10 percig megint a semmibe dobáltam. Csaliváltás megint, hátha másik színt jobban eszi. Suhintok egy jókorát, szépen hasítja a levegőt a csali. Csobbanás, majd csévélem vissza magamhoz. Közben tőlem nem messze megint rebben az apró nép, de csak úgy csendben, szolidan. Begyorsítok, és igyekszek kevés hadonászással az előbbi jelenetsor elé ejteni.
Olyan adrenalinfröccsöt kapok a következő pillanatban, hogy azt hittem magam alá hugyozok.
Szerintem még fel is kiáltottam… úgy csavarta le a 2-7 g-os pálcát a kezemből, hogy öröm volt nézni.
Nem volt feszesre húzva az orsó, de tetemes mennyiségű zsinórt követelt magának néhány szempillantás alatt. Még most is borzongok, ahogy visszagondolok rá.  :-)
Egy kis huzavona után azért csak tarkón csípem a mohó ezüstöst.
A csalit olyan mélyen torokra vette, hogy azt bármelyik Holland kuplerájban megirigyelnék… :-)
Így eltartott egy kis ideig, mire a fogóval óvatosan kiműtöttem a torkából a „vasat”.
Picit aggódtam is érte, hogy talán megsínyli a találkozásunkat, de végül szépen, határozottan csapott oda a villás farkával búcsúzóul. 

 Miatta megérte ázni, fázni...
Cirka 200 méter van vissza a kocsiig, ez alatt háromszor sikerül még összehalaznom a kezem, hozzáteszem sajnos ezek az elkövetők sem dolgoztatták meg a könnyű kis felszerelést, szóval volt benne egy kis óvoda.
Az utolsó lejárónál még igazán szerettem volna egy „kilépő” halat fogni. A sok utolsó utáni, utolsó dobás sem volt nyerő.
Ha csak darabszámot nézek, az a 7 balin cefet jól hangzik, de ebből kettő volt olyan, amit minden pecán elfogadnék. Az az egy kósza sügér, meg csak fűszer volt azon a keserű, korai órán.
Sokadszor bizonyosodik be számomra, hogy bármennyire is utálatos dolog esőben, viharban, a számunkra legkevésbé sem komfortos időjárási körülmények között horgászatra vállalkozni, végül mégis mindig kiderül, hogy esőben úgyis beadja… :-)