Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Csontig hatoló márciusi szelek a Dunán…

 

Beindult a nagyüzem…

A múltkori délegyházi fekázást követően ismét feléledt bennem a tűz.

Így hát újabb kalandra vállalkoztunk, kivel mással, mint Halbogár cimborámmal.

A célterület ezúttal nem a korábbi bányató rendszer volt, hanem a Duna egy vadregényes ártéri erdeje.

Még mindig március elejét írunk, a természet ennek megfelelően még nyögi a tél akaratát.

Az éjszakák jellemzően dermesztőek és hát az ilyenkor megszokott cúg sem az a finom, kora tavaszi, virágillatú, langyoskás, kellemes fuvallat még. Leginkább az a klasszikus csontig hatoló fajta légmozgás a jellemző most.

Korán indultunk útnak, hogy a szenderedő város kietlen útjain felére tudjuk rövidíteni az amúgy hosszadalmasnak ígérkező utazást.

Így alig egy órácska autókázást követően már a sűrűbe vezető hepehupás utakon zötykölődtünk a veszettül hajlongó, sokat látott, ősfák sűrűjében. Na, nem a tiszteletünkre hajbókolt az öreg facsoport, hanem mert zimankós szélvihar cincálta az égnek meredező takaratlan fejdíszüket, jelezvén, hogy még a hideg évszak az úr…

A küszöbön toporgó tavasz hírnökei látszólag azonban már megvetették lábukat az erdő talaján.

Lágy száraikon bimbózó vadvirágok pingálják cifrára a színehagyott avart, míg a szem ellát.

Némi reménysugár a jó idő eljövetelére…

A mai tervek alapján feeder bottal készülünk kivarázsolni néhány békés halat az öreg folyam rohanó vizéből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy különösebb elvárással érkeztünk a horgászhelyre, ugyanis ez az az időszak, amikor minden horogvégre került halnak örülni kell. Néhány karika, egy-egy dévér vagy netán egy harcos márna megfogása már bearanyozná a napunkat. A víz is hideg még, valahol 5-6 fok körül mozgolódik csupán. Finoman szólva sem olyanok a körülmények, mint amikor „nagy zabálásban” lehetne reménykedni.

A taktika is ennek megfelelő…

Az év ezen időszakában nagyon könnyen túl lehet etetni azt a néhány halat, ami próbálja aktivizálni magát. Szükségtelen még kiakasztott klipsszel egy távra nagy mennyiségű etetőt bejuttatni ilyenkor, hiszen csak feleslegesen jól lakatnánk azt a néhány egyedet, ami már aktívabban táplálkozik.

Célszerű inkább keresős pecára berendezkedni. Egy bottal rövidebb távon, a másik pálcával pedig beljebb érdemes kutakodni.

A Dunán jellemző „fontosabb a mennyiség, mint a minőség” elv ez esetben felcserélődik. A fehérje dús csontival nem szabad spórolni ilyenkor sem, hiszen a hosszú hideg tél folyamán a tartalékaikat felélő uszonyosok ezt a típusú táplálékot részesítik előnyben. Remélhetőleg hálájukat is kifejezik majd, egy-egy jobb kapással a kellően tuningolt kajáért…

Ezen a mezsgyén haladva vetettük be végszerelékeinket…

A siker hamar jött…

Néhány percen belül 1-1 pofás dévhal húzta el a spicceinket. Tejbetök vigyorral az arcunkon konstatáltuk, hogy bizony jó kis napnak nézünk elébe. Talán kicsit korán ittunk a brummogó bőrére… J

A következő rendes, bólintós kapásig közel két órán át kellett időzni. Eközben a több réteg ruha ellenére is libabőrözte testünket a huzat. Sapkák, sálak, kesztyűk takarásában próbáltuk védeni a didergő szervezetünket. Az üvöltő szél olyan hangosan fütyülve tombolt, hogy olykor a belső hangunkat is alig értettük, nemhogy egymásét.

Na, de csak eljött az határozottan spiccet bebólintó mozdulatsor…

A bevágás ült…

A védekezés nem márnás, nem is dévéres, de súlyából érezhető, hogy testesebb hal méltatlankodik a kampón…

Erős fejrázások közepette, mégis viszonylag hamar behálózandó távra sikerült terelgetni a 3 szem csontira kapó halat.

Az első felhúzást követően, egy villámgyors kékes villanás után azonnal vissza tört a mélybe…

Koncér van az akasztón… Tudatosult bennünk…

Aki fogott már ilyen halat az pontosan tudja, hogy sikeres szákolásig szinte csak akkor juthat el az ember, ha a horog, amire kapott valahol a szája belső felén lévő csontos, porcos részbe van beágyazódva. Ellenkező esetben a leglágyabb feeder bot és a kellően begumizott végszerelék ellenére is, szinte játszi könnyedséggel szabadul meg a szúrós csomagtól. Külön, vérnyomást emelő módon, leggyakrabban a merítést megelőző utolsó pillanatban.

