2013. december 13., péntek

Márnák a novemberi esőben


November van...
A nemrég még gyönyörű sárgás, vöröses színekben pompázó fák levetett ruhája, immáron eső áztatta,  puha avar szőnyegként borítják az erdők talaját. A csupasz ég felé meredő fák ágai, melyekről egykor erőtől duzzadó, méregzöld levelek árnyékából, csodás hajnali madárfütty szólt, most csupán  hangoskodó éjfekete madarak hadának ad estére szállást. Kéményekből felszálló füst illata fűszerezi be a környező kihalt, sötét utcák hűvös levegőjét.
Kései órán cipőm talpának halak kopogása töri meg csupán a csendet, ahogyan sietősen lépkedek hazafelé az utcák kövén. Gondolataim messze járnak, valahol a nyár derekán, Dunai márna fogások emléke csal mosolyt, a kabát gallér takarta arcomra. Másnapra pecát tervezek...

Késő őszi hangulat kép, a felszín alatt!

Már egy hete változékony kis hazánk időjárása. Esős, nyirkos és száraz, de hűvös nappalok és éjszakák váltogatják egymást. Másnapra ugyan esőt mond a meteorológia, de bízva a szerencsémben és, hogy tévednek az időjósok, összekészítem a peca cuccom, mielőtt álomra hajtom a fejem. Órát nem állítok be, ugyan is az elmúlt hetek fárasztó napjai után, eszem ágában sincs hajnalban kelni. Ha minden jól megy, előttem az egész nap, lesz időm pecázni.
...8 óra magasságában ébredek és sajnos egy semmivel össze nem téveszthető kopogó hang üti meg a fülem, ahogyan a szél dühösen vágja oda az esőcseppeket, az üveg ablakhoz. Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony hinni lehet a jóslatoknak, ESIK!
Kinyitom a laptopot és amatőr meteorológusként máris elemzem is az előttem álló nap felhő és csapadék eloszlási térképét. Laikusként ugyan, de hamar megállapítom, talán csak néhány óra lehet, amikor nem esik az eső a fővárosban.
Általában nem tart vissza semmilyen időjárás, legyen szó 40 fokos kánikuláról, vagy éppen a legnagyobb februári fogcsikorgató hidegekről. Akár még szakadó hóban is szívesen indulok a Duna partra. Viszont az esőt, pláne ha jó kis széllel van kísérve, azt nehezen viselem. De a szükség nagy úr, régen pecáztam, meg ki tudja mikor fogok és hát a hírek szerint még javában eszik a márna. Úgy döntök várok néhány órát és ha tisztulni látszik, akkor útnak indulok...
Rövidesen, sorozatos fel s alá járkálást követően, az indulás mellett döntök. Az odaúton ugyan kétszer is olyan eső kapott el, hogy magasabb fokozaton kellett járatnom az ablaktörlő lapátokat, mégis elszántan robogtam tovább, a Budai oldalon található kedvenc helyem felé. Bekanyarodva a parti töltésre, jött a meglepetés. A nyári estéken sem megszokott tömeg látványa döbbentett le. Sajnos nem a kutya sétáltató, sportoló vagy csak kicsit a város zajától menekülő, békésen sétálgató emberek voltak jelen, hanem rengeteg horgász. Az utolsó parkoló kocsitól is, legalább 100 m-re állok meg. Kiszállok a kocsiból és a tócsákat kerülgetve, kissé egykedvűen közelítem meg őket. Kémlelem, vajon van-e még legalább egy nekem megfelelő beugró, ahová leülhetek. Nem szeretek tömegben horgászni, viszont úgy voltam vele, ha találok egy olyan helyet közöttük, ami bőven dupla dobás távon kívül van, akkor bizony beülök közéjük. Elég nagy a part szakasz, de azt a részt ismerem igazán, ahol a többiek is próbálkoznak. Nem akartam egy kevésbé akadós és még netán halat is adó szakasz után kutatni, ebben a pecára szánt néhány órában.
Az első pecásokhoz érek, fogadják köszönésem, majd meredten fordulnak vissza, a mozdulatlan botspiccek felé. Újabb pecás mellett haladok el, majd még egy és még egy következik. Amikor látom, hogy közte és a képzeletbeli szakaszhatáron horgászó másik két spori között van egy hely. Méghozzá számomra igen kedves, sok szép halat adó kis beugró. Azonnal sarkon fordulok és a kocsi felé veszem az irányt.
Miután sikerül leparkolnom és kiszállok, akkor veszem csak észre, hogy a tőlem balra horgászó két deréknek semmiképpen nem nevezhető sporttárs, heves pakolásba kezd. Mármint, ami a bevetett 3-ik számú botokat illeti. Lám-lám mire jó, ha valaki terepszínű ruhában jár horgászni, a több ellenőrzést igénylő fővárosi szakaszra!!!
A minimalizált horgász felszereléssel, lassan, megfontoltan ereszkedek le a meredek, csúszós gátoldalon.
 Botok hadba állítása közben kémlelem a hozzám hasonló módon, megszállott sorstársak által dobált horgász távokat és módszereket. Nem túl nagy átéléssel dobálják, a finomnak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető pálcákkal, a közel 40 m-es távokat. A hatalmas kétkezes, kosárra rágyúrt gombócok, bombaként robbantják szét, a rohanó Duna felszínét. Tőlem balra pedig az elpakolt 3-ik bot után, 1-1 bottal feeder-rel,és 1-1 match bottal kutatnak a halak után. Alig negyed óra szerelés és pakolgatás után, lágyan 13-15m-es távolságra lendítem a szereléket. Rövidre kényszerülő pecám okán nem készültem sem etetőanyaggal, sem egyéb furfanggal. A jó öreg nagy hurkos kötés rövidebb szárán, 70g-os forgós tányérólmot, a hosszabbikra pedig 8-as horgot kötöttem. Ma kizárólag közepes vastagságú giliszta, közepénél megtűzve, jó hosszan lelógatva a horog mellett, egy vagy két db csontival megtámasztva, lesz a csalim.
Szinte az egész őszi időszakra jellemző volt, hogy ugyan viszonylag alacsony, de stabilnak mondható volt a Duna vízszintje. Megmondom őszintén, én szeretem ha kicsit meglassul, megszelídül az öreg folyó. Alacsony víznél, ugyan nehéz botladozva fárasztani a parti köveken, azonban olyankor a legszebb a part szakasz, ha végig látszik a kövezés...

