Márnák a kánikulában...

Legtöbbször amikor elhangzik ez a két szó, hogy Duna és márnázás, akkor szinte mindenki kivétel nélkül a fogásokban bővelkedő szeptember elejei időszaktól kezdődő, és az időjárástól függően a november végi első fagyos éjszakák beálltáig tartó időszakra gondol. Ilyenkor még azok a horgászok is sajtot, kolbászt, harmatgilisztát tűznek a horogra, akik egyébként az év többi időszakában teljesen más fajú halak nyomában járják a vizek partját.
Ez annak köszönhető, hogy az őszi időszak elején, szinte varázsütésre elkezdik a márnák az úgynevezett nagy zabálást. A hideg hónapokra való felkészülés, raktározás az, ami ilyenkor elsődleges a számukra. Ennek okán könnyedén horogra csalhatóak a folyóvízi harcosok.
Az év ezen szakában a horgászok többsége etetőanyag nélkül, csupán ólommal szerelt dunai nagyhurkos kötést alkalmazva teszik próbára a szerencséjüket. Kemény botokkal és az erős zsinórra kötött, vastag húsú horgokkal űzik a vadul táplálkozó halakat. Ilyenkor nem számít a napszak, a vízállás, hidegfront vagy melegfront, a marcik nagy csordákba verődve, rendületlenűl táplálkoznak a partközeli zónákban. A tél eljöttével, a bőséges fogások ideje lejár és sokak számára a következő ősz beálltáig egy hosszú, márna fogás mentes időszak kezdődik. A legtöbben azt vallják, hogy a meleg hónapokban szinte egyáltalán nem vagy csak elvétve foghatóak. Pedig a "rózsahalak" horogra csalhatóak nyáron is, csak lényegesen többet kell tenni azért, hogy horogvégre kerüljön néhány példány, mint mondjuk ősszel.

Mint a legtöbb horgász, aki folyóvízi pecára adja fejét, úgy én is elsőként, a mindenki számára ismert dunai nagyhurkos kötéssel ismerkedtem meg. Egyszerűsége és fogóssága miatt ma is töretlen népszerűségnek örvend a fenekező horgászok körében.
Elkészítése villámgyors.  A főzsinórra kötünk egy nagy hurkot, amit 1/3-2/3 arányban elmetszünk. Így kapunk egy rövidebb szárat, amire a folyás erejének megfelelően kiválasztott súlyú végólom kerül. Célszerű lapos- vagy tányér ólmokat használni, mivel jobban elfekszik az aljzaton így kisebb felületen tud belekapaszkodni a folyó ereje és magával sodorni azt. A hosszabbik szár végére kerül az erős, vastag húsú horog. Amire mindenképpen ügyeljünk a kötésnél, hogy az ólom és a horog közti távolság legalább 70 cm legyen. Ez az előke hossz biztosítja ugyanis számunkra, hogy a csalink a lehető leg természetesebben módon mozogjon, mintha csupán egy, a víz által sodort táplálék lenne, becsapva ezzel a gyanútlan halakat.
Néhány évvel ezelött egy szeptemberi éjszakán, mikor először volt szerencsém a jó öreg Duna partján horgászni, a folyó megmutatta adakozó arcát. Akkor és még abban az évben legalább tíz alkalommal úgy jártam le az öreg hölgyhöz, hogy kegyeibe fogadott. Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb halakat.
Habár kezdetben zöldfülűnek számítottam ezzel a módszerrel, mégis minden pecát sikeresnek könyvelhettem el, a Duna megadta a hőn áhított márnákat. Elsőre ez így mesésen is hangzik, azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindez egy olyan halbő őszön történt, amikor ha kis túlzással is, de gyakorlatilag az is fogta őket, aki nem akarta. Tehát egy torzult képet kaptam a módszer sikerességét és a marcik könnyűszerrel történő becsaphatóságát illetően, ám erre csupán később derült fény számomra.
Amikor a hosszú fagyos hónapokat követően kezdte bontogatni szirmait a tavasz és én lassan ismét üldözőbe vettem őkelméket, jött az óriási csalódás.
Természetesen a "Jó és bevált recepten sose változtass" elvet követtem, így hát a korábban halat adó helyek, módszerek és csalik ismét előtérbe kerültek. Mondanom sem kell, semmi nem működött úgy ahogyan azon az őszön. Betli, betlit követett és csak nagy ritkán sikerült egy-egy bajszost megcsípnem. Már-már kezdtem igazat adni azoknak a hangoknak, akik azt súlykolták belém, nyáron bizony nagyon ritkán lehet a "brámákat" horogra csalni. A legtöbb horgász elintézi annyival, hogy nem érdemes rájuk horgászni.

Kivállóan dolgozik a folyóvizi feeder...

Alap igazsága folyókon horgászók körében, hogy több lábon kell állni. Ez azt jelenti, hogy mindig arra kell horgászni, ami éppen jól fogható, legyen szó ragadozó halról, keszegféléről vagy éppen a márnákról. Ezzel ugyan egyet is értek, viszont a márna megfogása számomra különleges érzéssel bír, vadságuk, erejük és kitartásuk lenyűgöz és rabul ejt.  Ezért számomra nem elég az a rövidke néhány hónap, hogy a karomban érezhessem küzdeni tudásuk lüktető erejét.
Elsuhant a nyár és a levelek kezdtek megint megsárgulni, a fogási arányaim pedig a hideg beálltával  kezdtek egyre javulni, még nem október közepére az előző év ezen időszakát idéző remek napok következtek.  Nem véletlenül!
Rá kellett jönnöm, hogy a márnák igen is rafinált és óvatos lények. Könnyedén becsapni csupán ilyenkor lehet, az év többi időszakában ez nem elég az elejtésükhöz. Egy-egy halat persze lóvá lehet tenni, de a módszernek, alapjaiban csak ebben a rövidke időintevallumban van létjogosultsága, amikor a halak habzsolási ösztöne győzedelmeskedik az óvatosság felett. Nyáron ennél több kell...

Etetőanyag haszálata

A május végi tilalom lejártát követően megkezdődhet egy teljesen más alapokra épülő peca.
Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy etetőanyag nélkül a meleg hónapokban ritkán lehet eredményes az ember. Ezért elhatároztam, hogy hacsak néhány órás villámpecára is jutok ki a partra, akkor is keverek némi kosárba valót.

Angolmorzsa, olajos magvak, sajt aroma, kukorica, búza, kendermag és csonti...

