2015. február 11., szerda

Dunai Agyaglángos


A legtöbb folyóvízi horgásznak, aki a békés halak nyomában jár szinte kivétel nélkül, a jól küzdő testes márna számít fő célhalnak. Nem tagadom, én is legtöbbször a marcik megfogásának hihetetlen élménye miatt járok le a vén folyó kövezéseire. Azonban vannak olyan napok, amikor egy pörgős, sok halat adó peca főszereplői nem a bajszosok, hanem a Duna válatozatos fehér hal állománya. Gyakran a csupán fél tenyérnyi méretű pikkelyesek sokasága teszi felejthetetlenné számunkra azt a néhány órát, amit a vízparton tölthetünk.

Híre-hamva sincs a reggeli viharnak...

A Dunai pecáim többségén számomra nélkülözhetetlen a bekevert etetőanyagban, a különböző főtt magvak megléte. 3 kg natúr kajához mindig teszek hozzá legalább 1 kg kukoricából, búzából és kendermagból álló mixet, ez agyaggal és némi ragasztóanyaggal kiváló elegyet alkotva csalogatja a halakat az etetésre. Márnázás közben számtalan úgynevezett járulékos hal jelentkezhet/ jelentkezik a magvas etetésen, ezek többnyire dévérek, jászok, paducok. Ha nem kívánatosak és koncentráltan bajszosokra szeretnénk horgászni, akkor azért a nagyobb horog, nagyobb csali hamar megszelektálja őket. Viszont ha nem esznek a marcik, akkor egy igen változatos és szórakoztató pecában lehet részünk, 
amiről a Duna varázslatos keszeg állománya gondoskodik.


A bekeverésre váró anyagok...

Ahogyan már írtam, legtöbbször csak kis százalékban tartalmaz magokat a bekevert csalogató anyag viszont régóta foglalkoztatja a fantáziámat, hogy milyen lehet, egy csak és kizárólag szemes takarmányból álló fix etetéses folyóvízi peca. Ezért úgy döntöttem, kipróbálom, hogy fő alkotó elemként jelenjen meg a keverékben. Csupán azt kell megoldani, hogy a főtt kukorica és a búzaszemek egy helyre érkezzenek, a meder aljára valamint hogy némiképp ellenálljanak a folyó erejének és lehetőleg lassanm apránként oldódjanak ki az agyag öleléséből.
A horgászatot megelőző napon, 5 kg száraz, öreg kukorica és búza kerül otthon a fazékba, amit enyhén sós vízben, közel héj pattanásig főzök, a végén pedig sajt aromával gazdagon meglocsolva, pincében tárolok az reggeli indulásig.
A másnap kora hajnali indulást lehetőségét sajnos elmosta, a most már júliusi hónapokra jellemző özönvíz szerű eső, de a kora délelötti órákra valamelyest kitisztult az ég, megkezdődhetett a horgászat.
A főzést követően annyi nedvességet szívnak magukba a magvak, hogy a végén közel 10 kg lett az összsúlyuk! Ebből a mennyiségből elkülönítek közel 1 kg-ot, későbbi felhasználásra. A fennmaradó nagyobb részhez pedig tetemes mennyiségű, egész pontosan 8 kg löszös agyagot keverek hozzá, így egy jól formázható masszát kapok, amiből nagyszerűen ki lehetett formázni a tenyérnyi nagyságúnál valamivel nagyobb lapított gombócokat. A meder viszonylagos egyenletessége és az erős sodrás indokolja, hogy ezt a formát válasszam hiszen így az aljaztra érkező nehéz lapos gombócokat nem görgeti el a víz, szinte biztosan az adott helyen maradnak.