Alacsony víznél a parti kövezés

Belehuppanok székembe és átadom magam a horgászat élvezetének. Tekintetem hol a botspiccekre, hol pedig a mindent beborító hatalmas felhő rengetegre szegezem. Nem megnyugtató látvány, ahogyan kavarog a fejem felett. A következő pillanatban, a bal oldali botom spicce, hatalmas ütést kap, majd teljesen kiegyenesedik. Nem vagyok rest, keményen ráhúzok. Válaszul, egy jókora rúgást érzek a karomban. Ezzel a lendülettel, halam a folyás erejét kihasználva, befordul a sodrásba és a finomra állított fékű orsó halk, de magabiztos ciripelésbe kezd. Métereket adagol a zsinórból, amikor is, kicsit húzok rajta. Ez lendületét veszi a harcosnak. Rápumpálok és immáron felém fordulva lassan, de biztosan csalogatom a merítő közelébe. A letisztuló kristálytiszta vízben, meglátom a marcit, amint tűzvörös uszonyaival próbál ellenállni a vontatásnak. Felszínre húzom, ami nem nagyon tetszik neki és egy erőteljes fröcskölés után, minden erejét összeszedve, próbál betörni a kövek közé. Ám ez a szabadulási kísérlet sem sikerül. Azonnal visszafordítom és a merítő fölé húzom.
Lassan, óvatosan botorkálok a csúszós köveken, a tisztább sóderos részre. Kiakasztom a merítőben pihegő márna szájából a horgot. Pár gyors fotó és már mehet is vissza, saját közegébe. Alig 10 perce dobtam be, máris halas a kezem. Már megérte, még ha el is ázok a későbbiekben:-)


Azok a vörös színek, meseszép!

Gyorsan felcsalizok, hogy minél előbb visszakerüljön a szerelék. Azt remélem, ideért a vonuló márna csorda és ilyenkor rövid idő alatt, akár több halat is meg lehet fogni. Ahogy ez a gondolat végigfut az agyamon, a másik bot, szinte lemásolva az előzőt, egy hatalmasat bólint. Pár méterre állok az állványtól, odalépek, bevágok, de egyetlen rúgás után megkönnyebbül a feeder. Erről csúnyán lekéstem. Az egyébként is villámgyorsan és vehemensen kapó bajszosok, ilyenkor még nagyobb elánnal ragadják el, a nekik felkínált csalit. Ha ilyenkor nem tartózkodunk a bot közvetlen közelében és nem tudjuk azonnal lereagálni, bizony könnyen így járhatunk.
Szemerkélni kezd az eső, miközben a botok újra élesítve, a tripodra kerülnek.
Picit összébb rendezgetem a dolgaimat, mert ha netán jobban rákezd az égi áldás, ne legyen minden nyakig vizes. Pakolászás közben, fél szemmel a botokat figyelem. Épp a szék alá gyömöszölöm a hátizsákomat, mikor a kapás erejétől, megmozdul a bot a tartóban. Beemelek és kezdetét veszi a küzdelem. Mintha csak programozva lennének ezek a Dunai halak. Ugyanúgy védekezik és azokat a trükköket veti be, mint az első. Szinte lemásoljuk a küzdelmünket. Már meg sem lepődök, ha már minden ennyire stimmel, hogy még méretben is közel azonos harcos bajszos siklik fáradtan a merítőbe. Sorsa ugyanaz, mint az előzőnek, megszabadítom a kampótól, fotó, majd irány az öreg folyó!