Ha besétálunk egy horgászboltba, szinte roskadoznak a polcok, a különbnél különb folyóvízi etetőanyagoktól és azok kiégészítőitől. A választás nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Záporoznak a kérdések a fejünkben. Miből mennyit? Drágát? Olcsót? Édeset? Sósat? Pirosat? Sárgát? Ezt még napestig is sorolhatnám. Véleményem szerint a nyári időszakban, jobbára a mennyiség és nem feltétlen a minőség az, ami igazán számít. Ha egy hajnali vagy egy kora délutáni 4-6 órás pecát veszünk alapul, akkor érdemes legalább 6 kg kész etetőanyaggal készülni. Ennél lehet valamivel többet is használni, pláne ha a mederviszonyok ezt megkívánják. Vegyünk alapul egy gyors folyású szakaszt, ahol alig van meder egyenetlenség, szinte sík az aljzat. Ilyen esetekben a rohanó víz ereje hamarabb elhordja a csalogató anyagunkat, ezért gyakrabban kell dobnunk.

Tipp: Nagyon fontos, hogy akkor se hagyjuk abba a gombócok folyamatos bejuttatását, amikor a halak esetlegesen már ráálltak az etetésre, ugyanis ők csak addig maradnak, amíg terített az asztal. Amint elfogy a táplálék, azonnal tovább úsznak. A folyamatosan csobbanó kosárba gyúrt gombócok hangja egyáltalán nincs riasztó hatással rájuk. Sokszor a beesést követően, a még mozgó szerelékre is odavágnak, nem kis meglepetést és élményt okozva ezzel a horgásznak.

A kimondottan folyóvízi pecákra szánt készítmények lényegesen eltérnek, a már megszokot állóvízi termékektől. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, kezemben a folyóvízi keverék, hozzáadom a vizet és már mehet is a peca. Ez azonban koránt sem ilyen egyszerű. Ugyan nagyobb szemcsék alkotják és ha kellő időt adunk nekik a megfelelő mennyiségű folyadék felvételéhez, akkor lényegesen nehezebbek lesznek, állóvízi társaiknál. Valamint többségük némi nehezítő- és kötőanyagot is tartalmaz de csupán ezt bekeverve még hamar magával viszi a folyó. Ezért célszerű a 3 kg natúr etetőanyagot további 2 kg, a nehezítésre szolgáló agyaggal, lösszel, sóderral vagy földdel tovább nehezíteni. Csupán ezek biztosítjak, hogy nehezebben oldódjon ki a kosárból és persze lassabban sodródjon le a halaknak felkínált csalogató anyag. Ez mellé ha "tótkeszegre" horgászom akkor számomra nélkülözhetetlen legalább 1 kg főtt magokból álló mix, ez többnyire búza, kukorica és kender.

A főtt magok nélkülözhetetlen elemei a márnáknak szánt keveréknek...

Legtöbbször ezt használom alapként, persze ehhez még kerülhet számos intenzív aromásító folyadék vagy por formájában különböző ragasztó anyagok, pelletek, ezekkel mind-mind vonzobbá és ellenállóbbá tehetjük a keverékünket. Mindenkinek csupán a kedve, fantáziája és persze a pénztárcája szabhat határt, hisz a kínálat határa csupán a csillagos ég. Fontos megemlíteni még a különböző természetes fehérje forrásokat, gondolok itt főként csontira esetleg vágott gilisztára.

Tipp: A vágott giliszta elképesztően jó távcsalinak is minősül, hiszen a belőle kifolyó testnedvek messziről is odacsalják a halakat az etetés közelébe.
A csontit  pedig érdemes nem élő, hanem forrázott állapotában hozzáteni a már kész masszához akkor, ha nyitott folyóvízi rakétakosarat használunk, így nem rúgják szét idő előtt a gombócainkat.

Ha mindent boltban vásárolunk, akkor ezt a mennyiséget ugyan nem a csúcsmárkák termékeiből, de szerintem azért viszonylag jó minőségben, néhány ezer forintból összerakhatunk. Ez az ár azt gondolom megfizethető, a több ezer forintos csalizó bojlik és peletek világában. Nem beszélve arról, hogy mindezért cserébe csodás élményekben lehet részünk, igazi vadvízi harcosok teszik próbára felszerelésünket és ügyességünket.

Tipp: Mivel a folyóvízi etetőanyagok nagyobb szemcsékből állnak, több idő kell míg az anyag rendesen magába szívja a kellő mennyiségű folyadékot és a megfelelő állagot eléri.  Ezért a parton történő bekeverés helyett éredemes a horgászatot megelőző estén, otthon elkészíteni és ha van rá lehetőségünk, hűvös helyen, mondjuk egy pincében tárolni a horgászat megkezdéséig. Így kellően nehéz, tökéletesen tapadó, de semmikép nem túl ragadós vagy csirízes etetőanyagot kapunk a végén.

A pontos dobások fontossága, használjunk zsinór klipszet.

Ha már vesszük a fáradtságot, időt, energiát és persze pénzt áldozunk a tökéletes csalogatóanyag elkészítésére, akkor célszerű azt a lehető legjobban felhasználni. Ennek legfőbb alapja, a koncentrált etetés valamint annak a pontos meghorgászása. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja nem más, mint a klipszbe történő kikakasztása a zsinórnak.
A horgász világban nem számít újdonságnak, hiszen a régóta, több évtizede használt okosság, az orsó dobján lévő apró kis pöcök, az úgynevezett zsinór klipsz, melybe a dobást követően kiakasztva a zsinórt, lehetőségünk van folyamatosan azonos távolságra bejuttatni végszerelékeinket. A dunán azonban meglepő módon kevesen használják, pedig eredményessége vitathatatlan. Ugyebár mikor csupán ólom van a szerelékünkön, akkor gyakorlatilag mi keressük a pikkelyeseket, hiszen nincs két dobás ami azonos helyre vagy távolságra kerülne. Mindezt ha megtömött kosaraknál is alkalmazzuk, akkor bizony mivel minden dobás más és más helyen csobban a vízbe, gyakorlatilag elveszítjük az etetőanyag biztosította előnyünket. A kosárból kioldódó gombócot elviszi a víz tehát nem leszünk eredményesebbek, mintha csupán ólommal horgásznánk.
A módszer lényege és lelke, hogy arra törekedjünk, hogy egy folyamatos etetési sávot hozzunk létre. A fokozatosan lesodródó szemcsékre rátalálva, majd azon felfelé elindulva a forrás irányába, a harcos bajszosok akár nagyobb távolságról is hamar a horgunk közelébe érnek.