Ha az etetés helye fix, akkor nagyon fontos, hogy a végszerelékünket is mindig oda juttassuk és legfőképp rajta is tudjuk tartani azon.
A szerelék megkötése után mindkét madzagot 15 m-re kihúzva akasztom ki a zsinór klipszbe, körülbelül ilyen távra terveztem az etetés vonalának kialakítását.
Ezt követően ajánlott néhány próba dobást eszközölni, hogy akad-e a kiszemelt rész és ami legalább ilyen fontos, hogy megáll-e a mára választott 100 g-os tányér ólommal a kívánt helyen. A táv akadó mentesnek bizonyul viszont a szerelék ha csak szép lassan is, de folyamatos mozgásban van, jól jelzi ezt a spiccek folyamatos bologató mozgása. Nagyobb ólom híján, előkerültek a 4-5 oz kosarak, amik tüskéit lefelé hajtva könnyedén orvosolható a probléma, ezután biztosan állják a sodrás erejét.


Jól álltták a folyó erejét az 5 oz kosarak...
Jöhetett a beetetés...
A dobást követően, a kosár becsapodása által keltett hullámok egy ideig jól mutatják hová is kell dobni, a már előre megformázott alapozásra szánt „agyag lángosokat”.
A meglévő anyag felének betermelését követően már van egy biztos alapunk, ami talán rövid idő elteltével meghozza az első halakat számunkra, persze csak akkor ha van hal a környéken.


 A Dunai agyaglángos...


Ha nincsen, akkor ide kell csalogatni őket!
Az első néhány perc eseménytelenül telik, néhány géb veszi fel csupán a 3 szem csontit, egyéb halnak nyoma sincs a környéken egyelőre.
Jöhet a B terv.
Megbontok egy zacskó folyóvízi etetőanyagot és némi agyaggal csak annyira keverem tapadósra, hogy a korábban elkülönített magokat, a nagy U alakú kosár közepébe töltve kétoldalról le tudjam zárni. Csupán addig kell, hogy bent tartsa a kosárba őket, míg az a fenékre nem ér, az ott kiáramló darabkákat elviszi a víz és ha rövid időn belül, akár percenként megismételjük a mozdulatsort, akkor egy etetési sávot hozunk létre, amire a halak rátalálva, nagyobb távolságról is a fix etetésünkre csalhatóak.
Szép lassan beérni látszik a dolog, fokozatosan eltűnnek a géb kapások és egyre több fehér hal jelenik meg az általunk létrehozott „magszőnyegen”, tenyeresnél is kisebb szilvák és bagolykeszegek rázzák a spiccet. Lefinomított szerelékkel kezdem a pecát, 16-os előkére, 14-es gamakatsu horogot kötök, így nem csoda, hogy ilyen méretű halak is tiszteletüket teszik. A finomítást kezdetben azért gondoltam indokoltnak, mert az egyébként éppen kristálytiszta, átlátszó és ha szép lassan is, de folyamatosan apadó vízben igencsak finnyásak szoktak lenni őkelmék. Bárki bármit gondol arról, hogy a márna mennyire buta valamint hogy a szerelék erősségére nem érzékeny hal, néha csak és kizárólag ilyen finom motyóval lehet becsapni. Mindenesetre váltok, hogy ezt a méretet kiszelektáljam, így az immár 18-as előkére, 10-es horog kerül. Néhány percre el is csendesedik a pálya. Majd a semmiből 2 villámgyors erőteljes bólintás érkezik a spiccre. Bevágok, de sajnos lemaradok az akcióról, csali nélkül tekerem ki a horgot. A jelenetsor és a csonti nélküli horog paducot sejtet. Ezt a gyanút tovább erősíti bennem az, hogy a dobást követően szinte a leérkező csalit ismét leveri valami. Természetesen ezúttal is lemaradok róla.
A nyüvek persze megint sehol. A következő lendítés után, szinte boton marad a kezem és a legapróbb mozdulásra is keményen ráhúzok. Végre meg akad. A gyanúm beigazolódott, átlagos padró veri magát a víz tetején, merítőt nem igényel, tarkon ragadom és egy határozott mozdulattal megszabadítom a horogtól, ami tökéletesen akadt a porcos szájba.




Néhány paduc a sokadalomból...