A másolt második!:-)

Tekergőző, szép húsos gilisztát kotrok elő a csalis dobozból és nagy lelógással tűzöm horogra, mellé egy szem fehér csonti kerül. Ez adja a stabilitást, mert anélkül a girnyó hamar lemászik a kis horogról.
Csalogatóan mozognak együtt a kampón.
Hamar be is vetem őket, újabb márna reményében.
Kegyes ma a Duna, nem várat soká. Szép húzós kapással honorálja próbálkozásomat, ebben a nem túl barátságos időben. Miután bevágok, hamar lefagy a diadalittas mosoly az arcomról! Ugyanis az ólmot behúzta a hal a kövek közé! Teszek néhány kísérletet a kiszabadításra, aztán utolsó mentsvárként, kinyitom a felkapó kart. Bízva abban, hogy halam az ellenkező irányba indul és kiszabadítja saját magát. A laza zsinór felfekszik a víz tetejére és a sodrás szépen, egyenletesen húzza a szabadon futó zsineget.
Rövid idő elteltével, visszaváltom a kart és csévélni kezdek. Hamar felszedem a madzagot és mikor megfeszítem, egy rúgást kapok válaszul. Sikerült kiszabadítani saját magát az akadóból, viszont ha már ekkora szabadulóművész, jobb ha sietek a szákolással, mielőtt innen is kereket old!:-)
Hamar pontot teszek a fárasztás végére, ismét a kőre kihelyezett fényképezővel csinálok néhány képet, mielőtt visszaeresztem.


Houdini, a szabadulóművész:-)

Ezután bekövetkezett, amitől tartottam, utólért az ég haragja és jó kis záport zúdított a horgászok nyakába. Hamar felhordtam mindent a kocsiba, amiknek nem kellene eláznia. Egyúttal én is beültem.
Hatalmas cseppekben esett az eső. A többi horgász, szinte percenként hagyta el a partot, mivel látszik nem tréfál az időjárás. Ketten maradtunk a szakaszon. Már legalább 20 perce esik szakadatlanul, mikor először elgondolkozok rajta, talán nekem is mennem kéne haza. Ahogy ezen tűnődök, a párás, vízcseppes ablakon keresztül, látom, hogy a jobbos bot ütemes bólogatásba kezd. Majd egyszer csak lefordul az állványról és lassan, de biztosan araszol a víz felé. Feltépem az ajtót és eszeveszett tempóban rohanok a töltésen lefelé, ami lassan korcsolyapályaként is üzemelhetne, annyira csúszik. Néhány egyensúlyvesztés után, gyakori karlendítéssel próbálok talpon maradni és utolérni a Duna mélyére igyekvő botomat. Közben szidom magam, hogy voltam képes, úgy a botoktól eltávolodni, hogy nem állítottam be a féket???!!!
A lényeg, hogy a tolvajt utolértem és hamarosan készülhetett az újabb közös fotó, immáron a 4-ik márnával...

A tolvaj 4-ik :-)


Egy szép Dunai harcos!