Ezekkel  a nehéz folyóvízi kosarakkal jó eséllyel a kívánt helyen tarthatjuk szerelékeinket...

Tipp: A folyamatos utánpótlás érdekében, célszerű dobásainkat 5-7 percenként legalább megismételni, így folyamatosan helyben tudjuk tartani az etetésre beúszó halakat. Ha mindent kellő hatékonysággal csináljuk, legtöbbször elég az egy bot használata, mert a márnák mellett, szinte egész nap számíthatunk paducok, jászok és szilvák kapássorozataira.

Használata roppant egyszerű. Érdemes a szemközti oldalon kinézni egy tereptárgyat vagy jellegzetes természeti formát, ez adja a dobásaink mindenkori irányát. A lendítést úgy hajtsuk végre, hogy a végszerelék a vízbe érkezését megelőző fázisban, a botot felfelé tartva igyekezzünk a spicc és a zsinór közti 90 fokos szöget tartani, mindezt laza csuklóval, de biztosan fogva. Ez a mozdulatsor és a bot rugalmassága segít abban, hogy a zsinórra nehezedő erőt, a lehető legjobban elnyelje. Ezzel elkerüljük a madzag esetleges sérülését vagy szakadását. Az első hajítást és vízbe érkezést követően ha megállt a szerelék, a damilt kiakasztjuk a klipszbe. Gyakran előfordul, hogy megakasztott halunk a kapást követően azonnal a Duna közepe felé veszi az irányt szinte megállíthatatlnul. Ha ezt azonnal kell lereagálnunk, bizony hajlamosak vagyunk kapkodni, ami nehézkessé teheti ujjaink mozgását és a zsinór szabadítást. Ha sokáig pepecselünk, halunk időközben meglép az előkénkkel, ezért célszerű a dobást követően, amikor a szerelék még a süllyedés állapotában van, néhány fordulatnyit visszatekerni. Így van némi lélegzetvételnyi időnk felkészülni arra, ha esetleg kikérné a klipszből a zsinórt. Ez gyakaran előfordulhat, ha nagyobb "merenékbe" botlunk, ezért ajánlom mindenkinek a zsinórjelölő filc használatát, így könnyen visszatalálunk az etetett távra.
Sokan azt gondolják csupán a körklipszes megoldás az, ami nem sérti a zsinórunkat, de megnyugtatok mindenkit a hagyományos klipsz sem okoz jelentős zsinór elhasználódást, halat emiatt nem vesztettem még soha.

Mikor és hol próbálkozzunk???

Sajnos mint legtöbbünknek, nekem sem adatik meg az a kiváltság, hogy mindig csak akkor menjek horgászni, mikor minden feltétel a legoptimálisabb egy sikeres fogásokban bővelkedő naphoz. A munka és a család nem teszi ezt lehetővé, így nem maradt más lehetőségem, függetlenül vízállás, légnyomás, időjárás, napszak és egyéb tényezők meglététől, ha időm engedi akkor megyek és az adott körülményeknek megfelően próbálkozok. Nyáron különösen megnehezíti a dolgunkat egy megfelelően árnyékos, a nap káros sugaraitól védett hely megtalálása, ez halmozottan igaz a fővárosi szakaszra. A part a legtöbb szakaszon kietlen, árnyékot adó növényzet mentes betonteknő. A betondzsungeltől kifelé haladva azért találni szép vadregényesnek mondható részeket is. Ami legalább ilyen fontos, ha sikerült a mi komfort érzetünknek megfelelő horgászállást fellelni, azért ne feledkezzünk meg kedvenceink milyen szakaszokat részesítenek előnyben ilyenkor. Sajnos a kettő ritkán található egy helyen.
Azért megemlítenék egy olyan eseményt amikor ha tehetjük, mindenképpen legyünk a víznél, mert az  esélyeink a fogásra jelentősen megnőnek. Ez egy időjárási tényező, a frontokkal terhelt változékony, viharos és esős napok, melyek nyári időszakban gyakran előfordulnak, amik számomra mindig kiemelkedő fogást eredményeznek. A "harcsapontyok" ilyenkor hihetetlenül elemükben vannak, már-már őszi vadságukat megszégyenítő módon, botvívős kapások sorozatával ajándékozzák meg az időjárás viszontagságait kiálló pecást.

 Küzdeni tudásuk nyáron is elképesztő élményt nyújt...

Egy frontokkal terhelt esős nyári napon volt a vendégem, egy fotó erejéig...

Mint a halak többsége, úgy a marcihal sem a kedveli a napfényt, ezért ha tehetjük a kora hajanali vagy a sötétedés utáni órákat részesítsük előnyben. A szakirodalom szerint is kedvenceink előszeretettel töltik a nyári meleg nappalokat a vízben lévő kövek, sziklák árnyékában. Egyrészt kitűnő táplálékforrás számukra a hatalmas kövekre telepedő algaszőnyeg, amit a vastag izmos szájukkal szó szerint könnyedén lelegelenk, másrészt kiváló biztonság érzetet nyújtanak számukra. Így szerencsére fővárosi szakaszon, a mélyen benyúló partvédő kövezés megléte biztosíték, a márnák sokszor tömeges  jelenlétére. Legnagyobb örömöre a nappali pihenőjükből azért kizökkenthetők és némi könnyen megszerezhető, finom csemege elfogyasztásának lehetőségével azért elő is csalogathatóak. Sekélyebb, sóderos részeken ritkán horgászom nappal, hiszen ide legtöbbször csak az éjszakai órákban merészkednek ki.

Tipp: Pecáink kezdetét próbáljuk úgy időzíteni, hogy vagy a napfelkeltét vagy napnyugtát megelőző időszakban már a parton legyünk. Nagyon nagy segítséget nyújthat számunkra ez az időszak, mert a márnák ilyenkor előszeretettel mutatkoznak, jellegzetes szép lassú, íves fordulatokkal vagy kisebbekre jellemző módon, teljes testtel való kiugrásokkal, ami jó támpontként szolgál éppen merre tartózkodnak.