Ez most remekül akadt szerencsére…

Sokat horgászom a Dunán, de ilyen különleges zsákmányra én is csak ritkán teszek szert.

Védett halunk, amit sajnos sokan összekevernek más hasonló vonású fajokkal, így gyakran a fagyasztó, vagy a forró olaj jelent végállomást eme csodás teremtménynek.

Sietve és féltve készítünk néhány emléknek valót Tomival, majd tüstént útjára is engedjük a násztüskében pompázó hím dobárt.

Ha a testemet nem is, a lelkemet minden bizonnyal jó időre felmelengette ez a néhány percnyi csoda.

Az újabb akcióig ismét legalább egy óra kellett…

A felhők mögül előkandikált a gyengélkedő Nap egy kósza sugara. Pont a parton keresztben elterülő uszadék fát világította meg, így hát felültünk rá, mint a fagyott verebek. Nem mondom, hogy pirongatta az arcunkat, de a reggeli szürkeséget követően mindenképpen jól esett a cserepesre szárított ábrázatunknak.

Amíg próbáltunk a komfortérzetünkön javítani a rönkön kuporogva, a semmiből érkezett egy nagyon jó rántás-sorozat…

Az a néhány lépésnyi távolság persze pont elég volt ahhoz, hogy kellőképpen lemaradjak róla. Ellenállás nélkül csévéltem ki a szerkót…

Ezek az elszalasztott lehetőségek nyáron, vagy az őszi forgatagban mondhatni nem számítanak, hiszen rövid időn belül elhúzza a következő hal. Most azonban ínséges időket élünk, abból a kevés lehetőségből kell megfelelően sáfárkodni, ami megadatik, ha eredményesek akarunk lenni.

A következő történés is az én botjaimnál kerekedett ki, ami néhány perccel követte az előzőt.

Két rövidebb biccentést követően derékba hajlott a river feederem…

A bevágás után pedig azonnal megállt a nyél a kezemben.

A pulzusom rögvest megugrott…

Éreztem, hogy komoly hal mozgolódik a túlvégen…

A további néhány szekundumban az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy se nem ponty, se nem marci ellenkezik a horgon.

A védekezés milyenségéből újabb leányhalra gyanakodtam. Már az előző példány is az igazán szemrevaló kategóriából való volt, de ez a mostani érzetre jóval nagyobbat sejtetett számomra.

A parti sáv elérése közben is jót birkóztunk egymással, de az igazi tánc a merítési fázis előtt kezdődött.

Megpróbáltam felhúzni oly módon, hogy a súlyos 150g-os kosár ne kerüljön a víz fölé.

Mondanom sem kell, hogy mindezt egy 120 cm-es előke hossz mellett nem egyszerű kivitelezni. Inkább húztam oldalirányba, mintsem felfelé. A teste egyszercsak átsejlett a Duna vize alól…

Elképesztő látvány volt… Orbitálisan nagy „leány” tekergett a szerelék végén és rázta méltatlankodva fejét…

Pár kirohanás és újabb felhúzási kísérlet következett, a szák fölé azonban csak nem akaródzott jönni neki.

Addig birkóztunk a merítő előterében, míg végül csak elvesztettem a kontaktot őkelmével…

Azt hiszem nem kell taglalnom azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtam…

Nem vagyok benne biztos, hogy ha életem végéig is vallatom az öreghölgy fodrait, összefutok-e valaha még egy ilyen matuzsálemmel, mint Ő. Kár érte…

A délután sem folytatódott más mederben…

A szél rendületlenül, kitartóan tombolt, mintha nem lenne holnap…

Barátom spicceit néhány pöccintést leszámítva, jószerivel csak a légáram huzigálta…

Nekem is csupán két valamire való jelenet maradt vissza mára.

Egy üres bevágás és egy félúton lemaradt hal jelentett izgalmat a továbbiakban.

Küzdelmünk a fagyos lehelettel igazi szélmalomharcnak bizonyult, nem csitult, mi pedig egyre nehezebben viseltük a harcot az elemekkel. Kora délután végül a pakolás mellett döntve hazafelé vettük az irányt.

Ha a sebeim nyalogatását félre teszem az elvesztett „nagy hal” miatt, és kellő objektivitás mellett értékelnem kell a napunkat, akkor végül is azt kaptuk, amit vártunk, vagy még többet is…

Ilyen körülmények között az a néhány kapás és pár megfogott hal is felértékelődik végül.

Szóval: Van az a hal, amiért érdemes orkán erejű szélben is faggatni a vén Dunát.

Lassacskán, de immáron visszafordíthatatlanul ébredezik a folyó… Hajrá tavasz!