Elégedetten és persze bőrig ázva ülök vissza a kocsiba. Azon elmélkedek, hogy végül milyen jól döntöttem, hogy kijöttem. Egyébként összességében nézve, ha esőben kényszerülök horgászni az szinte kivétel nélkül eseménydús pecát eredményez, itt a Dunán.  Most, hogy vizesen beültem a kocsiba, kellőképpen párásodik az ablak, ahhoz, hogy szinte semmit ne lássak a botokból. 
Telnek a percek és lankadni kezd a figyelmem. A telefonomat babrálom és csak ritkán sandítok a botok irányába. Egy pillantás után azonban, visszakapom a fejem és látom, hogy gyönyörű kapásom van. Újabba rohanás veszi kezdetét. A nagy kapkodásban sikerül megcsúszni és hátra esni. Rögvest felpattanok, hiszen nem érek rá a sebeimet nyalogatni, ha ott a hal. :-) Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a pálcát a kezembe veszem. Ekkor azonban már csak az üres horgot tekerem ki, ez sajnos meglépett...
Picit alábbhagy az eső, ezért visszatelepedek a botok közelébe. Így ha történés van, nem kell nyaktörő mutatványokat végrehajtanom megint.
Erőteljes és ütemes orsó sírásra leszek figyelmes, ami akármennyire szeretném, most nem az én felszerelésem csinálja. A mellettem még egyedüliként parton lévő horgász akasztott egy torpedót. Szédületes küzdelem veszi kezdetét. Hosszú-hosszú métereket vesz le neki a dobról, látszólag köze nincs a halhoz. Majd varázsütésre megáll és a horgász pumpálni kezdi a part felé. A parthoz érve, mikor megpróbálja a felszínre kényszeríteni, felrobban a víz, ahogyan farkával csap egyet és visszafordul a mélybe. Percek óta harcolnak egymással. A gyönyörű hal utolsó erőtartalékaival küzd a szárazra kerülés ellen. Ám győz a horgász... 
Fotó nem készül róla és sajnos a szabadságát sem nyeri vissza. Ez a sokat megélt, igazán szép marci, zsákba majd fazékba kerül vagy rosszabb esetben macskakaja lesz belőle...
Sajnálom, ha egy ilyen csodás hal így végzi! Nem ez a sors illik hozzájuk!
Ezzel a gondolatsorral a fejemben fordulok a botok felé, ahol közben zajlanak az események. Nem túl erősen, de bólogat a spicc. Nagyot nem kell bevágnom! Látszik a kapáson, hogy jól akadt az izmos szájszélbe, a horog. Nem túl nagy ellenállással, de azért cselesen, rafináltan küzd a halam.
Rövidke fárasztás után vele is fotózkodok, majd természetes módon, mehet a csorda után ő is szabadon.

A mai 5-ik

Csúnya esőfelhők érkeznek ismét, ami semmi jóval nem kecsegtet. Akármennyire is sajnálom, de abba kell hagynom ezt a mai eseménydús pecát, mert nincs kedvem tüdőgyulladással küszködni. 
Rohamléptekben szedem össze felszerelésem és rendezetlenül szórom a csomagtartóba. Nagy zuhé van készülőben, amit én már nem szándékozok megvárni. Indulás után néhány perccel leszakad az ég. Sok autós félreállni kényszerül, mert a látási viszonyok, majdhogynem 0-ra csökkentek. Még időben indultam haza. Kicsit fázósan, de mosolygósan, teli élménnyel, vezetek hazáig.

Szép novemberi 3 óra volt!:-)










2013. november 6., szerda

Sajtszagú Márnák





A Duna fővárosi szakasza is lehet szép!

Az emberi butaság netovábbja, mikor ragaszkodunk, a korábban bevált már-már sablonszerű dolgainkhoz. Még akkor is, ha nyilvánvalóan a jelen körülmények közt nem válik be, nem hoz áttörő sikert a számunkra. Ennek tükrében nehezen próbálunk ki, valami mást, valami újat, igaz ez az élet bármely területére, így a horgászatra is. Mint oly sokan, köztük én is hajlamos vagyok már-már görcsösen ragaszkodni egy adott helyhez, csalihoz, nap szakhoz és bármi olyan eseményhez vagy történéshez, amiben a korábbi sikereim kulcsát látom. Aztán a sorozatos kudarcok vagy gyenge eredményeket követően,  el kell gondolkoznia az embernek,  hogy hol és miben lehet a hiba. Néha napján csupán  egy aprócska dolgot megváltoztatunk, kicserélünk, az akadozó gépezetben máris látványos javulást, pozitív változást észlelünk, ami az eredményességünket illeti. A számomra legátütőbb sikert, egy a mások által előszeretettel használt, ellenben nálam rendszeresen mellőzött csali kipróbálása és annak nem várt eredményessége jelentette. A SAJT!
 A márnázás fortélyait, néhány kedves Dunai cimborámtól tanultam, lestem el, ami a mai napig horgászataim alapját, gerincét adja. Erre rakódnak rá,  magam tapasztalatai valamint a média különböző fórumain megjelenő szakírók (nem ritkán, csupán reklám célú) írásai. Ez mellett lelkes amtőrök blogjai és egyéb más  képi anyagban gazdag újságok hasábjai tesznek jó szolgálatot a tanulni vágyó sporik számára...
Köztudottan, a márna olyan halunk, ami szinte bármit elfogyaszt, amit felé sodor a jó öreg Duna. Ezért mondhatnánk, hogy könnyű dolga van a márna vadászoknak, mert kis túlzással, de bármivel csalizhatunk, biztos a siker. Ám ez koránt sincs mindig így. Igenis tudnak válogatósak lenni őkelmék.
Mifelénk a fővárosi Dunán sokféle csalival kergetik a márnákat, sajttal, kolbásszal, párizsi kockával, klasszikusan iszap gilisztával, kagylóval, májjal és a modern kor vívmányaival, azaz peletekkel. Télen nem ritkán,  menyhalazás közben, halszelettel vagy éppen pergetve, műcsalival is horogra lehet keríteni őket. Ám a legtöbben mégis a csontkukacot tartják a legfogósabb csalinak. Nem véletlen tehát, hogy mivel a környezetemben horgászók többsége szintén a kis férgekkel csalizik, így nekem is ez jutott kipróbálásul.
 Mivel rögtön az első pecákat követően nagyon is sikeresnek tűnt, így törvényszerűnek mondható, hogy pecázáskor csontit mindig kellett vinni, ha nem volt és már nem tudtam beszerezni, úgy el sem indultam pecázni, hiszen az a nyerő csali, gondoltam.
Úgy vélem, a márna horgászok azért is szeretik a csontit elsődlegesen, mert  az melett hogy a bajszik imádjak, ha kicsit kevesebb a márna, akkor is sok "járulékos" halat be lehet vonzani és itt elsődlegesen nem a gébre gondoltam. :-) De a népes keszeg tábor majd minden tagja megfogható vele valamint időnként ragadozók is elcsábulnak a csonti csokorra. Tehát, nem várt élményeket és jó szórakozást biztosíthat ez a fajta csali, számunkra.