Térjünk ki egy picit a felszerelésre. Előszeretettel használom, ősszel és nyáron egyaránt a már jól bevállt folyóvízi pálcáimat, amik rendkívül rugalmasak mégis hihetelenül erősek. Ez nem csak a márnák harcossága miatt fontos, hanem mert gyakran óriási össztömegű kosarakat kell bejuttatni, ami rendkívül igénybe veszi a feedereket. Orsónál nem használok nagyokat, inkább a megbízható, pontos fékrendszer az ami igazán számít. Ha sikerül jól összehangolnuk a botot és az orsót, akkor hamar képesek felőrölni még a hihetetlen küzdeni tudásukról elhíresült márnák erejét is.
Damilnál fontos, főleg ha köves, sziklás részen horgászunk, hogy nagy kopásállósággal bírjon. Méretre, a nehéz terep miatt nem javasolok 18-as nál vékonyabbat, hiszen az akadók miatt végig uralnunk kell a fárasztás minden egyes percét, különben halunk rafináltságának és erejének köszönhetően hamar olajra lép. Ha sóderos és kevésbé akadós a pálya, akkor 14-es előkével is merítőbe tudjuk kormányozni ellenfelünket.
Aminek talán a legnagyobb jelentősége van a kapások pillanatában és persze a fárasztás folyamán végig, a megfelelő minőségű horgok megléte. Az őszi időszakban 8-as, ha nagyon sok a termetesebb márna, akkor akár 6-os erős vastaghusú horgok is számításba jöhetnek. Ez a méret nyáron csak nagyon ritkán ad kapást. Le kell menni 12-14-es méretig, viszont arra ügyelnünk kell, hogy kiváló minőségű, tűéles heggyel rendelkezzen, hiszen ha nem üti át kellőképpen a márna izmos száját, horgunk hamar kiegyenesedik és halunkat elveszítjük.

Kosarakból rakétakosarakat használok kb 70 g-ig, alacsonyabb vízszintnél vagy ha meglassult részen horgászom, amit minden esetben a gubancgátló cső karabínerébe akasztva használok. Viszont ha húzós víz van elöttem, akkor karmos vagy tüskés kosarak kerülnek elő a láda mélyéről, amik lényegesen jobban tartják a beletömött agyagos etetőanyagot, plusz könnyebben a kívánt helyen tarthatók.

Tipikus folyóvízi kosarak...

A márna ugyebár szinte bármit elfogyaszt, ami az útjába kerül. Különös, olykor már meglepő csalikkal történő fogásokról lehet hallani, sajt, harmatgiliszta, kagyló, fűszerekben pácolt hús, kolbászkarika, párizsi kocka, füstölt szalonna, pelletek és még ki tudja mi mindennel sikerült már kapásra bírni ezeket a zabagépeket. Azonban nyáron én mégis a kisebb csalikban hiszek ha már a végszerelék is finomabb, akkor csalizni is kaliberben hasonlót tűzök, ami nem más mint az örök klasszikus, a csontkukac.

Ezekből az apró kis férgekből ha tehetem, fehér, piros, sárga kombinációban tűzök 3 db-ot a kampóra. Szerencsére a halak rendkívül kedvelik ezt a színösszeállítást, hogy tudományos alapon alátámasztható-e a gyakoribb fogasság ténye, azt nem tudom, nekem viszont határozottan működik.

Bízom benne, hogy sok olyan embernek hoztam kedvet a nyári márnázáshoz, akik még csak most ismerkednek ezzel a csodálatos műfajjal. Vagyunk néhányan akik misztikusnak gondoljuk a Dunát és a benne élő halak megfogását. Ám kisérletezéssel és rengeteg tanulással sokat javíthatunk fogási arányainkon. 

Összességében azt gondolom, ha valaki veszi a fáradtságot és lépésről-lépésre végighalad ezen az úton, akkor annak nem kell közel 9 hónapot böjtölnie ahhoz, hogy ismét kedvenc folyóvízi erőgépeinek megfogásának pillanatait élvezhesse. Természetesen ez nem szentírás, rengeteg módszer, variáció létezik, ami szintén ennyire eredményes ebben az időszakban. Próbálkozni kell és előbb-utóbb mindenki spiccét megrázza valaki a nyári hőségben!

Dunai Agyaglángos

A legtöbb folyóvízi horgásznak, aki a békés halak nyomában jár szinte kivétel nélkül, a jól küzdő testes márna számít fő célhalnak. Nem tagadom, én is legtöbbször a marcik megfogásának hihetetlen élménye miatt járok le a vén folyó kövezéseire. Azonban vannak olyan napok, amikor egy pörgős, sok halat adó peca főszereplői nem a bajszosok, hanem a Duna válatozatos fehér hal állománya. Gyakran a csupán fél tenyérnyi méretű pikkelyesek sokasága teszi felejthetetlenné számunkra azt a néhány órát, amit a vízparton tölthetünk.

Híre-hamva sincs a reggeli viharnak...

A Dunai pecáim többségén számomra nélkülözhetetlen a bekevert etetőanyagban, a különböző főtt magvak megléte. 3 kg natúr kajához mindig teszek hozzá legalább 1 kg kukoricából, búzából és kendermagból álló mixet, ez agyaggal és némi ragasztóanyaggal kiváló elegyet alkotva csalogatja a halakat az etetésre. Márnázás közben számtalan úgynevezett járulékos hal jelentkezhet/ jelentkezik a magvas etetésen, ezek többnyire dévérek, jászok, paducok. Ha nem kívánatosak és koncentráltan bajszosokra szeretnénk horgászni, akkor azért a nagyobb horog, nagyobb csali hamar megszelektálja őket. Viszont ha nem esznek a marcik, akkor egy igen változatos és szórakoztató pecában lehet részünk, 

amiről a Duna varázslatos keszeg állománya gondoskodik.

A bekeverésre váró anyagok...

Ahogyan már írtam, legtöbbször csak kis százalékban tartalmaz magokat a bekevert csalogató anyag viszont régóta foglalkoztatja a fantáziámat, hogy milyen lehet, egy csak és kizárólag szemes takarmányból álló fix etetéses folyóvízi peca. Ezért úgy döntöttem, kipróbálom, hogy fő alkotó elemként jelenjen meg a keverékben. Csupán azt kell megoldani, hogy a főtt kukorica és a búzaszemek egy helyre érkezzenek, a meder aljára valamint hogy némiképp ellenálljanak a folyó erejének és lehetőleg lassanm apránként oldódjanak ki az agyag öleléséből.

A horgászatot megelőző napon, 5 kg száraz, öreg kukorica és búza kerül otthon a fazékba, amit enyhén sós vízben, közel héj pattanásig főzök, a végén pedig sajt aromával gazdagon meglocsolva, pincében tárolok az reggeli indulásig.

A másnap kora hajnali indulást lehetőségét sajnos elmosta, a most már júliusi hónapokra jellemző özönvíz szerű eső, de a kora délelötti órákra valamelyest kitisztult az ég, megkezdődhetett a horgászat.