A paduc köztudottan rajhal, ezért ha egy ilyen csorda rátalál az etetésre, értelmét veszti a két bottal való horgászat, hiszen nem győzzük energiával a két pálcára való teljes koncentrációt és így csak sorozatosan rontott kapásaink lennének. Így az egyik botot kukorica-csonti szendviccsel, valamivel az etetés alá kezdtem dobálni míg a másikkal ütemesen sikerül húzni a paducot. Nem nagyok, de az előző évvel ellentétben számolatlanul jöttek. A Dunai halaknál gyakran előfordul, hogy ahol az egyik évben tömegével jelentkeznek ott a rá következőben csak elvétve akad össze az ember. Az etetésen hagyott feszesebbik, gyorsabb bottal igen nagy százalékban kerülnek szárazra az egyen padrók. Egy idő után azonban picit unalmassá válik, ha lehet ezt mondani, kicsit testesebb ellenfélre vágyok, mondjuk egy darabosabb márna személyében.
Csali gyanánt 1x1 cm-es sajt kockát húzok szilikonra, ami alá egy meglapított hungarocell golyót is teszek, mert a nagy melegben picit megolvadt a sajt. Lággyá, lötyögőssé vált, így a stopper hamar átcsúszna rajta. Visszajuttatom az etetés közepébe, hátha ehhez a méretű csalihoz már lesz idejük odaférni a bajszosoknak is.
A másik boton is csalit váltok, közepes vastagságú trágyagiliszta középen félbetűzve valamint egy szem piros csontival megtámasztva tetszeleg a horgon. Ismét a némiképp kajával felszórt terület alá dobok. Gyakran előfordul, hogy az apró halak kreálta sürgés-forgástól eltávolodva, az etetés szélén lehet elcsípni az olykor magányosan szedegető nagyobb tesű halakat.
Gyanúm beigazolódik, hamar szép, egézséges egyedekből álló dévér csordába nyúlok bele, 
nem a klasszikus lapát méretből valók, de azért van köztük néhány tetszetős darab is.

Dévérek is jelentkeztek szép számmal...

Ha nincs a közvetlen közelemben másik horgász, gyakran teszek csörgőt a botok spiccére, ugyanis előfordul, hogy míg a másik bottal babrál az ember lemarad a kapásokról. Nincs ez másként most sem. Ismét jó szolgálatot tesz, hiszen épp a kövek által megsértett előke cseréjvel bajlódok, mikor karácsonyi dalokat megszégyenítő módon rákezd a csörgő. A kapás vehemenciájából és csalinak felkínált sajtdarabkából lehet sejteni, hogy ha nehezen is, de végre megérkezett az első merene a terített asztalhoz. Fejrázós mozgásából sihedert gyanítok, nem is tart soká a küzdelem, sértett márna ifjonc siklik a merítő felé immár megadóan. ” Ahol egy van ott akad több is !” , szól a mondás!Rövid időn belül két jó kapást sikerül még kicsikarnom, ebből sajnos az egyik idejekorán meglép.

 Megjöttek az első marcik is...


Néhány perc eseménytelenség következik, van időm szendvicset előbányászni. Azonban talán ha kettőt haraphattam a szendvicsbe, mikor az alsó feeder spicce lecsavarodik. Azonnal rányúlok a nyélre, terelgetem a halat. Nem márnásan védekezik, de azért jól tartja magát, mígnem egyszercsak váratlanul felfekszik az öreg folyó hátára. Teljesen elkészült az erejével. Gyönyörű jász siklik az ideiglenes rabságot jelentő háló felé. Pár fotó után persze ő is, a távozók sorát gyarapítja.





Szép Budapesti jászok... Természetesen C&R

Szerencsés napom van ma, hiszen mint eddig minden fajta hal, a jászkók is többed magukkal jelentkeznek. Kiváló, hibátlan példányok rázzák az utolsó tagot. A legnagyobb közülük, 35 cm felett van, ami már az a méret, ami a Dunán sem mindennapos vendég.
Esőfelhők gyülekeznek megint a távolban, már dörgés hangja rázza a tájat. Széles mosollyal és tele hálával, de lassan búcsúzom az öreg hölgytől. Kincseiből megint megmutatott egy marékra valót. Nagyszerű és élménydús pecán vagyok túl.