Figura barátom, csontival fogott 5 kg-os süllője!


Rezső giga, mega fenekeszege:-) 

Nyáron, gyakori vendég volt a horgunkon ez a méret!

Mint mondtam, a tavalyi szezonba, nekem nagyon is bevált a csonti, majd jött a tél, amit a menyusok kergetésével töltöttem. Alig vártam a tavaszt, hogy újra a marcikat vehessem üldözőbe. Ami az előzőektől eltérően korántsem kezdődött sikeresen. Rengeteg betli és igen gyenge eredmények jellemezték ezt az időszakot számomra. Ezért hát minden létező fórumon kerestem a megoldást, sok dunai pecással beszéltem, akik szintén panaszkodtak, de valahogy mégis fogtak, fogogattak. Többen javasolták váltsak helyet, megtörtént, de itt sem volt rózsásabb a helyzet. Majd két ismerősöm tanácsán elgondolkoztam kicsit, akik az év teljes szakában csak és kizárólag sajtkockával horgásznak, nem mellékesen, jelen állás szerint, nálam eredményesebben, azt javasolták próbáljam ki. Persze náluk az is erősen közrejátszik, bizony undorodnak a kis pondróktól, így törvényszerű hogy nem csaliznak vele előszeretettel. Bevallom, időnként ha nagyon nem ment a dolog, egy-egy dobás erejéig, korábban  próbáltam a sajtkockát, de semmi bizalmam nem volt felé, butaság tudom, de úgy voltam vele hogyha a "csoda " csontira nem jön ,sajtra miért is jönne?! Így a következő lendítésnél, már tettem is vissza csokrot. De valószínű, mivel egyébként is betlis napok voltak és csak nagyon rövid idejéig, leginkább percekig próbálkoztam vele, így eredményt nem hozott...

Sajnos a csontit ők is imádják :-(

Aztán végelkeseredésemben, úgy döntöttem, "Ha egyszer úgy adódik, hogy kimehetnék, de nincsen csontim, akkor bizony egy teljes pecát a sajttal való horgászatnak szentelek"
Nem kellett hozzá sok idő, talán ha két nap, mikor munkából hazafelé megfogalmazódott a gondolat, ma még pecázni kellene! Jött a szokásos probléma, csonti nincsen és mivel este 9 múlt, gyanítottam nem is nagyon szerzek be sehol. Mire végigfutott ez a gondolatsor, már mosolyogtam magamban, akkor hát eljött az idő, veszek sajtot és bizony kipróbálom élesben. Útközben betértem, egy sokáig nyitvatartó áruházlánc boltjába és célirányosan a sajtpult felé vettem az irányt. Odaértem, majd tanácstalanság lett úrrá a gondolataimon. Záporoztak a kérdések a fejembe, vajon melyik a jó????  Puhább, keményebb, füstölt, sima, trappista vagy valami minőségibb, hófehér vagy kicsit mattabb színű? Aztán végül egy márkás, kemény, elég intenzív illatú tejkészítmény mellett tettem le a voksom.
Talán ez jó lesz gondoltam és a kasszák felé vettem az irányt...
Hazaértem, majd rögtön kicsomagoltam a sajtot és elkezdetem néhány kockát vágni, majd bojlis szilikonra fűztem, a kb 1x1 cm darabkákat...