A főzést követően annyi nedvességet szívnak magukba a magvak, hogy a végén közel 10 kg lett az összsúlyuk! Ebből a mennyiségből elkülönítek közel 1 kg-ot, későbbi felhasználásra. A fennmaradó nagyobb részhez pedig tetemes mennyiségű, egész pontosan 8 kg löszös agyagot keverek hozzá, így egy jól formázható masszát kapok, amiből nagyszerűen ki lehetett formázni a tenyérnyi nagyságúnál valamivel nagyobb lapított gombócokat. A meder viszonylagos egyenletessége és az erős sodrás indokolja, hogy ezt a formát válasszam hiszen így az aljaztra érkező nehéz lapos gombócokat nem görgeti el a víz, szinte biztosan az adott helyen maradnak.

Ha az etetés helye fix, akkor nagyon fontos, hogy a végszerelékünket is mindig oda juttassuk és legfőképp rajta is tudjuk tartani azon.

A szerelék megkötése után mindkét madzagot 15 m-re kihúzva akasztom ki a zsinór klipszbe, körülbelül ilyen távra terveztem az etetés vonalának kialakítását.

Ezt követően ajánlott néhány próba dobást eszközölni, hogy akad-e a kiszemelt rész és ami legalább ilyen fontos, hogy megáll-e a mára választott 100 g-os tányér ólommal a kívánt helyen. A táv akadó mentesnek bizonyul viszont a szerelék ha csak szép lassan is, de folyamatos mozgásban van, jól jelzi ezt a spiccek folyamatos bologató mozgása. Nagyobb ólom híján, előkerültek a 4-5 oz kosarak, amik tüskéit lefelé hajtva könnyedén orvosolható a probléma, ezután biztosan állják a sodrás erejét.

Jól álltták a folyó erejét az 5 oz kosarak...

Jöhetett a beetetés...

A dobást követően, a kosár becsapodása által keltett hullámok egy ideig jól mutatják hová is kell dobni, a már előre megformázott alapozásra szánt „agyag lángosokat”.

A meglévő anyag felének betermelését követően már van egy biztos alapunk, ami talán rövid idő elteltével meghozza az első halakat számunkra, persze csak akkor ha van hal a környéken.

 A Dunai agyaglángos...

Ha nincsen, akkor ide kell csalogatni őket!

Az első néhány perc eseménytelenül telik, néhány géb veszi fel csupán a 3 szem csontit, egyéb halnak nyoma sincs a környéken egyelőre.

Jöhet a B terv.

Megbontok egy zacskó folyóvízi etetőanyagot és némi agyaggal csak annyira keverem tapadósra, hogy a korábban elkülönített magokat, a nagy U alakú kosár közepébe töltve kétoldalról le tudjam zárni. Csupán addig kell, hogy bent tartsa a kosárba őket, míg az a fenékre nem ér, az ott kiáramló darabkákat elviszi a víz és ha rövid időn belül, akár percenként megismételjük a mozdulatsort, akkor egy etetési sávot hozunk létre, amire a halak rátalálva, nagyobb távolságról is a fix etetésünkre csalhatóak.

Szép lassan beérni látszik a dolog, fokozatosan eltűnnek a géb kapások és egyre több fehér hal jelenik meg az általunk létrehozott „magszőnyegen”, tenyeresnél is kisebb szilvák és bagolykeszegek rázzák a spiccet. Lefinomított szerelékkel kezdem a pecát, 16-os előkére, 14-es gamakatsu horogot kötök, így nem csoda, hogy ilyen méretű halak is tiszteletüket teszik. A finomítást kezdetben azért gondoltam indokoltnak, mert az egyébként éppen kristálytiszta, átlátszó és ha szép lassan is, de folyamatosan apadó vízben igencsak finnyásak szoktak lenni őkelmék. Bárki bármit gondol arról, hogy a márna mennyire buta valamint hogy a szerelék erősségére nem érzékeny hal, néha csak és kizárólag ilyen finom motyóval lehet becsapni. Mindenesetre váltok, hogy ezt a méretet kiszelektáljam, így az immár 18-as előkére, 10-es horog kerül. Néhány percre el is csendesedik a pálya. Majd a semmiből 2 villámgyors erőteljes bólintás érkezik a spiccre. Bevágok, de sajnos lemaradok az akcióról, csali nélkül tekerem ki a horgot. A jelenetsor és a csonti nélküli horog paducot sejtet. Ezt a gyanút tovább erősíti bennem az, hogy a dobást követően szinte a leérkező csalit ismét leveri valami. Természetesen ezúttal is lemaradok róla.

A nyüvek persze megint sehol. A következő lendítés után, szinte boton marad a kezem és a legapróbb mozdulásra is keményen ráhúzok. Végre meg akad. A gyanúm beigazolódott, átlagos padró veri magát a víz tetején, merítőt nem igényel, tarkon ragadom és egy határozott mozdulattal megszabadítom a horogtól, ami tökéletesen akadt a porcos szájba.

Néhány paduc a sokadalomból...

A paduc köztudottan rajhal, ezért ha egy ilyen csorda rátalál az etetésre, értelmét veszti a két bottal való horgászat, hiszen nem győzzük energiával a két pálcára való teljes koncentrációt és így csak sorozatosan rontott kapásaink lennének. Így az egyik botot kukorica-csonti szendviccsel, valamivel az etetés alá kezdtem dobálni míg a másikkal ütemesen sikerül húzni a paducot. Nem nagyok, de az előző évvel ellentétben számolatlanul jöttek. A Dunai halaknál gyakran előfordul, hogy ahol az egyik évben tömegével jelentkeznek ott a rá következőben csak elvétve akad össze az ember. Az etetésen hagyott feszesebbik, gyorsabb bottal igen nagy százalékban kerülnek szárazra az egyen padrók. Egy idő után azonban picit unalmassá válik, ha lehet ezt mondani, kicsit testesebb ellenfélre vágyok, mondjuk egy darabosabb márna személyében.

Csali gyanánt 1x1 cm-es sajt kockát húzok szilikonra, ami alá egy meglapított hungarocell golyót is teszek, mert a nagy melegben picit megolvadt a sajt. Lággyá, lötyögőssé vált, így a stopper hamar átcsúszna rajta. Visszajuttatom az etetés közepébe, hátha ehhez a méretű csalihoz már lesz idejük odaférni a bajszosoknak is.

A másik boton is csalit váltok, közepes vastagságú trágyagiliszta középen félbetűzve valamint egy szem piros csontival megtámasztva tetszeleg a horgon. Ismét a némiképp kajával felszórt terület alá dobok. Gyakran előfordul, hogy az apró halak kreálta sürgés-forgástól eltávolodva, az etetés szélén lehet elcsípni az olykor magányosan szedegető nagyobb tesű halakat.

Gyanúm beigazolódik, hamar szép, egézséges egyedekből álló dévér csordába nyúlok bele, 

nem a klasszikus lapát méretből valók, de azért van köztük néhány tetszetős darab is.

Dévérek is jelentkeztek szép számmal...

Ha nincs a közvetlen közelemben másik horgász, gyakran teszek csörgőt a botok spiccére, ugyanis előfordul, hogy míg a másik bottal babrál az ember lemarad a kapásokról. Nincs ez másként most sem. Ismét jó szolgálatot tesz, hiszen épp a kövek által megsértett előke cseréjvel bajlódok, mikor karácsonyi dalokat megszégyenítő módon rákezd a csörgő. A kapás vehemenciájából és csalinak felkínált sajtdarabkából lehet sejteni, hogy ha nehezen is, de végre megérkezett az első merene a terített asztalhoz. Fejrázós mozgásából sihedert gyanítok, nem is tart soká a küzdelem, sértett márna ifjonc siklik a merítő felé immár megadóan. ” Ahol egy van ott akad több is !” , szól a mondás!Rövid időn belül két jó kapást sikerül még kicsikarnom, ebből sajnos az egyik idejekorán meglép.

 Megjöttek az első marcik is...

Néhány perc eseménytelenség következik, van időm szendvicset előbányászni. Azonban talán ha kettőt haraphattam a szendvicsbe, mikor az alsó feeder spicce lecsavarodik. Azonnal rányúlok a nyélre, terelgetem a halat. Nem márnásan védekezik, de azért jól tartja magát, mígnem egyszercsak váratlanul felfekszik az öreg folyó hátára. Teljesen elkészült az erejével. Gyönyörű jász siklik az ideiglenes rabságot jelentő háló felé. Pár fotó után persze ő is, a távozók sorát gyarapítja.

Szép Budapesti jászok... Természetesen C&R

Szerencsés napom van ma, hiszen mint eddig minden fajta hal, a jászkók is többed magukkal jelentkeznek. Kiváló, hibátlan példányok rázzák az utolsó tagot. A legnagyobb közülük, 35 cm felett van, ami már az a méret, ami a Dunán sem mindennapos vendég.

Esőfelhők gyülekeznek megint a távolban, már dörgés hangja rázza a tájat. Széles mosollyal és tele hálával, de lassan búcsúzom az öreg hölgytől. Kincseiből megint megmutatott egy marékra valót. Nagyszerű és élménydús pecán vagyok túl.

Kora tavaszi márnák nyomában...

A folyóvízi pecák pont olyan szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, mint maga a tavaszi időjárás. 

Aki rendeszeresen a jó öreg Duna partján tölti a pecára szánt idejét az pontosan tudja, hogy itt nem a megszokott sablon pecák adják meg a halak számára. Minden nap egy új megoldás, trükk vagy hely az ami meghozza/hozhatja számunkra a halat. Amikor azt írom, hogy halat, akkor bizony akár egyetlen egy hal megfogásáról is beszélhetek, hiszen ez nem a garantált 10+os pontyok sokaságának hazája.

Sokszor egyetlen kapás elérése vagy szép hal megfogása is nagy eredménynek számít az adott körülményeket figyelembe véve. 

Különösen igaz ez a kora tavaszi időszakra...

Határozottan tavaszodik...

Március első hetében járunk, tehát már a naptári tavasz változékony, szeszélyes időjárása uralja napjainkat. A fák ágai rügyet bontanak és lassan, de biztosan emelkedik a napi középhőmérséklet.
Sőt az ilyentájt megszokotthoz képest idén szokatlanul magas, 18 fok körüli száraz, de igencsak szeles nappalok és valamivel kevesebb, mint 8 fok körüli értékeket mutató éjszakák váltogatják egymást. Kedvenc folyónk, a Duna hőmérséklete is ennek arányában napról napra, ha csak néhány tized fokkal is, de melegedésnek indul.
A jelenleg 8-8,4 tized fokot mutató vízhőmérséklet már okot ad arra, hogy a nem is olyan hideg, de nekünk pecásoknak annál hosszabb telet követően végre, akár egész napos pecát tervezzünk a nagy folyón, némi fogás reményében. Az enyhe télnek köszönhetően december-január tájékán sem kellett leállni a pecával, ami a békés halak horgászatát illeti, de a környékbeli öblök, mellékágak hidegvízi keszegezése már nem elégíti ki horgász vágyainkat.
Márnát szeretnénk már fogni, hiszen november végén rázta utoljára spiccünket vadvízi harcos.
Évek tapasztalata alapján kijelenthető az a tény, hogy jó idő esetén és 10 fok körüli víznél már márciustól mozgolódnak a marcik,ám ez még korántsem nevezhető nagy zabálásnak, de biztan számíthatunk rá, hogy a fő medret elhagyva egyre gyakrabban látogatják a partközeli zónákat.
Ha jókor vagyunk jó helyen, akkor foghatunk is belőlük.
Na de hol???
Aki a folyóvizi pecákat kedveli, annak örök dilemma, hogy hol keresse kedvenc halait. Hiszen évszak, napszak, vízállás, front, légnyomás, medervizonyok és még számtalan egyéb tényező befolyásolja éppen aktuális tartózkodási- és kapokedvüket.
A Duna vízgyűjtő területein hulló kevés csapadék valamint annak folyamatosan történő olvadása az ilyenkor megszokottól eltérően, hihetetlenül alacsony vízállást eredményez.
Ez bizonyos szempontból jó, mert a későbbiekben, magasabb víznél történő horgászatainkhoz segítséget nyújt azzal, hogy betekintést nyerünk oda ahol máskor a víz az úr.
Érdemes ilyenkor jegyzetelni, fényképeket készíteni, mert később még nagy hasznát vehetjük az ilyenkor megszerzett információknak.
Negatívuma a dolognak, ha sokáig nem jön nagyobb árhullám és tartós vízszint emelkedés, az kihatással lesz a hamarosan ívni szándékozó halak szaporodásának sikerességére. Sajnos a partszélben lévő vékonyszálú gyökerek, amik kitűnő ikra- és ivadék őrző helyek, szárazon maradnak.

Ha nem jön a víz, ezek az ívó helyek sajnos szárazon maradnak...