Érdemes éjszakai pecák előtt, otthon előre fűzni néhányat!

Útközben, azon morfondíroztam, vajon tényleg normális vagyok-e, hogy ilyen későn pecázni indulok, pláne sajttal (szinte garantált a sikertelenség) gondoltam. Kiértem arra a partszakaszra, ahol korábbi sikereim értek. Majd kiválasztottam egy helyet és aprócska fejlámpám fényében, összeszereltem a pálcákat. Mire csobbant mindkét végszerelék, már majdnem hajnali fél egyet ütött az óra. A partszakasz üres volt, sehol egy lélek, teljes a nyugalom, hátradőlök székemben és nézem ahogy spiccem világító patronjai ritmusosan bólogatnak.
Telnek, múlnak a percek és az órák, de nyugalmamat nem zavarja meg egyetlen kapás sem.
Csaliznom, egyetlen dobás után sem kell, hiszen a kemény sajt a szilikonon nagyon jól tart.
Próbálok játszani a távolsággal, hol közelre, hol távolra próbálom, de az eredmény ugyanaz, mozdulatlan botvég. Lassacskán, a hazaindulás gondolata fogalmazódik meg bennem, álmos is, fáradt is vagyok és nem titkoltan elkeseredett is, azzal az érzéssel vegyítve, hogy "ugye én megmondtam, hogy a sajt nem jó csali."
Mielőtt hazaindulnék logó orral, úgy döntök, hogy átülök egy másik helyre és még egy fél órát adok a dolognak, hátha csoda történik. Ez már nagyon sokszor bevált, igaz csontival csalizva, de gondoltam hátha...
Hitehagyottan lendítem szerelékemet, ami így irreálisan közel esik a kövezéshez, legyintek rá és a másik bot felé fordulok, hogy azt is újracsalizva bejuttassam a habokba.
Szemem sarkából látom, hogy az imént "elhibázott" dobás után, bizony heves érdeklődés mutatkozik!
Annyira meglepődök, hogy szinte reagálni is elfelejtek az erős húzásra, de aztán csakhamar visszatérek a valóságba és beleemelek a botba. Igencsak jól küzd a marci,  jó néhány méter zsinórt lop az orsómról, kicsit húzok a féken és elkezdem, a part felé pumpálni, nem tetszésének heves fejrázással ad hangod. De csakhamar megszelídül és fáradtan elgyengülve siklik a merítő felé...


Életem első márnája, amit sajttal fogtam!

Kattintok párat, majd a kövezés szélére viszem zsákmányomat, lassan a vízbe csúsztatom és hagyom pár másodpercig, hogy magához térjen és a saját erejéből távozzon kezeim közül...
Csalizok és hasonlóképpen az előzőekben halat adó rövid távolságra pöccintem, a sajtal fűzött horgot.
Alig néhány perc telik el, mikor villámgyors ütés jelzi újabb sajtzabáló érkezett. Viszonylag kis ellenállást érzek, néhány fejrázáson kívül semmi más trükköt nem vet be a szabadulása érdekében, ebből gondolom ifjonc marcival van dolgom. Küzdelmünk végére hamar pontot teszek. Igyekszek mielőbb megszabadítani a horogtól és útjára engedni, hagy nőjön és okozzon évek multán, másnak is nagy örömöt...

Apró márna is márna :-)

Elégedetten botladozok felfelé, a szabadon eresztés után (érdemese volt megint átülni) mikor látom,  hogy a még bent lévő bot, egyszer csak elindul a Duna felé. Lépteimet sietősre veszem és csakhamar megálljt parancsolok neki, igaz néhány pillanatig csupán, mert hamar elindul a sodrás felé. Heves kirohanásaival, többször több méter zsinórt kér magának a dobról, amit csak nehezen tudok visszacsalni magamnak. A sorozatos fejrázás melett újabb trükköt próbál bevetni, rendszeresen a kövek közé akar bemenekülni, szigorúan tartja magát a fenék közeli zónákban. Azonban csakhamar megtörik az ereje és csodaszép teste átsejlik a víz alól. A nagyon szép sodrófa alakú vadvízi harcos, immár szelíden hagyja,  hogy irányítsam. Merítés után, csak lemérem 59,5 cm es a bajszos... Csinálok pár fotót, amit persze megint csak nem könnyű, egyedül készíteni, majd társaihoz hasonlóan útjára engedem őt is.

Csodaszép...