Mint mondtam, a környékbeli öblök vizében megpezsdült az élet, sokan keszegeznek, pontyoznak ilyenkor, ám mi az élő folyóra vágytunk és kemény márna fárasztásrokól álmodoztunk, mikor megfogant bennünk egy több állomásból álló pecatúra gondolata.
Csupán egyetlen márna fogásról kaptunk hírt ismerőseinktől és az sem fővárosi részen jött, de bíztunk benne, hogy a mély hallagatásnak vége és horogra kerítünk legalább egy bajszost a nap folyamán.
Horgászatunk három különböző helyszínből álló, néhány óránként, eredményességtől függő helyváltoztató stratégián alapult.
Mindhárom rész más és más adottságokkal rendelkezik, így nagy reménnyel vágtunk bele az aznapi horgászatba bízván abban, hogy rálelünk kedvenceinkre.
Szép napos, ám igencsak szeles napra virradtunk, nem indultunk korán, alig pár perccel múlt 7 óra, mikor a ház előtt várva megpillantom Rezső barátom kocsiját.
A nagy autóban hamar meglesz mindennek a helye, pacsi-pacsi és már robogunk is forgatókönyv szerinti első állomásunk felé.
Alig fél óra autókázás után érkezünk meg, egy lassan mélyülő sóderos, nagyobb kövekkel alig szórt részhez. A gyorsabban melegedő szélvízek vonzó erejében bízva esett a választásunk erre a partszakaszra. Nem kevés cuccal felmálházva ereszkedünk le a csúszós töltésen, a hosszan elnyúló sóderos placcig.

Dunai sóderos...

A hely jellegzetessége, ami nem elhanyagolható kis víznél (ami jelen esetben 125cm-es Budapesti mércével) tökéletesen látszik, hogy egy szép nagy kőnyelv töri meg a rohanó vizet. Ennek a kőszórásnak jobb oldalára Rezső ül, bal oldalát pedig én horgászom meg.
Az ilyen ruganyoknak az a jellegzetessége, hogy a rá eső vizet megtöri és a folyás felőli oldalon nagy mélységeket hoz létre a rohanó víz ereje valamint a vízzel érkező természetes táplálék nagy részét felfogja, kiváló haltartó helyet hozva ezzel létre. A spiccre ráeső víz másik oldala pedig azért különleges, mert a mögötte elterülő rész gyakorlatilag áll- vagy a kialakult visszaforgónak köszönhetően visszafelé folyik. A kedvenc részem, a sodrás és az álló víz határának meghorgászása, most is ezzel próbálkozok elsőként.

Érdemes az év minden szakában ilyen részeken keresni a halakat...

Néhány, a hajokról ledobált cementes zsák is tarkítja a pályát...

Bámészkodásra nincs időnk a tettek mezejére lépünk, feederek élesítve, etetőanyag bekeverve és már repülnek is a csontival csalizott horgok a nekik szánt helyre.
Néhány alapozó kétkezes gombóc repül a végszerelékek közelébe, a még nagyobb csalogató hatás érdekében. Ez idő tájt már nem érdemes a fekete vagy nagyon sötét tónusú etetőket használni viszont az aljzaton rikító, élénk színű etetőanyag sem ideális. Valahol a kettő közti átmenet, amit célszerű használni.

Márna csalogató gombócok...

8-10 percenként az újra és újra megtömött kosaraink bombaként robbantják szét a Duna felszínét.
A várva várt eredmény azonban sajnálatos módon elmarad. A szél felerősodik és az orkán szerű széllökések borzolják a vizet. Alig két óra eseménytelenséget követően megegyezünk abban, hogy sikertelenségünk helyszínét elhagyjuk és a kocsival alig néhány kilométerre lévő, jeleggét tekintve merőben más partszakasz felé vesszük az irányt.
Ha az elöbbiekben lassan mélyülő, akadómentes sóderos részről beszéltem, akkor most homlekegyenest másmilyen szakasz az, ahol próbára tesszük a szerencsénket.
Közelítünk a helyhez és mindkettőnk gondolata, a korábbi szép fogások emléke körül forog, egy összenézéssel és széles mosollyal konstatáljuk, bizony régen jártunk ezen a szakaszon.
A most csak széthúzott pálcák hamar dobásra készek azt leszámítva, hogy kosarainkat nagyobb súlyúakra cseréljük, ezek talán ellenállnak a rohanó folyó erejének.
Bedobás után spicceink azonnal megfeszülnek és a már nehezített kosarak is másodpercekig görgetve keresik helyüket az aljazaton.
Normál vízállásnál, ez idő tájt nem próbálkoznánk itt a halfogással, mert mély, lassan melegedő vízében nem nagyon állna kint a márna még viszont most, majd két méterrel kevesebb vízoszlop terheli szerelékeinket és ez talán okot ad arra, hogy előszeretettel látogassák a sekélyebb, de márnák számára kitűnő ilyenkor is húzós vizet.
Néhány gombóc most is repül a 10-12 méterre lévő horgaink felé.
Majd beszélgetésbe és okfejtésbe kezdünk, vajon miért nem jelentkezett nem hogy márna, gyakorlatolatilag néhány gébet leszámítva még keszeg féle sem, az általunk felkínált 12-es méretű  aprócska horgainkon tekergöző 2-3 szem vékonyan megtűzött csontira.

Szomorúan konstatáljuk, bizony hideg még a víz, nincsenek még étvágyuknál, mikor a szemünk sarkából észrevesszük, hogy a folyó erejétől görbített spicc megkönnyebbül, majd két erőteljeset belhúz s végleg kiegyenesedik. A látványtól elképedve barátom kicsit megkésve, de végül nagy határozottsággal húz bele a botba. A spicc jóval a feje mögött jár mire végre utoléri az elkövetőt, aki folyásnak szemben indult el, a felszippantott horoggal a szájában. Szép küzdelem veszi kezdetét, természetesen nagy örömködés lesz urrá mindkettőnkön, hiszen pontosan tudjuk bizony márnával van dolgunk. Erejéből, harcosságából ítélve nem is az 'éppen hogy csak méret' kategória. A márnák álltal legtöbbször alkalmazott trükk arzenál majd minden elemét beveti, hogy szabadulni tudjon a szúrós csomagtól.
Gyors irányváltoztatásokkal és a környékbeli akadók elérésével küzd a merítőbe kerülés ellen.
Szó nincs róla, hogy a hideg víz miatt ne lenne erejénél, harcossága élvezetes fárasztást biztosít még nekem, külső szemlélőnek is!
A kövezés alján várom, hogy elkészüljön erejével és barátom a merítő felé kormányozza.
Izmos, hengeres teste méltóságteljesen csúszik az ideiglenes rabságot jelentő merítőháló felé.
Megvan 2014 első márnája...

2014-ben az első...

Rezső büszkén feszít az első marcival...

Néhány fotót készítek a halról és elejtőjéről, majd a lehető leghamarabb útjára engedjük.
Nagy fröcsköléssel távozik a gondos kezek közül.
Felbuzdulva a sikeren, újra csalizunk minden botot bízva abban, hogy nem egyedül kószáló példányról lévén szó, társaiból is elcsípünk néhányat.
Néhány géb remegős kapása és apró pöccintések adtak izgalmat a késöbbiekben.
Az idő egyre barátságtalanabb lett, a nagy széltől már zúgott a fejünk és fázott kezünk, lábunk.
Közösen úgy döntöttünk, a harmadik állomás ma nem fér bele és a kora délutáni órákban a hazaút mellett tesszük le a voksunkat.
Néhány mondatot azért ejtek, az elmaradt harmadik meg nem látogatott szakaszról.
Jellegében hasonlít az elsőhöz, azonban ez nem sóderos és nagyon akadós szerelékmarasztalós pálya viszont a rugany és az általa kialakult jelenségek hasonló körülményeket biztosítottak volna számunkra. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy köztudottan 300-350-es víznél ad igazán halat, jelen körülmények között valószínű nem, ezért is maradt utolsó alternatívaként a tarsolyban.

Pár napra rá ismét a Duna partján voltam, egy gyönyörű, vadregényes homokpadokkal körülölelt kis szigeten. Késő délután érkeztünk Tóth Józsi barátommal a sziget csücskéhez, nem is elsődlegesen pecázási szándékkal, hanem egy későbbi több napos sátorozós bandázáshoz kerestünk megfelelő helyet. A kis sziget gyerekkorom több hetes pecáinak hangulatát idézte számomra. Jót beszélgettünk, a vörösen izzó lemenő nap fényében, miközben azért néhány dobás erejéig horgaink is bevetésre kerültek.
Az alig két és fél órás pecánk ugyan halatalannak bizonyult, de jó volt ismét magamba szívni a friss dunai levegőt.

Hangulatkép...

Csodás Dunai naplemente egy kis szigetről...

Ugyebár három a magyar igazság, ebből már ki lehet találni ismét pecát tervezünk.
Ugyan az időjósok 12-15 fokot ígérnek, ami önmagában nagyon is kellemes viszont itt majd' 100 km/h széllel van kísérve, ami már korántsem barátságos. Így a másnap kora reggeli pecának gondolatát elvetjük.
Fél 9 magasságában ébredek és első utam az erkélyhez vezet, gyönyörű verőfényes napsütés és totális szélcsend tárul elém a függöny mögül. Morgolódok, hogy 'nahhh...nesze nektek időjósok...'
Kettő percig sem gondolkozom, irány a part. Rezsőt hívom közben, hogy én mégis kijöttem, ha gondolja és ideje engedi szívesen venném ha csatlakozna.
Utam célirányosan az előzőekben márnát adó hely felé vezet.
Érkezésemkor az egész partszakasz, ameddig a szem ellát, teljesen üres volt.
Etetőanyag gyúrás, gyors szerelés és máris kényelmesen hátradőlve székemben élvezem, az igazi tavaszias időt. Fél óra elteltével már annyira éget a nap, hogy némi naptejet kenek az arcomra, mert ilyenkor nagyon hamar és nagyon csúnyán le lehet égni a napon.
Alig hogy végzek a mozdulatsorral, klasszikus botvívős és vehemens kapásom van, a kőláb végéhez dobott botomról. Nem vagyok rest, azonnal reagálok és egy erőteljes húzással megálljt parancsolok a halnak. Illetve csak parancsolnék, ugyanis ezen felbuzdulva nagy erejű folyamatos húzással válaszol.
Felsír az orsóm és szépen adagolni kezdi, a márna által követelt zsinórt. Néhány métert követően ezt megeleégelve, kicsit keményítek a féken és megpróbálom visszafordítani, ám nemhogy megállna , inkább megkettőzött erővel próbál zsínórt lopni. Érzem kezemben a lüktető erejét, ezek miatt a pillanatok miatt jár ki a magamfajta Dunai pecás.
Lassul a húzás majd megáll, pumpálok rajta kettőt hármat és magam felé fordítom a halat, aki néhány fejrázással jelzi nem tetszését.
Most már én irányítok, párszor felhúzom majd mindig morcosan visszafordul a mélybe, de ezek már nem komoly próbálkozások. Lassan megadja magát és beletörődik sorsába, jöhet a merítés.
Rendkívül örülök a fogásnak, igaz néhány nap alatt majd 10 fokos lett a víz, de azért még mindig hideg.
Az állványra feldobott géppel kattintok párat és már mehet is vissza megszokott közegébe.

Jól küzdött az idei első is...

 Várja a visszaeresztést...

Telefonon jelzem Rezsőnek bármit is csinál dobjon el mindent a kezéből és siessen, mert az idő remek és még a márnák is itt vannak.
Nem telik bele fél óra és már úton is van, érkezésekor már kezd benépesedni a part, velünk együtt 4-5 horgász kísérti a szerencséjét.
Alighogy megjött, a mellettem ülő kolléga köszöntésével van elfoglalva, amikor újabb kapásom van.
Nem vehemens, de azért határozott bologatós spiccel jelentkezik.
Megütöm és érzem, akad. Nem húzásba kezd, hanem a fejét rázza, ez kisebb halat sejtet, mint az előző volt.
Tesz néhány szabadulási kísérletet, de a jól beállított fék és a rugalmas bot hamar megtöri az erejét.
Rövid idő alatt a szákban van, mire barátom a segítségemre siet, már vége a küzdelemnek.
Nem egy óriási példány, de szép, egézséges és pompás színnel rendelkezik.
Persze ő is megérdemel néhány képet, mielött ismét eltűnik a habokba.

Nagy szélben jött...

S ment is...

C& R

Szinte a visszaeresztéssel egyidejűleg érkezik meg, nagy robajjal, a mára ígért viharos erejű szél első lökéshulláma, ami a könnyű állványt botostól felborítja.
Valamivel több, mint egy órát álljuk a szünni nem akaró lökéseket, majd az erős déli szél végképp megtör és hazazavar minket.
Szeszélyes a kora tavaszi időjárás, mint ahogy az Öreg hölgy is, de próbálkozni kell és végül mindenki horogra csalja az év első harcos bajszosát.