 Lassan a pakolás mellett döntök és hazafelé veszem az irányt, útközben azon gondolkozom, tényleg a sajtkockának köszönhetem ezt a 3 halat vagy csupán a véletlennek?! Végül arra jutottam, még egy próbát teszek csak sajttal, a végleges meggyőzés érdekében. HOGY EZ SIKERES LETT VAGY SEM, A KÖVETKEZŐ RÉSZBŐL MEGTUDJÁTOK :-)

2013. február 6., szerda

Dunai nagyhurkos pecák...





... A szokásostól eltérően más helyen és napszakban próbálkoztunk a harcos bajszosok becsapásával.
Az ősz beálltával a víz és a levegő hőmérséklete igencsak lehűlt, ez indokolttá tette, hogy akár nappal is megpróbáljuk a vélhetően egyre nagyobb csapatokba tömörülő halakat, a mélyebb részeken is megkergetni.
Ennek megfelelően reggel 9-kor az előzőekben megbeszélt helyen találkoztunk Józsival, majd Rezső barátunk támpontjai alapján próbáltuk kiválasztani a legmegfelelőbb helyet. 
A kövezés megközelítése a kevésnek éppen nem mondható felszereléssel nem volt a legegyszerűbb feladat, de végül épségben lejuttattunk mindent, a meredek töltésen a vízig.
Nem éppen napsütéses vénasszonyok nyara jellegű időjárás fogadott minket. A borongós ködszitálós idő, valamint az időnként jó csípős szembeszél próbálta kedvünket szegni, ígyhát bizony elkelt a meleg öltözék.




Az a néhány alkalom, amit a Dunán töltöttem az egy viszonylag lassú folyású sekélyebb részen volt.
Ezért hát fura látvány volt, a sebesen folyó és örvénylő szakasz látványa. Szinte látom magam előtt a tanácstalan arcomat, ahogyan ott állok és azon morfondírozok, vajon hogy fog megállni ebben a húzós vízben az 50 g-os tányérólommal nehezített végszerelékem?! Józsi felkötött egy 60 g-os ólmot, majd belendítette 10-12 méterre. A folyó nem volt rest, azonnal belekapott és szinte tépte ki a kezéből a könnyű kis feedert. Egymásra néztünk és picit elhűlt tekintettel, de végül a maradás mellett döntöttünk, azzal az opcióval, hogyha nem megy hát arrébb cuccolunk. Ezután botállvány állítás, de csak egy-egy bot szerelése és csalizása, majd bevetése következett.
Bedobott szerelékeinket a víz, az alattunk elterülő kövezés lábáig sodorta, ami ha nem akadt nem is olyan rossz dolog. Ugyanis az enyhe kanyar miatt, a vízzel érkező hordalék, melyben a márnák számára sok szerves anyag található, itt gyűlhetett össze, mint egy természetes etetést létrehozva.
Bedobást követően néhány perccel eleredt az orrom vére, amit hátrahajtott fejjel próbáltam csillapítani, mikor is csörgésre lettem figyelmes, ahogyan az egy szem botom borítja az állványt és indul a víz felé.
Annyira meglepődtem a vehemens  kapás "hallatán" láttán, hogy csak rövidke lefagyást követően sikerült megfelelő pozícióba emelnem a botot. Mikor utolértem a kapás elkövetőjét, heves rángásokkal jelezte nem tetszését. Sajnos a kontaktus a korábbi ügyetlenkedésem következtében hamar megszakadt, lehetett érezni, hogy a zsinór kétszer megpeng a víz alatt valamiben, majd egyszer csak megkönnyebbül...
Egyszerre szomorúság és öröm járta át a testem. Szomorúság, mert egy jónak vélt halam távozott ideje korán a horgomról másrészt pedig örültem, hiszen a Dunán különösen fontos a jó helyválasztás, márpedig ha ilyen rövid idő alatt sikerült kapást elérni, csak jó helyre ültünk.
Ezen esemény után nem volt kérdés MARADUNK!!!
Azonnal szerelésbe kezdtünk, immáron 2-2 bottal folytatódott a peca.
Alig 20 perc elteltével, a jobb oldali bot spiccén erős ütést véltem felfedezni, ami rövidesen erőteljes húzásban teljesedett ki. A jelenetsort határozott beemelés követte, majd megkezdődött a fárasztás.
Nagyon jó összhang mutatkozott a folyóvízi feeder és a kellő pontossággal beállított fékű orsóm között. Így hamar kivédekezték a hal szabadulási kísérleteit és megadásra kényszerítették, az amúgy csonti csokorra kapó 53 cm-es márnát.

Kíméletes horogszabadítást és néhány fotót követően következett, a menetrend szerinti visszaengedés.
Néhány dobás után kitapasztaltam, hogy tudom úgy dobni, hogy végül megközelítőileg egy azon helyre (az előző kapás helyére) tegye horgomat a víz. Ugyan etetőkosarat nem használtam, ám a kihozott anyagból mégis bekevertem egy kg-ot, majd a kétkezes gombócokat a meghorgászandó terület közelébe dobtam.
Talán ha fél óra telt el, mikor újabb delikvens jelezte, rátalált a pici horgomra a Duna alján. Erős húzást illik válaszolni, akasztok is, majd fársztom aktuális ellenfelem. Jól küzd a halam, gyors és lendületes irányváltoztatásaiból márnát sejtek méghozzá biztosan méreten felülit. Sodrásnak felfele indul, szigorúan próbálja magát a fenék közeli részen tartani, elemeléseimre rendre nem engedelmeskedik. Néhány perces küzdelmet követően megadja magát, izmos hengeres teste átsejlik a víz alól, majd békésen csúszik a merítő fölé. A horog megint tökéletesen akadva száj szegletet átütve őrzi halamat...



 Ismételten néhányszor kattan a gép, majd mehet is vissza a sebesen rohanó Dunába.

Eseménytelen fél órát követően ismét eredményes vagyok. Méret körüli ifjonc a zsákmányom. Örömöm határtalan, alig másfél óra alatt 3 fogott és egy elbénázott hal...
Ezután Józsi pillanatai következtek. Erős, húzós kapása van, de sajnos lukat üt. Nemsokára azonban bothúzós kapása után megáll a pálca a kezébe. Akaszt!!! Szép küzdelem veszi kezdetét. Józsi enged a hal kirohanásainak, érzi jó hallal küzd, végül győztesen kerül ki a csatából. Gyönyörű 57 cm-es harcos bajszossal pózolhat.



Arcán látszik a felszabadult, határtalan már-már gyermeki öröm.Végre megjött az első és nem is akármilyen. Jobb azzal a tudattal üldögélni a parton, hogy ha már más nem is történik aznap nem jött ki hiába az ember. Mert hát a horgász a pihenés mellett mégiscsak a halfogás élménye okozta adrenalin hajhászás miatt is űzi ezt a sportot.
Kissé felerősödik a szél. Spicceim ritmusos bólogatásba kezdenek, míg nem a páros bólogatásból, a jobb oldali spiccem nem emelkedik vissza, pillanatra megtart majd egyszer csak kiegyenesedőre vált.
Keményen odadörgölök és határozott ellenállást érzek. Néhány perces huzavona után, hamar megadja magát és hagyja, hogy újabb fotók készüljenek.



Mire fél hármat mutat az óra, újabb két márnát sikerül felküzdenem egy rövid időre. Néhány óra leforgása alatt 8 kapás, abból 6 meg is lett. Úgy gondolom kívánni sem lehet jobbat. Kell is az izgalom, mert anélkül minden bizonnyal belefagytunk volna az ülőalkalmatosságainkba.




Horgászatunkat három fővel terveztük, Rezső viszont csak a késő délutáni órákra tudott hozzánk csatlakozni, persze a nap folyamán rendszeres tájékoztatátst kapott tőlünk, ezzel próbáltuk ügyeinek intézését meggyorsítva előbb partra csábítani.
Csendesebb időszak következett. Csali variációkkal próbáltuk előidézni, a korábbi jó széria folytatását...
Rezsi hat óra magasságában érkezett, szerelt, csalizott, dobott, majd csak ezután következett a szokásos "átszellemülős cigi". Még a szájában füstölt az első szál, amikor már fárasztotta az első halát. Nem aprózta el 55 cm-es barbus büszke tulajdonosa lett. Ezzel meglett a nyári időszakban már szokásossá vált sötétedés utáni első hal.



Rövid időn belűl újabb akasztás, újabb szép márna, ami méreteiben némiképp elmarad az előzőtől.
Kijelenthető, Rezsi hamar felvette a ritmust. Mindkét hala csonti csokorra kapott, így megállapítható, hogy a nap sláger csalija, a féreg csokor volt.
Csendesebb időszakot követően, gébet sejtető spiccremegést megelégelve emelt oda, meglepetésére egy 8-10 cm-es kis márna kívánta meg a csaliját. Örömteli dolog látni, hogy van új nemzedék, ami remélhetőleg még nagyon sok élménydús pecához segíti hozzá a Dunai horgászok népes táborát.
Lassan zárórához közeledvén, a nap történéseit elemezgetjük, eközben Józsinak újabb kapása és az előbbinél nagyobb, ám így is méreten aluli márnája, a mai 10-ik fogást eredményezi.
Egyéb hal nem akadt a horgunkra, természetesen néhány gébet leszámítva. Egyre hűvösebbre fordul az idő és fájó szívvel, de tele jó élménnyel, a pakolás mellett döntünk...